Állok az Erzsébet hídon, és a színes, lassú hajókat nézem, a nőket, ahogy jönnek és közelednek, s egyre többet mutatnak magukból. Mintha csak tavasz volna, úgy fénylik és szaglik a szeptember, s ezt a kései fellobbanást kihasználják most azok a nők, akik az őszi hídon oly díszesen és lassan vonulnak át, ahogyan a kikötőből a vitorlás hajók indulnak neki a víznek nagyobb ünnepeken.
Három nőt nézek, akik a folyó fölött a budai oldal felől mennek át, nem, nem is mennek, hanem ringanak inkább, azért nézem őket, mert szembetűnő, hogy mind a hárman egyszerre lépnek: tán észre se veszik, de a lábuk egyszerre mozdul hangtalan, benső vezényszóra. Bal, jobb, bal, jobb, egyszerre mind a hárman, mint alakzatban a díszegyenruhás katonák, a fellobogózott hajók, jönnek a nők, közelednek, huszonévesek, tán egyetemisták, táska az oldalukon bal felől, telefon a kézben jobbról, s a rövid szoknyájuk egyszerre libben.
S akkor a másik oldal felől feltűnik egy magas, vállas, negyven körüli férfi. A jobb kezében fekete aktatáska, baljában, az alsó karjára vetve könnyű, sötét kabát, az inge hosszú ujjú és fekete, a gallérja pedig római és nyitott. Amikor közelebb ér, látom, a magas, vállas alak egy katolikus pap.
