Migráció Keleten és Nyugaton

Az október 2-i népszavazás érvénytelensége, ugyanakkor a nemek elsöprő többsége tükrözi azt a fogalmi zűrzavart, amely a magyar politikai elit és a választók fejében él a migráció kérdésköréről. Borítékolni lehetett, hogy azok, akik egyáltalán motiváltak elmenni a referendumra, túlnyomó többségükben a „nem”-re szavaznak. Hiszen Magyarországon a lakosság többségének szeme előtt nincsenek menekültek, így a nyugati integrációs modellekről (amelyek között akad sikeres is, csapnivaló is) keveseknek lehet fogalmuk idehaza.

Migráció? Népvándorlás? Menekültek áramlása? A magyar és a nyugati médiában számos kifejezéssel illetik a jelenlegi embervándorlást, gyakran a megszólalók ideológiai és pártpolitikai alapállásától, habitusától, illetve ezzel összefüggő félelmeitől függően. Az ENSZ a migránsok, azaz a különböző motivációból úton lévők számát 214 millió főre becsülte. 2015-ben 65,3 millió főre becsülték azok számát, akik valamilyen konfliktus vagy üldöztetés miatt kényszerültek elhagyni szülőföldjüket. Nem csoda, hogy ennek az úton lévő népességnek a java politikai, földrajzi és történelmi okokból a fejlett világ, azon belül is az Európai Unió felé veszi az irányt.

Az elmúlt évben az EU-ban bekövetkezett egy szakadás a „nyugati-északnyugati” és a „keleti” tagállamok között a migráció kérdésében. Az unió „keleti” szárnyának állami vezetői úgy érzik, hogy a „nyugatiak” felülről erőltetik rá az álláspontjukat a posztszocialista országokra anélkül, hogy mintát, anyagi eszközöket nyújtanának a más kontinensről érkező nagy tömegek elhelyezéséhez és integrálásához. A „keletiek” sokszor úgy gondolják, hogy a migráció alapvetően a „nyugatiak” ügye. Két érv szokott elhangzani: a Nyugat gyarmatosította azokat a területeket, ahonnan a menekülők érkeznek, ezért a felelősséget nekik kell viselniük; másrészt pedig: a „keleti” tagállamok népessége kulturálisan egységesebb, ezért nincs tapasztalat a más kontinensről érkező népesség kezelésére.

A kontinens „északi-északnyugati” szárnya kétségtelenül több tapasztalattal rendelkezik a nem európai születésű, muszlim vallású bevándorlókkal való együttélésben, mint a „keleti-délkeleti” periféria. Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Belgium elsősorban a volt gyarmatairól, Németország pedig – vendégmunkásként – Törökországból szívott el munkaerőt. Ezek az országok nemhogy korlátozták, hanem kifejezetten ösztönözték a munkaerő célú (!) bevándorlást. 1964-ben az NSZK kormánya ajándék mopeddel fogadta az egymilliomodik (!) portugál vendégmunkást. Az 1950–60-as években senki nem gondolt arra, hogy a bevándorlók integrációja érdekében erőfeszítéseket kell tenni. Csak a francia patrióta nevelés foglalkozott a volt francia gyarmatbirodalomról érkezők asszimilá­ciós célú szocializációjával. A brit, holland és belga minta a kulturális alapú (önkéntes) lakóhelyi szegregáció volt, természetesen szintén elsősorban a volt gyarmatokról érkezőkkel kapcsolatban. Németországban még kevésbé erőltették az integrációt, hiszen közvetlenül a háborút követő évtizedben nem volt más a cél, mint a háborús pusztítás következtében kiesett férfi munkaerő pótlása. Az olasz, spanyol, görög, jugoszláv gastarbeiterek (vendégmunkások) hazamentek idővel, a helyükbe lépő törökök azonban – a fogadó németek számára is meglepő módon – maradtak, komolyan véve a „vendég” szót. „Munkaerőt hívtak, és emberek jöttek” (Max Frisch svájci író). A törökök száma egyre növekedett, betöltve a németek által mellőzött ipari munkahelyeket, de a felmérések szerint a „harmadik generáció” ma is töröknek érzi magát és nem németnek.

Marabu rajza

Az 1970-es évektől jöttek a problémák. Ekkorra már kialakultak azok a zónák, ahol egy-egy bevándorló kisebbségi csoport tagjai homogén blokkot alkottak, és a családegyesítés is aggodalommal töltött el sokakat. A bevándorlásellenes pártok kialakulása összefüggésben volt a jóléti állam első megrendülésével, az 1973-as olajválság miatti sokkhatással. A jelenség kulcsa 1973-ban és 2008-ban is a válság, amelynek méltatlanul kevés figyelmet szokás szentelni, holott kísértetiesen hasonlók a következmények. 1973-tól sorra alakultak a bevándorlásellenes pártok, és 2008 körül továbbiak léptek színre (pl. a Holland Szabadságpárt, az ADF). A válság alapvetően hat az emberek biztonságérzetére, és kiélezi a szociális ellentéteket. A válság tükrében a „potyautas” idegenek láthatóbbá váltak.

