Nem a kis pártok döntenek
A Fidesz–KDNP mellett lesz listája a Jobbiknak, az LMP-nek, az MSZP-nek, az Együtt–PM-nek, vélhetően a DK-nak, a Fodor Gábor által vezetett Magyar Liberális Pártnak, Schmuck Andor szocdemjeinek, valamint a Vajnai Attila-féle Munkáspártnak is – legalábbis erre vonatkozóan hangzottak már el nyilatkozatok. És még nincs vége, hiszen a választás lehető legkorábbi napjáig – április 6-ig – csaknem négy hónap van hátra.
Igaz, 1990-ben ennél népesebb volt a mezőny, hiszen éppen tucatnyian, míg az eddigi csúcsot jelentő 1994-es esztendőben tizenöten próbálkoztak országos lista állításával. Később a kisebb – és alacsony ismertséggel rendelkező – politikai szerveződések már belátták, hogy számukra kevés babér terem, s vélhetően ezért 1998-ban ismét csak tizenketten, négy évvel később nyolcan, a legutóbbi választáson pedig tízen tettek kísérletet ilyen módon a parlamentbe jutni.
A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy ennél jóval kevesebb szervezetnek lehet esélye az ötszázalékos küszöb elérésére. A rendszerváltozás után hatpárti, 2002 után viszont már csupán négypárti képviselőház alakult, 2006 óta pedig öt frakció működik, de kizárólag azért, mert a Fidesz a közvélemény-kutatók által sem mért KDNP-t kétszer is a saját hátán – közös listával – vitte be az Országgyűlésbe. A frissen alakult, alig ismert pártok persze nem szükségszerűen esélytelenek, hiszen arra is akad néhány példa, hogy szinte a semmiből váltak parlamenti tényezővé.
Így a szélsőjobbot képviselő MIÉP – amelynek néhány prominense korábban az MDF-ben politizált – 1998-ban, az utódszervezetének tekinthető Jobbik és az LMP 2010-ben ugrotta meg a parlamenti küszöböt. Viszonylagos sikert ért el a Centrum Párt is 2002-ben: pár hónappal a megalakulása után a szavazásra jogosultak majdnem négy százaléka erre a szervezetre voksolt.
Általánosnak azonban inkább az tekinthető, hogy az új pártok legfeljebb néhány tized százalékig jutnak. Az elmúlt több mint húsz esztendő fontos tanulsága emellett az, hogy viszonylag hosszú ideig jelentős befolyással rendelkező – esetleg kormányzati szerepet betöltő – szervezetek kerültek a politikai süllyesztőbe. Eltűnt a rendszerváltó MDF és SZDSZ, illetve a mindössze egy ciklusban parlamenti képviselettel rendelkező MIÉP. Önálló politikai tényezőként megsemmisült a KDNP is, miközben mindössze két új párt jelent meg a színen: a Jobbik és az – időközben széthullott – LMP, ám ez utóbbinak is meg kell harcolnia az öt százalékért. Ezért mindenkinek érdemes megfontolnia, jövőre ringbe száll-e.
A listaállítási szándék bejelentése még nem jelenti azt, hogy az adott szervezet valóban indul is a parlamenti választáson – véli Juhász Attila, a Political Capital vezető elemzője. Országos listát állítani nem lesz különösebb feladat, hiszen csupán 27 egyéni indulóra van szükség, amihez országosan mindössze 13 500 támogató aláírást kell összegyűjteni. Maga egyébként nem tartja problémának, ha a „politikai piacra” könnyebb lesz belépni, de ha megjelennek a „kamupártok”, amelyeket az országos lista után az új szabályok szerint járó legkevesebb 150, maximum hatszázmilliós állami kampánytámogatás megszerzése motivál, az már gond.
Az elemző úgy látja azonban, hogy a választás kimenetelét az új vagy számottevő társadalmi támogatottságot nélkülöző szervezetek bizonyosan nem tudják jelentősen befolyásolni. Az előző választások eredményei is azt mutatják, hogy ezek a szavazatok legfeljebb néhány tized százalékát tudták megszerezni, az emberek ugyanis megtanulták: az esélytelenekre adott voksok elvesznek. Ezért a „kicsik” 2010-ben is csupán bő egy százalékot értek el, és a szakértő jövőre is hasonló eredményre számít.
Hangsúlyozta azonban: a Fidesz érdeke – és ezt szolgálja a választási szabályok, illetve a kampányfinanszírozás átalakítása is –, hogy az ellenzéki oldalt mindinkább megossza. A jelöltállítás feltételeinek könnyítése, valamint a beígért százmilliós nagyságrendű támogatás pedig tényleg oda vezethet, hogy több országos lista lesz, mint a korábbi választásokon volt, és az egyéni választókerületekben is sokan versengenek majd.
Az elemző szerint ennek könnyen az lehet a következménye, hogy sikerül a választók egy részét megzavarni, hiszen az a szervezet, amely országos listát állít, a többiekkel egyenlő feltételek mellett – és tényleges súlyától függetlenül – kaphat műsoridőt a közszolgálati médiában. Ez a kevésbé tájékozott szavazók körében könnyen keltheti annak érzetét, hogy jelentős befolyással rendelkező szereplőkről van szó. Másfelől viszont – tette hozzá – a választók többsége a korábbi választásokon is a nagyobb pártokra voksolt, és az eleve esélyteleneket kevesen tüntették ki a bizalmukkal.
Az ellenzéki oldalon szaporodni látszó indulók tehát Juhász Attila szerint a választás végeredményét érdemben valószínűleg nem befolyásolhatják. Nem tartja elképzelhetőnek, hogy az MSZP, az Együtt–PM és a DK mellett más is beleszólhatna a küzdelembe, bár az nincs kizárva, hogy egyéni körzetekben szoros szavazatarány esetén akár a kisebb pártokra adott néhány voks is hiányozhat a balliberális jelöltek győzelméhez. A semmiből most biztosan nem tűnik elő olyan erő, melynek jó szereplése meglepetést kelthetne, mert a politikai mező igen széles, mindenki találhat magának pártot.
A nagyobb pártokat preferáló választói magatartás bizonyítéka egyébként a politikai erők tömbösödése is – hangsúlyozta az elemző. Ezért alakult ki a kilencvenes évek végére a kétpólusú pártrendszer, bár kétségtelen, hogy 2010-ben a viszonylag kiegyenlített erőviszonyok felborultak. Emiatt is fontos kérdés, hogy a balliberális oldal meghatározó szereplői mit kezdenek egymással.
