Azóta megismerhettem ezt a színes múltú Európát, amelynek társadalmi összetettségét csak a bezárt mons-i szénbánya halottasfalán fogtam fel: a második világháború után Nyugat-Európát lényegében olaszok, marokkóiak és algériaiak építették újra fusi munkával és életbiztosítás nélkül.
Köszönhetem az EU-nak, hogy könnyen eljutottam a külső szomszédokhoz, olykor nagyon szegény, olykor veszélyes helyekre is. Arab országokba, ahol a nők jogai valóban nem tartanak ott, ahol Európában. Mások a szokások és jelrendszerek, amelyek mentén az emberek viselkednek, kávéznak és házasodnak egymással. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül erőszakos társadalmak lennének.
Szóval, az egyik legfontosabb érved az, hogy mióta a bevándorlók bejöttek, a nők ellen elkövetett erőszakos cselekmények száma megnövekedett.
Látjuk is a bűncselekményeket sorra a médiában. Öröm, hogy ezeket az eseteket, pontosabban azokat, amelyeket fehér európai nők ellen követtek el, a sajtó és a hatóságok is kitüntetett figyelemmel kísérik. Eljárnak és felelősségre vonnak. Az első gondolatom az, hogy bárcsak minden hazai, európaiak által elkövetett esetben is ekkora lenne a szigor! Bárcsak ne kellene az áldozatnak többszörösen bebizonyítania, ha egyáltalán a feljelentés mellett dönt, hogy mi is történt vele. Bárcsak lennének nyilvános, komoly következmények, attól függetlenül, hogy úszóedző vagy hivatalos személy zaklat nőket. Mert jelenleg nincsenek.
A bevándorló nők ellen elkövetett erőszak számos esetéről alig van információnk. Néhány civil szervezet figyel csak ezekre, mert az európai média jelentős, és a magyar média még jelentősebb része számára ők, a sokszor többgyerekes, kiszolgáltatott afrikai és arab nők bizony nem érnek annyit, mint mi.
Meggyőződésem, hogy a nemi erőszakot elkövetők tudatlan, kulturálatlan emberek, akik nem ismernek és nem is fognak megszokni más viselkedési normákat. Ugyanezt gondolják róluk azok a menekültek is, akik Európában képzelik el a jövőjüket. Miért vetemednének ilyen kockázatos cselekedetre azok, akik Európában szándékoznak dolgozni és beilleszkedni? Akik mindent egy lapra tettek fel. Akik házukat és sokszor családtagjaikat is elvesztették már. Ezeket a cselekedeteket nem azok követik el, akik itt komolyan dolgozni és élni akarnak. Nem tenne ilyet sem Ahmad, a szír orvos, akinek a munkavállalásától a kívül rekedt családjának a megélhetése függ, sem Ayham, az egyetemista, aki az újszülött gyerekét hagyta Szíriában.
Mindenhol vannak jó és rossz emberek. A Köln városában történt szilveszteri csoportos zaklatás is mutatta, egyáltalán nem zárható ki, hogy a nők elleni bűncselekményeket szervezetten követik el. (A rendőrség vizsgálata szerint zömmel már Európában élő, de külföldi származású férfiak voltak a tettesek.) Éppúgy, mint az egyiptomi forradalomban, ahol a régi rezsim által kiszabadított bűnözők és városszéli parasztok molesztáltak minket, amit a társadalom elítélt. A menekülésemet is araboknak köszönhetem, akik kimentettek a tömegből. Máshol pedig szírek és algériaiak vigyázták a lépteimet, hiszen vendéget, nőt arab országban egyedül nem hagynak.
De a saját rossz élményeim sem jogosítanak fel arra, hogy utáljak vagy megbélyegezzek más népeket: az összes egyiptomit azok miatt, akik a forradalom alatt nőket erőszakoltak. Ugyanígy nincs joga sem a tisztelt feladónak, sem másnak rossz képet festeni az összes bevándorlóról azon bűnözők miatt, akik tüzetes hatósági ellenőrzés nélkül jöttek be.
Hát nem éppen a tisztelt feladó hatóságainak kellene – többek között – kiszűrni őket? Továbbá tisztességesen megállapítani: ki az, aki menekült, és ki az, aki nem? Ha ennyire zavar minket 1300 fő befogadása és megvizsgálása, akkor miért nem küldtünk, küldtek az országok erősítést Görögországba tavaly? Miért nem a bevándorlók egységes regisztrációjáért lobbiztunk minden erővel? Vagy épp a terrorista csoportok finanszírozóit sújtó embargóért?
Ez a vonat már elment. Az ügyet nem „Brüsszel” szúrta el, hanem mindannyian, akik közösségi megoldás hiányában, a saját szakállunkra cselekedtünk. Pár hónap alatt megsemmisítettük az évtizedekig épülő európai eszméket. A közös regisztráció helyett nyitottuk és zártuk a határainkat. Hagytuk, hogy családokat fosszanak ki, tegyenek nincstelenné a csempészek, és hogy kisgyerekek fulladjanak a tengerbe.
Akik már itt vannak Európában, azokkal akkor is foglalkoznunk kell, ha később máshogy akarunk eljárni a bevándorlást illetően. Ha évekig kallódni hagyjuk őket, akkor ugyanaz történik, mint a francia, belga vagy svéd városrészekben idestova negyven éve: a hátrányos helyzetűek hátrányos helyzetben maradnak. Görögországban ma nagyjából ötvenezer bevándorló dekkol átmenetileg, Törökországban még mindig kétmilliónál több, köztük hétszázezer gyerek.
Vajon tényleg a burkini eltörlése vagy az 1300 emberről szóló népszavazás lenne a megoldás? Vagy inkább találjunk köztes utat az elszalasztott döntések után abban az Európában, amelyhez önszántunkból csatlakoztunk?
