Márkus György voltaképpen nem volt Lukács György tanítványa – Lukácsot az 1956-ban betöltött szerepe miatt (a Nagy Imre-kormány művelődési minisztere volt) nem engedték a budapesti egyetemen tanítani, ezért tanítványai személyes tanítványok voltak – , de a Lukács-iskola intellektuális csoportjához tartozott, és az iskola mindkét nemzedékével szoros viszonyt ápolt.
Elképesztő volt a tudományos és irodalmi-művészeti műveltsége, képes volt rá, hogy egész diszciplínákat tegyen játszi könnyedséggel magáévá, és a sztálini dogmatizmusból kibontakozó filozófiát mindenekelőtt ő változtatta komoly tudományszakká Magyarországon. Magát a marxizmust is ő művelte először szigorú kritikai elméletként nálunk, és sokat tett azért, hogy az analitikus filozófiának és Wittgensteinnek ne csak a szövegeit, hanem intellektuális fegyelmét, komolyságát és mélységét is meghonosítsa itt.
Két kollektív mű társalkotójaként alkotta talán a legjelentősebbet. Írásban. De szókratikus alkat révén – tanítványaitól tudom – filozófiai beszélgetéseiben alkothatta mégis a legnagyobbat. Olyan filozófusok is áhítattal szólnak róla, akik egyáltalán nem értettek egyet a nézeteivel. Az egyik mű a marxizmus alapjainak átfogó bírálata volt (Lehetséges-e kritikai gazdaságtan? Bence Györggyel és Kis Jánossal, 1972; ez csak a megírása után húsz évvel jelenhetett meg), a másik pedig a szocialistának nevezett, „szovjet típusú" rendszer éles kritikája (Diktatúra a szükségletek felett, Fehér Ferenccel és Heller Ágnessal, 1983, magyarul a rendszerváltás után jelent csak meg).
De már látom, hogy nem sikerült jó képet adnom róla. Olyan példája volt a sugárzó intelligenciának, a racionális szigornak és pontosságnak, amilyen kevés születik egy nemzedékben. És ugyanakkor nem volt benne semmi gőg, a legbensőségesebben a sajátja volt a demokratikus ethosz. Az emberi méltóságot, amelyet magában hordott, érezhetően és gyógyító erővel tisztelte és ápolta mindenkiben, akivel találkozott. Nem ismerték sokan, de nagy ember volt. A hozzá hasonlókról mintázták „az értelmiségi" ideális képét. Aki a gondolaton kívül nem ismer más tekintélyt.
