galéria megtekintése

Márkus György meghalt

Nyolcvankét éves korában elhunyt Márkus György magyar filozófus, a Sydney-i Egyetem professzora.

Nem én vagyok a legméltóbb, hogy róla megemlékezzem, számos közeli barátja, munkatársa, tanítványa él Magyarországon és szerte a világban, ők majd a következő hetekben és hónapokban ­nyilván elmondják a lényeget. De hamarjában engem talált meg a szerkesztőség a gyászhírrel, és csakugyan: ma nem jelenhet meg magyar újság úgy, hogy ne mondjon róla legalább néhány szót.

Márkus Györgynek iskolaalapítóként kellett volna leélnie az életét saját hazája fővárosában, rendkívüli elméleti és pedagógiai képességei alkalmassá tették volna rá, hogy a magyar tudomány egyik legnagyobb dísze legyen. De mivel 1968-ban tiltakozott a „prágai tavasz" leverése ellen (a Varsói Szerződés öt tagállamának, köztük a Magyar Népköztársaságnak a hadserege által) és 1973-ban szolidáris volt a politikai okokból kiközösített, elbocsátott, publikációs tilalommal sújtott barátaival és munkatársaival, pályája derékba tört, majd el kellett hagynia az országot.

 

Márkus György voltaképpen nem volt Lukács György tanítványa – Lukácsot az 1956-ban betöltött szerepe miatt (a Nagy Imre-kormány művelődési minisztere volt) nem engedték a budapesti egyetemen tanítani, ezért tanítványai személyes tanítványok voltak – , de a Lukács-iskola intellektuális csoportjához tartozott, és az iskola mindkét nemzedékével szoros viszonyt ápolt.

Elképesztő volt a tudományos és irodalmi-művészeti műveltsége, képes volt rá, hogy egész diszciplínákat tegyen játszi könnyedséggel magáévá, és a sztálini dogmatizmusból kibontakozó filozófiát mindenekelőtt ő változtatta komoly tudományszakká Magyarországon. Magát a marxizmust is ő művelte először szigorú kritikai elméletként nálunk, és sokat tett azért, hogy az analitikus filozófiának és Wittgensteinnek ne csak a szövegeit, hanem intellektuális fegyelmét, komolyságát és mélységét is meghonosítsa itt.

Két kollektív mű társalkotójaként alkotta talán a legjelentősebbet. Írásban. De szókratikus alkat révén – tanítványaitól tudom – filozófiai beszélgetéseiben alkothatta mégis a legnagyobbat. Olyan filozófusok is áhítattal szólnak róla, akik egyáltalán nem értettek egyet a nézeteivel. Az egyik mű a marxizmus alapjainak átfogó bírálata volt (Lehetsé­ges-e kritikai gazdaságtan? Bence Györggyel és Kis Jánossal, 1972; ez csak a megírása után húsz évvel jelenhetett meg), a másik pedig a szocialistának nevezett, „szovjet típusú" rendszer éles kritikája (Diktatúra a szükségletek felett, Fehér Ferenccel és Heller Ágnessal, 1983, magyarul a rendszerváltás után jelent csak meg).

De már látom, hogy nem sikerült jó képet adnom róla. Olyan példája volt a sugárzó intelligenciának, a racionális szigornak és pontosságnak, amilyen kevés születik egy nemzedékben. És ugyanakkor nem volt benne semmi gőg, a legbensőségesebben a sajátja volt a demokratikus ethosz. Az emberi méltóságot, amelyet magában hordott, érezhetően és gyógyító erővel tisztelte és ápolta mindenkiben, akivel találkozott. Nem ismerték sokan, de nagy ember volt. A hozzá hasonlókról mintázták „az értelmiségi" ideális képét. Aki a gondolaton kívül nem ismer más tekintélyt.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.