galéria megtekintése

„A jelképrendszer világos, de a politikus nem tud olvasni”

11 komment


Csordás Lajos

Az állam tárgyalásokat kezd Varga Imre szobrász életművének megvásárlásáról a mesterrel, közölte néhány hete egy kormányrendelet. Az üzletet nem gátolja, hogy nem ő a kormányfő kedvence. Ez alkalomból kértünk beszélgetést a hamarosan 94. évébe lépő művésztől.

– Mekkora anyagról van szó?

– Összegszerűen tudnám megközelíteni. Nagyjából nyolcszáz millió forint értékű tételről. Ez egy becsérték, amelyet egy zsűri állapított meg korábban. Én a feléért kínálom fel. Siófokkal kötöttem korábban hasonló szerződést.  Nekik huszonöt szobrot adtam, öt éves részletre, fele áron.

– Itt, ahol most beszélgetünk, az óbudai Laktanya utcában, állandó kiállítóházában a művek többsége az ön tulajdonában van, igaz?

 

– Igen. Harminchárom évvel ezelőtt az akkori fővárosi vezetés Somogyi Józsefnek és nekem adott lehetőséget, hogy egy-egy múzeumunk legyen. Somogyi akkor ezt az épületet, ami tulajdonképpen egy bombatölcsér volt, megnézte, és azt mondta, neki nem jó. Majd megkérdeztek engem. Nekem megfelelt. A szobrok, amelyek itt vannak az én igényeim szerint kerültek ide.

– Ezek másodpéldányok?

Varga Imre, az Aczél-boly tagja óbudai műtermében
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Nem, ezek eredetiek, mert nemzetközi jog szerint tíz példányig a kisplasztika eredetinek számít, amennyiben aláírom. Nagy szobornál ugyanez öt példányig lehetséges.

– Úgy tudom, amikor egy köztéri megrendelést teljesített, öntetett magának is egy példányt.

– Igaz. Méghozzá ronda öntvényt általában. Az ember, ha megnézi a kész, cizellált szobrot és egyezik a véleménye vele két év múlva is, szól a bronzöntőnek, hogy öntsetek egyet nekem is, csúnyán, trehányul, de olcsón. Ez aztán elkerül hozzám és én elkezdek rajta piszmogni, igazítok, levágom a karját, újat csinálok. És amikor már úgy ítélem meg, hogy ez így csak rosszabb lesz, kihozom ide... (nevet) De a viccet félretéve, Nyíregyházán felkértek, hogy csináljak egy remekművet, ki másról, mint Krúdy Gyuláról. Csináltam egy szobrot, amelyen Krúdy egy félhintóban ül. Persze, felháborodást keltett először, majd jöttek a színészek és azt mondták: jééé! Na, ez valamit enyhített a megítélésén. Ez a Krúdy-szobrom a fiatal írót ábrázolja. Néhány év múlva Siófokra is kértek egy Krúdyt. Eldöntöttem, hogy a két szobor oly módon össze fog tartozni, hogy azonos beállításban az egyik a fiatal, a másik az öreg, a halálra készülő Krúdy lesz. Kalapot tettem a fejére, megöregítettem az arcát. Alá pedig ugyanolyan félhintó került. Erre aztán jöttek az újságcikkek, hogy elloptam a saját szobrom. Fogalmuk sem volt, hogy egy csodát látnak, vagyis láthatják, ahogy egy ember a szemük láttára megöregszik.

– Krúdy kocsija krómacélból készült. Miért szereti ezt az anyagot?

– Nem szeretem. De ez az egyetlen anyag, ami önhordó. Ha ezt bronzba önteném, hatalmas tartószerkezetet kellene beletennem. Önmagát megtartani csak a rozsdamentes acél képes.

–  Azt gondoltam, a ragyogása vonzotta, azért használta sokszor.

– Nem. Kizárólag szerkezeti okok miatt. A ragyogása ennek az anyagnak nem vonzó, hanem taszító, mert rideg. Ha ezt valahol használni tudtam, az olyan funkció volt, ahol értelmet is tudott kapni. Ilyen a kiskörei Jégzajlás szobrom, amely krómacél lemezekből épült. A másik példa Szent István palástja Rómában, a Szent Péter bazilika magyar kápolnájában, ahol nem szabad 15-ösnél erősebb izzót használni. Tennem kellett valamit, hogy a művet jól láthatóvá tegyem. Mivel a háttér aranyszínű volt, Szent Istvánra a kontraszt kedvéért került egy ezüstösen csillogó krómacél palást, amelyre a hegesztés fekete varrataival rajzoltam fel a bizánci motívumokat.

