A népszavazásos gyűlöletkampány kellős közepén nem sikerült elhallgatni azt az ütős hírt, hogy a külföldön dolgozó magyarok már évi ezermilliárd forintot utalnak haza, ami a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 3 százalékát teszi ki. Ez már nagyon komoly tétel. A magánnyugdíj lenyúlásával (fideszül: megmentésével) indító kormány 3 ezer milliárdra tenyerelt rá legelőször 2010-ben. A külföldön dolgozó magyarok ennek harmadát küldik haza – de minden évben. (Viszont nem itt fizetik a nyugdíjjárulékot.) Tudjuk kék színű plakát nélkül is, hogy ez az összeg egyre nagyobb lesz. A Tárki tavaszi felmérése szerint ugrásszerűen megnőtt az országban a kivándorlási hajlandóság.
Ennek fényében abban sincs semmi meglepő, hogy befuccsolt a mindig mindenkit legyőző magyar kormány csudálatos projektje, a Gyere haza, fiatal! Nagy zajjal harangozták be, miközben nem gondolták komolyan, hiszen összesen 100 millió forintot szántak a több százezer fiatal munkavállaló hazacsábítására. Személyenként annyit gondoltak költeni, amennyiből Felcsúton a fociarénában egy ülőhelyet lehetett kiépíteni. A kormány hívó szavára végül azok jöttek haza, akik jöttek volna maguktól is. Százöt (!) hazacsábított fiatalt tud a migránsozó rezsim felmutatni. Amikor Lázár Jánost a program bukásáról faggatták az újságírók, csak annyit mondott: mi a következő kérdés.
Mint annyi más, természetesen kamu volt a Gyere haza, fiatal! program is, kommunikációs trükk, kormányzati lózungokkal teletűzdelt semmi. Ha megindul a fiatalok áradata, ott állt volna az Új egység hadvezére meztelen fenékkel, munkahelyek és lakásépítési program nélkül. Nem is tudom, mit gondoltak. Hogy kirendelik közmunkára (kukoricát címerezni?, falevelet gereblyézni?) a jól kereső londoni szakácsot?
