Történelmünk alapján éppen nekünk kellene példát mutatnunk a „migránsok” befogadásában, hiszen mi az utolsók között voltunk, akiket Európa befogadott, noha szokásainkban, pogány vallásunkban, harcmodorunkban idegen test voltunk a kontinensen. Szerencsére volt egy királyunk akkoriban, aki nem a pogányság unortodoxiáját akarta ráerőszakolni Európára, hanem felvétette népével a befogadók vallását, kultúráját.
Sajnos most olyanok vonták befolyásuk alá népünk nagy részét, akik régi nagyságunkat azzal szeretnék visszanyerni, hogy Kelet felé nyitnak, és piros pöttyökkel bizonyítanák odatartozásunkat. És nemcsak a jobbkéznek vannak ezoterikus elhajlásai, hanem magában a fejben is súlyosan keverednek a keresztény tanítások a pogány nosztalgiával, ahogy az világosan kitűnt Orbán Viktor 2012-es ópusztaszeri szoboravató beszédéből, amelyben hetet-havat összehordott a „turulba születéstől” „sátánölő” Szent Mihályig. Eközben a keresztény szolidaritás és a katolikus egyetemesség gyakorlása helyett a turulos szekértáboros neonacionalizmussal terelték el az éhbéren élők figyelmét arról, hogy a kielégíthetetlen oligarchák már utolsó krajcárjaikért kotorásznak a zsebükben.
Nehogy meghallják Tiborc panaszát, most még nagyobb ágyúkat vetett be a kormánypropaganda: azt akarják elhitetni velünk, hogy Mohamed próféta menedéket kereső hívei távolabb állnak a mi zsidó-keresztény hitrendszerünktől, mint az, aki a lepel alatt még feszületnek tűnő turulos bálványt Ópusztaszeren leleplezte. Talán nem tudja sem ő, sem a hűbéresei, hogy a muszlimok ugyanazt az Istent imádják és szolgálják, mint a zsidók, akik nem mondják ki a nevét, vagy mi, magyarok, akik Istennek nevezzük, miközben az angolok Godnak, a spanyolok Diosnak, az arabok Allahnak.
Monolit egységként tekintenek az iszlámra (és általában a „migránsokra”), pedig az iszlám belső harcainak, különösen a szunniták és síiták ellentétének mindmáig összehasonlíthatatlanul többen esnek áldozatául, mint az iszlamisták dzsihádjának a nyugati világ ellen. És persze mindkét irányzaton belül vannak radikálisok, akikkel talán sokáig nem fogunk tudni szót érteni, és mérsékeltek, akikkel létkérdés a kölcsönös elfogadás.
Mindig nagy tisztelője voltam az ősi arab és perzsa kultúrának, művészetnek és tudománynak, és mint bibliai regényeimből is kitűnik, a héber biblia népirtásokra felszólító istenét és az evangéliumok istenét, aki bűneinket csak saját fia megkínoztatása és kereszthalála árán bocsátja meg, semmivel sem tartom kevésbé kegyetlennek, mint azt, akit a Korán állít elénk. II. János Pál pápa sajnos hiába kérte az iszlám világ megbocsátását a keresztes hadak által elkövetett borzalmakért. A muszlimok nagy többsége talán nem is tudja, hogy a bocsánatkérés megtörtént. Mindenesetre a történtek után nekünk, az idősebb testvéreknek kéne minden lehető alkalommal békejobbot nyújtanunk az iszlám világnak.
Nem akarok itt vitába szállni Huntington tézisével a civilizációk elkerülhetetlen összecsapásáról és a nyugati kultúra csekély esélyéről. Egy dologban azonban biztos vagyok: az iszlám kalifátust, a félelmetes IS-t le lehet győzni, de magát az iszlámot akkor sem, ha az egész világ összefogna ellene egy új apokaliptikus keresztes háborúban. Az iszlámot csak el- és befogadni lehet.
Azok, akik a már harmadik generációs európai muszlimok radikalizálódásával érvelnek a befogadás ellen, nem veszik figyelembe, hogy a hatvanas-hetvenes években a közel-keleti bevándorlók zöme ideiglenes vendégmunkásként érkezett Nyugat-Európába, hogy az otthoni bére sokszorosáért elvégezze azokat a munkákat, amelyeket a helyieknek derogált elvállalni. Így vallási hovatartozásuktól függetlenül sem volt számottevő esélyük a gazdasági és társadalmi előmenetelre. A közösség, az összetartozás élményét ezért csak a mecseteken keresztül élhették meg, így teljesen rá voltak utalva a helyi iszlám közösségre, még ha annak vezetése sokkal radikálisabb volt is, mint amit szülőhazájukban elfogadtak volna. A harmadik generáció ezzel az örökséggel, a kitaszítottsággal válhatott radikalizálhatóvá. Teljes tudatlanságról árulkodik vagy tudatos félrevezetés tehát az a kormánypropaganda, miszerint a mai menekültek majd a radikálisok nyomdokaiba lépnek. Nem is értem, hogy képzelik, hogy azok az emberek, akik a radikális iszlám brutalitása elől menekültek el, itt majd a radikális iszlám közösségekben próbálnak otthonra találni. Ez ma csak Magyarországon lenne elképzelhető, ahol az állami gyűlöletszítás még egy Teréz anyát is radikalizálna.
Éppen abban látom a menekültekben rejlő nagy lehetőséget, hogy szeretetteljes befogadásuk és segítésük az európai kultúra, a vallási nyitottság és Ferenc pápa tanításainak megértése által új lapot nyithat a hidegháború utáni világ megbékélésében. Örömmel olvasom, hogy – ellentétben az itteni kormánypropagandával – milyen sokat tesznek ezért a nyugat-európai országok olyan nyelvi és orientációs programokkal, mint amilyenekkel annak idején az én beilleszkedésemet is segítették, és amelyet azóta százszorosan is visszafizettem.
Figyelemre méltó Soros György múlt heti döntése, hogy befektet 500 millió dollárt a menekültek által kezdeményezett új startup vállalkozásokba, üzleti célú és társadalmi hatású kezdeményezésekbe. Nagyon remélem, hogy ő vagy mások hasonló összegeket költenek el arra is, hogy a sikeres menekülteket segítsék visszatelepülni szülőhazájukba, mihelyt alkalom nyílik rá, mert nem látok mást, ami segíthetné elhárítani a huntingtoni apokaliptikus rémálom bekövetkezését.
A héber biblia népirtásokra felszólító istenét és az evangéliumok istenét, aki bűneinket csak saját fia megkínoztatása és kereszthalála árán bocsátja meg, semmivel sem tartom kevésbé kegyetlennek, mint azt, akit a Korán állít elénk.
A szerző író, orvos
