Sok-sok éve Angliában élő magyar barátném hazalátogatott két hétre Pestre, s javasolta, hogy egyik este menjünk el a Zeneakadémiára, mert David Liebman és zenekara játszik, de ha ez nem lenne nekem eléggé vonzó, a szünetben majd pezsgőt is ihatunk a találkozás örömére. Ne viccelj, mondtam neki, méghogy Zeneakadémia, méghogy pezsgő? Én parasztgyerek vagyok, nem urizálhatok. De nem értette, nézett rám csodálkozva. (Ez még a nagy repülőshow előtt volt pár nappal, azóta fölhívtam londoni magyar barátnémat, s megkérdeztem tőle, hogy jön-e velem Szabolcsba helikopterrel lagziba, de nem értette, csönd volt a vonalban.)
Nagyon nem kellett kapacitálni, elmentem vele a Zeneakadémiára, s el voltunk ragadtatva. Főleg ő, hiszen a felújítás előtt járt az épületben utoljára, igaz, akkor rendszeresen, mert bérlete volt tíz éven át. Ezt büszkén emlegette, láttam a szemén, hogy a gyönyörűséges enteriőrben a saját pénzét is benne látja feküdni: lám csak, érdemes volt tíz hosszú éven át bérletesnek lenni.
Itt újabban megbecsülik a közönséget, a művészetet, az életet, a magyar kultúrát, amelynek egyik hazai szentélye ez a ház, ezt láttam a ragyogó tekintetében, és ettől nekem is ragyogni kezdett a szemem, kicsit még ki is húztam magam, lám csak, lehet, hogy EZEK hülyének néznek minket, EZEK lopják a pénzünket és EZEK kisajátítják a szavainkat, de a Zeneakadémiára azért pártállás nélkül mégiscsak büszke lehet minden magyar. Föllépdeltünk a lépcsőn, s az előtérben csupa tárt ajtót láttunk, ez is tetszett, ez az itthonosság, mintha azt üzente volna a kultúra, hogy bátran kerülj beljebb. Nyitva volt a kávézó fölötti, belső erkély is, bementünk hát oda, letekintettünk fölülről, s közben lelkesedtem, tudod, hogy ennek az épületnek múltja van, micsoda alakjai vannak, tudod, micsoda...