– Hogyan érintette a szobrainak a közterekről való eltávolítása a rendszerváltás idején és most a közelmúltban a Károlyi-szobor leszerelése a Kossuth térről?

– Sehogy. Nem az én szobraim. Abban az értelemben, hogy nincsenek a tulajdonomban. De hogy én csináltam őket, azt nem lehet eltávolítani. Megmondtam Orbán Viktornak is, hogy téved, ha azt hiszi, hogy ezzel Károlyi Mihályt tudja kikapcsolni a történelemből. Károlyit én nagyra becsültem, apámtól, nagyapámtól hallottam először róla, amikor elmesélték, hogy lejött Kaposvárra beszédet mondani, és az egész megye összeszaladt meghallgatni az „ugató grófot”. Tudni illik, sokáig nem tudott beszélni. Nyitott szájpadlása volt, amit aztán 16 évesen megműttetett. Én becsülöm ezt az embert a kálváriájáért és a szellemi fejlődésért, amelyen végigment. Nagyon szívesen csináltam a szobrát. Persze, Károlyinéval az első órában összevesztem, mert amikor a műteremben megnézte a készülő művet, nem értett egyet vele. Ráadásul ott volt egy Lenin szobor is.

– Most hol van a Károlyi-szobor?

Károlyi Mihály szobra
MTI

– Siófokon állították fel. Szintén ide kerültek Kaposvárról a 1919-es direktórium kivégzett tagjainak szobrai is, amelyek az én rokonaim arcát kapták, mert a kivégzettekről nem maradt felvétel, csak egy kis, használhatatlan újságkép.

– Mit gondol a művész és a hatalom viszonyáról?

– Roppant egyszerű a képlet: a hatalomé a pénz és szobrot csak pénzből lehet csinálni. Következésképp a hatalom kell, hogy fizesse az én passziómat. Pátzay Pálnak mondtam egyszer: néha rühellem, hogy nekem ezért fizetnek, mert olyan jól szórakozom. Mire azt válaszolta: Ne mondd hangosan.

– Önnél ez a kapcsolat hogy működött?

– Amikor úgymond „védelmi" Kossuth-díjakat kaptunk 1973-ban többen is, Jancsó a Szegénylegényekért, Örkény az egyperceseiért, Vas István a műfordításaiért, és az Országházban koccintottunk éppen, azt találtam mondani Örkénynek: Te, Pista, már az első Kossuth-díjad is megérdemelted. Örkény füle elvörösödött, mert azt még sztálinvárosi riportjaiért kapta, amit szégyellt. Nem láttam, hogy Aczél a hátam mögött áll és hallotta ezt. Odafordult és azt mondta: Akkor ezt meg kell ünnepelni. Kínos, gondoltam. De végül is ebből jött össze egy társaság, az Aczél-boly, ilyenekből, mint akiket említettem. Ezt a társaságot ma is szívesen hallgatnám. Nagyon jó színvonal volt. De ha én ott nem ugratom Örkényt, talán nem is jött volna össze ez a kör.

– Mi kellett, hogy valaki ide bekerüljön?

– Ide bekerülni nem lehetett. Ezt a rangot kizárólag csak munkával lehetett elérni. Ehhez például a Szegénylegényeket kellett megrendezni, az egyperceseket megírni vagy nekem a Prométheuszt megcsinálni. Persze mindegyiket támadták, rendszerellenesnek tartották.

– Meddig mehet el a művész a politikával kötött kompromisszumokban?

– Semeddig. Nem kellett kompromisszumot kötni.

– Nem kellett?

– Nem. Egyetlen egy eset volt, amikor a Kun Béla-emlékmű fölmerült. Aczél fölhívott, könyörgött, hogy csináljak valamit, mert Nemes Dezső ki akarta őt irtani. Mit csináljak, mondom, ez a Kun Béla nekem se ingem, se gatyám. Azt mondja: akármit, csak nagyot. Jó, egy megoldás van, válaszoltam, megcsinálom a tervet kicsiben, ti pedig azt jóváhagyjátok. Megcsináltam nagyon piciben, a finom részleteket nem lehetett kivenni. A politikai bizottság támogatta, és a mű el is készült. Közben Nemes Dezső meghalt, de sajnos addigra a szobor kész volt. Én azonban ezt úgy csináltam meg, hogy ma is vállalom. Egy embertömeg, melynek bal oldalán Károlyi Mihály és felesége látható a gyerekekkel. Mellettük egy csomó polgár, akiket kiirtottak. Középen az a négy ukrán katonatiszt, akiket Kun Béla személyesen halálra ítélt, aminek az volt az érdekessége, hogy nem sokkal előbb épp azért zúzták be a Kun Béláról megjelent könyvet, mert leírta ezt az esetet. Ott van a csoport fölött Kun Béla is, aki mellett ott áll a jelképes akasztófa, a lámpavas. A jelképrendszer világos, de a politikus nem tud olvasni.

