galéria megtekintése

Kukoricán való térdepeltetés

10 komment


Doros Judit

Erdélyi barátom agitál telefonon, menjek szavazni vasárnap, s természetesen szavazzak nemmel, mert ez nem arról szól, hogy ki milyen viszonyban van a regnáló kormánnyal, hanem hogy nem szabad lefeküdni a nagyhatalmaknak, és ha mégsem megyek el, s mégsem szavazok nemmel, akkor ötven afgánt kell telepíteni a házam elé, mert azt érdemlem. Persze barátilag.

Kérdem tőle, leszedték-e már a kukoricát, mert ennek van most itt az ideje. Arrafelé ez még mindig családi esemény, ilyenkor összegyűlik a rokonság, beállnak egy-egy sorba, s törik a törökbúzát, ahogy arrafelé ezt nevezik. Előbb egyiküknél végeznek, aztán a másik hétvégén ugyanaz a csapat másikukhoz vonul. Napszámost itt felvenni szégyennek számít, akinek nincs egy efféle munkához elég rokona, barátja, komája, jó ismerőse, az annyit is ér.

Annak idején mifelénk a nagyapám lovas kocsival hozta el a faluszéli földekről a vászonzsákokba szedett tengerit, amit aztán leszórtak a nyári konyha padlójára. Ennek a helyiségnek októberben már nem volt feladata, a család ilyenkor a „nagy házba" tette vissza székhelyét, elég volt egy helyen fűteni. Legközelebb majd csak decemberben telt újra meg élettel a kis épület karácsony előtt, disznóvágáskor.

 

Addig azonban éppenséggel fel kellett hizlalni a malacokat, kukoricát kellett tehát előbb fosztani, s lemorzsolni a szemeket. Ma is az orromban van a sárgás csuhé és a cső végén vörösre visszaszáradt haj semmihez sem hasonlítható illata. A gyerekek a nagy halom termés tetején ültek, ott tépkedték a kemény héjakat, egészen addig, míg valaki piros szemű csövet nem talált. A szabályok szerint akkor abbahagyhatta a munkát és mehetett játszani, ha kedve volt.

Nem emlékszem az arányokra, hogy száz vagy kétszáz narancssárga cső után következett elvétve egy-egy vörös, de az ilyen szemek előbukkanása megmagyarázhatatlan sikerélményt okozott, mintha nem a merő véletlenen múlt volna ez az egész történet, hanem a jól végzett munka jutalmaként ajándékozott meg a sors egyfajta szabadsággal. Amivel rendszerint nem éltünk, mert érdekesebb volt inkább a többiekkel maradni.

Sokféle ember ülte körbe a kukoricahegyet. Volt, aki hitte Istent, volt, aki tagadta. Akadt, akinek valamiért jobban ment a szekér, más filléres gonddal küszködött. Ült ott olyan, akinek került pult alól banán, s olyan, aki hegyeset köpött, s átment inkább az utca túloldalára, ha szembe jött vele a vébé-titkár. Ám nézeteltérést leginkább csak az okozott közöttük, hogy ötven vagy ötvenkét fokosra kell-e majd főzetni a pálinkát, s hogy vegyenek-e végre villanyos kukoricadarálót, mert a kézi már viseltes, s akkor se morzsol elég apróra, ha megolajozzák a kerékhajtó kis csapágyakat.

Kukoricaszemekkel játszottuk a csiki-csukis malom játékot: az ellenfél babokkal volt. A padlásra felakasztott, leghalványabb színű kukoricacsövekről újév után leszedték az addigra már jócskán kiszáradt szemeket, enyhén sós vízben órákig forralták, majd mákos cukorral szórták meg, mennyei édesség gyanánt. A megszáradt csuhéból babát font a nagyanyám, a férfiaknak bajuszt, a lányoknak kontyot ragasztott a mindenhová szálló hajakból. Kukoricával tanultam meg először összeadni és kivonni, s az volt a fizetőeszköz a boltos játékban.

Kukoricán sose térdepeltem, nem is fenyegettek ilyesmivel. Riogatni is legfeljebb a kókóval meg a mókáréval riogattak, de mivel sem egyik, sem másik nem jelent meg soha, s nem is bántott, az ijesztgetés hatástalan maradt. Köddé veszett más mumusokkal, mondén manókkal, lificekkel, konkókkal, bubusokkal és egyéb, a sötétből előbukkanó gonosz, ártalmas lényekkel.

Mondhatni, boldog gyerekkorom volt.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.