galéria megtekintése

Pezsgőt a parasztnak

10 komment

Kácsor Zsolt

Sok-sok éve Angliában élő magyar barátném hazalátogatott két hétre Pestre, s javasolta, hogy egyik este menjünk el a Zeneakadémiára, mert David Liebman és zenekara játszik, de ha ez nem lenne nekem eléggé vonzó, a szünetben majd pezsgőt is ihatunk a találkozás örömére. Ne viccelj, mondtam neki, méghogy Zeneakadémia, méghogy pezsgő? Én parasztgyerek vagyok, nem urizálhatok. De nem értette, nézett rám csodálkozva. (Ez még a nagy repülőshow előtt volt pár nappal, azóta fölhívtam londoni magyar barátnémat, s megkérdeztem tőle, hogy jön-e velem Szabolcsba helikopterrel lagziba, de nem értette, csönd volt a vonalban.)

Nagyon nem kellett kapacitálni, elmentem vele a Zeneakadémiá­ra, s el voltunk ragadtatva. Főleg ő, hiszen a felújítás előtt járt az épületben utoljára, igaz, akkor rendszeresen, mert bérlete volt tíz éven át. Ezt büszkén emlegette, láttam a szemén, hogy a gyönyörűséges enteriőrben a saját pénzét is benne látja feküdni: lám csak, érdemes volt tíz hosszú éven át bérletesnek lenni.

Itt újabban megbecsülik a közönséget, a művészetet, az életet, a magyar kultúrát, amelynek egyik hazai szentélye ez a ház, ezt láttam a ragyogó tekintetében, és ettől nekem is ragyogni kezdett a szemem, kicsit még ki is húztam magam, lám csak, lehet, hogy EZEK hülyének néznek minket, EZEK lopják a pénzünket és EZEK kisajátítják a szavainkat, de a Zeneakadémiára azért pártállás nélkül mégiscsak büszke lehet minden magyar. Föllépdeltünk a lépcsőn, s az előtérben csupa tárt ajtót láttunk, ez is tetszett, ez az itthonosság, mintha azt üzente volna a kultúra, hogy bátran kerülj beljebb. Nyitva volt a kávézó fölötti, belső erkély is, bementünk hát oda, letekintettünk fölülről, s közben lelkesedtem, tudod, hogy ennek az épületnek múltja van, micsoda alakjai vannak, tudod, micsoda...

 

Itt tartottam éppen, amikor paraszt módon nekünk rontott egy biztonsági őr. Szerencsére nem fizikálisan, csak verbálisan: „Hogy jöttek be ide, azonnal kifelé!" Így förmedt ránk, mire a sok-sok éve Angliában élő magyar barátném ránézett, s azt mondta neki: először is jó estét, másodszor pedig van jegyünk.

Magyarul mondta, de a biztonsági őr nem értette meg, ugyanis nem volt hajlandó köszönni, azt hadarta, hogy kifelé, kifelé, ide nem lehet bejönni, kifelé. De hát nyitva volt az ajtó, és nem csináltunk semmit, csak nézelődtünk, magyaráztuk, de nem azért magyaráztuk, mert ott akartunk volna maradni az erkélyen, hanem azért, hogy vegye észre magát, s vegyen vissza a parasztságból.

De nem vett vissza. Olyan fortyogó indulattal nézett ránk, mintha anyagyilkosok volnánk, akiket tárgyalásra kell kísérni. Nem ismerem itt ki magam, dünnyögtem megsemmisülten a barátnémnak, s hogy további galibát ne okozzak, odafordultam a biztonsági őrhöz, s megkérdeztem tőle, hogy a következő terembe vajon be lehet-e menni. A szemembe nézett, s nem válaszolt. Azt kérdezem, uram, ismételtem meg, hogy oda be lehet-e menni. Magyarul kérdeztem, jó hangosan, de megvetően lebiggyesztette a száját, s elfordult. Még egyszer megkérdeztem tőle, uram, uram, szeretném tudni, hogy oda vajon... De nem válaszolt, beszállt a liftbe, s elment.

Kissé keserű lett a szánk íze ezután, javasoltam hát, hogy igyunk pezsgőt, s igyekeztem nem hozni szóba a témát. Hogy itt újabban vajon megbecsülik-e a közönséget, a művészetet, az életet, a magyar kultúrát, amelynek egyik hazai szentélye ez a ház. De David Liebman és zenekara legalább zseniális volt. A pezsgő meg nagyon is finom, csak kicsit drága – igaz, egy parasztgyerek minek urizál, főleg ha a járást sem ismeri.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.