Áll a fideszes kormányfő a pódiumon, balján pártlogós frakcióvezetőjével, mögöttük a gigantikus zászlóerdő (mit kompenzál vajon, nemzeti kisebbségi komplexust?) – a kormányzati szándék szerint ez a kép fejezné ki a frissen létrejött új egységet. A miniszterelnök magyaráz: nem kapott ugyan elég szavazatot – ez most egy olyan nemzeti konszenzus, amit csak a kisebbség támogat –, de neki az a dolga, hogy a példátlanul egységes népakaratot jogi formába öntse.
Ismerjük már a nótát 2010-ből, meg az alkotmány eltulajdonítása idejéből: akkor sem a felhatalmazás volt példa nélküli, hanem a mohóságuk, a pőre politikai akarat, ami a szavazatokat készpénzre próbálta váltani. Logikát keresni benne fölösleges – ezúttal is biankó csekként értelmezik az eredményt, a saját maguk által felállított jogi korlátoktól függetlenül. A nemzetet meg a népet szerintük kizárólagosan képviselő Fidesz mindig arra kötelezi Orbán olvasatában az ő kormányát, amit eleve is tenni akart.
Tegnap például ez a majdnemkétharmad egyfelől hozzájárult a globalizációt felgyorsító EU–kanadai kereskedelmi egyezmény aláírásához, másfelől az alkotmányba íratta Orbán Viktorral, hogy a menekültadminisztrációban mostantól az a nemzeti érdek, amit amúgy „Brüsszel”, vagyis a tagállamok többsége is szeretne. Ami a NER-hívőknek nagyszerű diadal, az a józan többség és a határon túli magyar sajtó szerint mindössze győzelemnek eladott vereség, az utókor szemében pedig opportunizmussal határos pragmatizmus – íme egyetlen nap ellentmondásaiban összesűrítve egy egész történelmi időszak lényege.