A Kun Béla-szobor
Mediaworks

– Ez a kétfenekű jelképrendszer a Leninekre is érvényes?

– De milyen vastagon. Például a mohácsi Leninre. Az volt tulajdonképpen „a” Lenin-szobrom. Egy kis pocakos, sapkás ember jön lefele egy lépcsőn, zsebre dugott kézzel, miközben fölötte ott lobog óriási méretben egy zászlón a politikus portréja Fönn a bömbölő politikum és lenn egy kis, pocakos senki.

Varga Imre

1923-ban született Siófokon, az ­Európai Akadémia és a Német Akadémia tagja és tagja volt a már megszűnt Római Klubnak, megkapta a Herder-díjat, a Francia Művészeti és Irodalmi Rend parancsnoki fokozatát és az olasz köztársasági lovagkeresztet. A világban több mint 300 köztéri szobra áll. Kun Béla–emlékműve (alsó képünkön) ma a Szoborparkban látható.

– És ezt nem érzékelték a politikai megrendelők?

– Nem akarták látni. Nekik elég lett volna annyi is, ha nagy betűkkel odaírom, hogy Lenin. Nem láttak túl a saját karrierjükön.

– Volt néhány meg nem valósult szobra, például az Erőltetett menet, ami igen hatásos, óriási méretű munka lett volna.

– Az itt van a kiállításon.

– De csak kis méretben.

– Az nem baj. Nagyobban sem lehetett volna rajta többet látni. A meg nem valósult munkák közül egyet sajnálok csak. Hat évvel ezelőtt a spanyol királyné meglátogatott itt, majd egy hónap múlva érkezett egy spanyol főnemes, aki előadta, hogy volna Madridban egy új tér és mivel neki tetszik ez az óbudai esernyős szoborcsoport, oda is szeretne egy ilyet, de nagyobbat és több alakból. Mire mondtam, nézze, én ismerek nagyon jó spanyol szobrászokat, forduljon hozzájuk, megcsinálják. Én már nyolcvan elmúltam, öreg vagyok hozzá, hogy leköltözzek Spanyolországba, műhelyt rendezzek be. Inkább nem vállaltam. Ma már sajnálom. Óriási feladat lett volna, a koronája az egész életemnek, de nyilván belehalok, ha vállalom.

– Azt hittem a vatikáni kápolnát tartja életműve koronájának.

– Miért tartanám?

– Mert a világ egyik legrangosabb helyszínén készíthetett egy jelentős kompozíciót. Ott dolgozhatott, ahol például Michelangelo. Ezt kevesen mondhatják el magukról.

– Nem arról van szó, hogy lekicsinyleném. Pontosan a Szent István kápolna fölött van egy opeion, amelyen át Michelangelo Pietájára látni. Csak fölnéztem és ott volt. Ezt valóban kevesen mondhatják el, én viszont nem mondom el. Fontosabb az a plasztikai nyelv, amelyet egész életemben beszéltem.

– És újított ezen a nyelven.

– Rengeteget. Például megszakítottam a magyar emlékmű szobrászat konvencióját. Először is levakartam mindent a posztamensről és földön járó, mezítlábas szobrokat kezdtem csinálni. Ez nagy lépés volt akkor.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Mi a véleménye a mai magyar köztéri szobrászatról?

– Olyan, mint amikor a méheket megpróbálják füsttel lefojtani. Bent bözsögnek. Ez a helyzet. Egyetlen egy lépést nem tettek a szabad levegő felé. Nem tud mostanában egyetlen olyan szobrot sem említeni, amelyre azt lehetne mondani, hogy kicsit kifelé lélegzik.

– Például a Nagymező utcai Hofi-szobor.

– Komédia. Nem Hofi Géza van ott, hanem Hofi Géza, a komikus. Ez téves megközelítés. Én mindig azt mondtam, hogy a szobrász ne az ábrázolandó személy szerepeit mintázza, hanem az embert keresse.

– Ha egyetlen szobor maradhatna fenn a munkásságából, melyiket választaná?

– Erre nem lehet válaszolni. Nekem a szobraim a nyelvem. Melyik szót válasszam belőle?

Részlet a Magyar Közlönyből

Kormányhatározat Varga Imre szobrászművész életművének elhelyezéséhez szükséges intézkedésekről: A Kormány egyetért a Varga Imre szobrászművész által vételre felajánlott műalkotások tulajdonjogának a Magyar Állam javára, tárgyalásos úton történő megszerzésével.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.