Az 1990-es években Hollandiában és Nagy-Britan­niában egyre erősödtek az illegálisan belépők, illetve törvénytelenül ott tartózkodók deportálását követelő hangok. Hollandiában volt a legélesebb a fordulat: a 2000-es évek elején egyre nőtt Pim Fortuyn mozgalmának támogatottsága, és a népszerű pártvezér 2002-es meggyilkolása bejuttatta pártját a parlamentbe. Fortuyn élesen bírálta az iszlámot és a multikulturális modellt. Halála után mindegyik párt vállalta a bevándorlás megszigorítását, az integráció szigorú előmozdítását. René Cuperus, a balközép Holland Munkapárt politikai irányelveit kidolgozó bizottság tagja írta a „Fortuyn-lázadás” következményéről: ez a pártok közötti konszenzus abban, hogy az „»asszimiláció« enyhe formája” szükséges, „amennyiben a holland nyelv megtanulásáról, a holland–nyugati kultúra demokráciájának és világi alkotmányosságának elfogadásáról van szó”.

Beszélni kell természetesen a muszlim radikalizmus jelenlétéről is. Nem újdonság a történelemben, hogy az erősebb felekezetek nyomásának kitett vallási diaszpóra bezárkózik és intenzívebb vallási életet él, mint az anyaország lakossága. 2000 májusában az Utrechti Egyetem kérdőíves felmérésén a megkérdezett törökök negyede, a marokkóiak harmada úgy értékelte, hogy „Európa fenyegetést jelent az iszlámra”. Ez kihívás a nyugati szekularizmus számára.

A 2000-es években tehát mindenütt válságba jutott az a politika, amely pragmatizmusból vagy kényelmességből lemondott az integrációról. Ma a nyugati politikusok között konszenzus van abban, hogy hatékony állami integrációs programok kidolgozására van szükség. Ahol lehet, az imámokat is igyekeznek ebbe bevonni, és a helyi közösségekben szerveznek – civil segítséggel – klubokat, egyesületeket a fia­talok számára a szabadidő eltöltésére. Nagy-Britanniában az agytrösztök is segítséget nyújtanak a fiatalok deradikalizálásában (pl. a Bertelsmann Alapítvány vagy a Quilliam). Több ország – így Dánia és Hollandia – szigorította bevándorláspolitikáját. Egyszerre van jelen tehát Nyugaton a már ott élők befogadásának, beillesztésének törekvése és kifelé – a drákói szigor. A befogadás nem feltétlenül az etnikai, vallási kisebbség tagjának szól, hanem korcsoporthoz, szociális helyzethez kapcsolódik.

Közép- és Kelet-Európában az integrációs kihívás nem jelentkezett, hiszen 1989 előtt bevándorlók nem érkeztek nagy tömegben a térségbe. (Akik pedig mégis – mint a görögök az 1940-es évek végén – részben kevesen voltak, részben hajlandók voltak asszimilálódni.) A régió már csupán a Nyugathoz viszonyított gazdasági fejletlensége miatt sem jelenthetett célállomást a migránsok számára, hiszen a migráció iránya a fejletlen régióból a fejlettebb területek felé halad. A közép- és kelet-európai régió kormányai számára a cél évszázadok óta a Nyugathoz való társadalmi-gazdasági felzárkózás, mégpedig hátrányos helyzetből kiindulva, hiszen Közép- és Kelet-Európa soha nem tudta arra fordítani az erejét, hogy gyarmatosítson. Ebből a „keleti” perspektívából nézve igazságtalannak tűnik, amikor a Nyugat a saját értékeit kéri számon a régión, nem véve tudomást a két régió fejlődésében meglévő különbségről. A Nyugat nem érti meg ezen országok speciális helyzetét, az idegenekkel való együttélés tapasztalatának a hiányát, az integrációs mechanizmusok ebből következő hiányát és azt, hogy a régió kormányai éppen történelmi céljukat, a jóléti felzárkózást látják veszélyeztetve a nagy tömegű, általában képzetlenebb népességre fordítandó integrációs erőfeszítések által.

A helyzet egy módon oldható meg: ha a Nyugat megosztja a más vallású bevándorló népességgel kapcsolatos tapasztalatait az unió keleti szárnyával. Amíg ez nem történik meg, illúzió abban reménykedni, hogy a keleti tagállamokban növekszik az elfogadottság az EU migrációs politikájával kapcsolatban.

A szerző politológus, történész, Méltányosság Politikaelemző Központ

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.