Itt már nincs a szőnyeg alá söpörve semmi. Minden előkerült, molyette gyűlölet, amelyből jó adagot megőrzött a naftalin, elfeledettnek hitt zászlók, jelszavak, viseletek és mozdulatok, sokáig lenyelt ostobaság, vállfán őrzött kiváltság, szorongás és sértettség, elégtételek, poros klisék, amelyek úgy emelkedtek újra divattá, hogy azt hittük, egyszer s mindenkorra elővehetetlenek. Neves írónk évek óta önti ránk a múltból citált idézeteket, átjárja agyunkat az ahaélmény – hiszen szóról szóra ezek köszönnek vissza ránk naponta.
Alig szabadultunk meg a muszkáktól, azok paroláznak velük, akik ruszkiztak és megborzongtak, ha orosz szót hallottak. Lehallgatósdit játszatnak velünk, mintha nem szenvedtek volna a telefon gyanús recsegésétől évekig. Listáznak, vagy csak tettetik, hogy érezzük: rajtunk a szemük. Nem görcsös még a félelem, de jól felismerhető. Elméleteik, képzettársításaik rosszízű történelmi analógiák, behálózzák velük a közéletet. Ha csak arasznyit lógsz is ki a keretek közül, elveszik hazafiságod. Úgy kerülsz kívül a nemzeten, mint a mindenünnen kicsapott diák. Ne hidd, hogy a fejből idézett vers, a szép magyar beszéd visszahozhat. Hol vagyunk már a kitalált nép, a pirézek iránt érzett utálattól, olvastam, hogy egy becsapós kutatás szerint jelentős számú magyar a homo sapienstől is idegenkedik, isten őrizz, hogy a szomszédba költözzön.
Lassacskán olyan az ország, mint egy pszichiátriai labor. Tankönyvekben olvasható kísérlet alanyai lettünk, hogy miként lehet egymásra rakodó kommunikációs eszközökkel, gátlástalan hírszelekcióval, gazdátlan csomagok miatti monstre útlezárásokkal pánikpiramist építeni – úgy hogy a riadalom tárgyaival közvetlenül nincs, vagy alig van kapcsolat, még kevésbé ismeret. Ha az ember filmen látná, érdekesnek tartaná, ahogy a számkivetetteket, a kirekesztetteket megnyernek egy újabb kirekesztésnek, mintha nekik is félteniük kéne kitüntetett helyzetüket.
