Hogy e vitában mi volt igaz és mi nem, utólag fölösleges elemezgetni; az ilyesfajta események a modern demokráciában amúgy is azt a célt szolgálják, hogy a felelős, az ország sorsát meghatározó potentátok kilépjenek a komfortzónájukból, és – szemközt a politikai ellenféllel – valódi válaszokat adjanak valódi, újságírói munka és/vagy a választóközönség által föltett kérdésekre. Lássa meg a polgár, hogy ki az, akinél a legjobb helyen lesz a szavazata; aki e felhatalmazás nyomán transzparensen vezeti az országot, miközben a kormányzás alkalmával fölvetődő kérdésekre, ügyekre kimerítő, vitában ütköztetett markáns választ ad.
Ez hiányzik ma.
Ez hiányzik úgy tíz éve.
Már egyebek mellett persze, és azzal a kiegészítéssel, hogy ha viták vannak is, azok a dél-oszétiai nyolcas választóker. művházas-kolbászos nívóját idézik meg. Emitt durvára leegyszerűsített állítás, amott még ilyet! típusú hümmögés, oszt' készen is vagyunk. Illetve majdnem, mert aztán kollektíve végignézzük, amint e közlésparádé leszivárog a társadalom alsóbb rétegeibe, s olyan konklúziókban ölt testet, amelyektől a repülőjegy- és állásajánlatokat kezdi böngészni néhány százezer ember. „A lányodat is megb...k a migránsok" vs. „Hazudsz!" – ezen a szinten van a közéleti elit, s innen nézve már-már elképzelhetetlen, hogy 1998-ban magyar mondatokban, nívós tematika mentén beszélgetett Horn Gyula és Orbán Viktor, 2002-ben Medgyessy Péter és Orbán; és még a 2006-os lárifári elnök urat is sírva kívánjuk vissza.
Értem én, hogy macerás az ilyesmi, amennyiben – idézve Bíró Nagy András 2006-os tanulmányát, azon belül is J. G. Geert – „egy-egy kiemelkedő nézettségű vita megerősítheti a kialakult táborokat, csökkentheti a bizonytalan szavazók számát és növelheti a választási részvételt", vagyis überrizikót jelent; mindazonáltal nehéz elfogadni, hogy az a garnitúra, amely 1989-ben kiabálva érvelt például a szólásszabadság mellett, a kockázat kiiktatásával, érthetőbben: a potenciálisan vesztes mérkőzések számának minimalizálásával a kommunikációs stílust (is) az egypártrendszer szintjére lényegíti vissza. S bár valós ellenérvnek tetszhet a bonmot-ként is értelmezhető 2010-es Navracsics Tibor-mondat, amely szerint a miniszterelnök-jelölti vitának „akkor van értelme, hogyha van értelme" (vö. ember nincs a baloldalon, aki teljes felhatalmazású vezetőként kiállhatna Orbánnal szemben), demokratikus csődként értelmezhető, hogy a kormányfő számon kérhetetlenül regnál.
Magam speciel szívesen rákérdeznék: milyen absztrakt gondolat jegyében fogant meg az a 2014-es, köztévés miniszterelnöki rezümé, amely a teljes nyilvánosságtól való elzárkózást azzal indokolta, hogy „az elmúlt négy évben minden vitát lefolytattunk az ország nyilvánossága előtt, ráadásul az emberek láthatták, milyen az élet, ha a szocialisták kormányoznak, és milyen, ha a Fidesz–KDNP van kormányon, vagyis minden információ a választók rendelkezésére áll"; továbbá miért látja úgy, hogy az ellenfelek „valójában nem is vitázni akarnak velem, hanem támadni akarnak engem, leginkább ócsárolni", de ha így is van, hová tűnt a mindenkivel vitába szálló, bátor, 1989-es harcos?
És egyáltalán: mit gondol, meddig törökországozható ez így még?
Napjainkban a vitakultúra – alkalmilag: népszavazás – már egyéni szarcsapkodásban materializálódik, a hatalom döntéséből fakadóan sehol egy téthelyzet, kis vita, valami értelem; nincs itt semmi sem, s tartani kell attól, hogy – 2010-hez és 2014-hez hasonlóan – 2018-ban ugyanígy nem lesz itt semmi sem.
Javaslom hát visszahozni a szürke konfekcióöltönyt, az agitprop osztályt, a központi és politikai bizottságot, valamint a Hazafias Népfrontot és a választási aktívákat.
