A bevezetőben általam leírt táj is rejt valami sötét borzalmat. Mizocz városkát 1941 júniusának végén foglalta el a német Wehrmacht. 1941. augusztus eleje és november eleje között azon a vidéken 25 ezer zsidót lőttek agyon. 1942 tavaszán az összes volhíniai zsidónak be kellett vonulnia a gettókba. Augusztus végén a polgári közigazgatás megegyezett a biztonsági rendőrség parancsnokával, hogy öt héten belül – 500 szakmunkás kivételével – az összes zsidót meggyilkolják. Október 11-én körbevették a gettókat, október 13-án teljesen lezárták azokat. Mizocz zsidó lakosai tüzet raktak, hogy néhányuknak lehetővé tegyék a menekülést és megakadályozzák, hogy a németek kezébe kerüljenek az értékeik. A tüzet azonban eloltották, a zsidó lakosokat a piactérre terelték. Onnan hajtották őket október 14-én a városkapu elé. Több csoportban 1500 zsidó nőt és férfit vezettek egy vízmosáshoz, ahol le kellett vetkőzniük, és egyenként, tarkólövéssel kivégezték őket – éppen ott, azon a képen látható zöldellő mezőn.
Meg kell neveznem a többi helyet is: Minszk – 55 000, Riga – 45 000, Dnyepropetrovszk – 16 000, Kijev – 35 000, Odessza – 20 000, Chisinau – 1500, Dubasari – 5000, Pavlográd – 1500, Artemovszk – 1500. Ennyi zsidó nőt, férfit és gyereket lőttek agyon a németek a felsorolt városokban.
Először foglalkozik a berlini Topographie des Terrors Alapítvány kiállítása a tömeges agyonlövésekkel. A kiállítás elején egy térképpel szembesülünk, amely a Keleti-tenger és a Fekete-tenger közötti területet mutatja. A térképen rengeteg kicsi, fekete pont látható. Minden egyes pont egy olyan helyet jelöl, ahol több mint 500 embert lőttek agyon. Csak tíz helységet soroltam fel, a térképen azonban összesen 722 kis pontocska van. 722!
Engem sokkolt az a térkép. És azt hiszem, ezzel sok német így van. De a régióban élő legtöbb ember számára ez nem sokk! Sokkal rosszabb: számukra ez a nagyon is jelen lévő múlt emlékezete. Az ott élők, különösen az idősebbek ismernek minden egyes fekete pontocskát, és ismerik a hozzájuk tartozó történeteket is. Ismerik azokat a csendes, rémisztő helyeket falujuk határában, ahol zöld fű nő a tömegsírok felett. A zsidó közösség és a roma kisebbség egykor a városok és falvak mindennapjainak részesei voltak. Ma már a legtöbb helyről eltűntek, és az ott élő emberek a sötét emlékekkel élnek együtt. Azzal a tudattal, hogy szüleiknek, nagyszüleiknek segédkezniük kellett a kivégzéseknél. Nekik kellett kiásni vagy épp betemetni a gödröket, szortírozni az áldozatok ruhadarabjait vagy főzni a gyilkosokra. Ezek a tájak a terror topográfiái.
A berlini kiállítás lefejti a tájak egyes rétegeit, napvilágra hozza a múlt részleteit. Ez a múlt nemcsak kelet-európai, hanem a mi német történelmünk is. Ezért a német külpolitika felelősségének tartom azt is, hogy lefejtsük ezeket a rétegeket. A Német Külügyminisztérium támogatja a „Protecting Memory" projektet, amelynek keretében a tömeges kivégzések helyszíneit konzerválják. Ukrajnában már az elmúlt években helyreállítottak öt ilyen helyszínt, az elkövetkező években hét továbbira kerül sor. A minisztériumunk által szintén támogatott „Yahad in Unum" szervezet is elismerésre méltó módon foglalkozik a kelet-európai tömeges agyonlövések helyszíneinek felderítésével.
Az eddig sajnálatosan kevés figyelmet kapott tömeges agyonlövések, a „Holocaust by Bullets" példája is mutatja, hogy mi, németek ezeknek a változatos tájaknak a történelmét és a sebhelyeit is sokkal rosszabbul ismerjük, mint ahogy azt magunkról gondolni szeretnénk.
És még valami: a múlt feldolgozásának a terén sem jutottunk még olyan messzire, mint azt hinni szeretnénk. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy amikor újra feszültségek uralják kontinensünk keleti részét, aktívan foglalkozzunk ezzel a régióval. Éppen most kell még többet – és nem kevesebbet – tudni egymásról! A berlini kiállítás ahhoz is hozzájárul majd, hogy a Riga, Kijev, Odessza vagy Chisinau név a német fül számára ne csak a jelenlegi eseményeket jelentse, hanem a holokauszt kezdetét jelentő tömeges agyonlövésekre is emlékeztessen, és ezeknek a tájaknak a bonyolult történelmére, és arra, hogy az etnikai alapú kirekesztés miatt mennyire megváltoztak ott az etnikai viszonyok.
Német külügyminiszterként egy dologban biztos vagyok: ha ezeknek a megsebzett tájaknak a történelmét nem illesztjük be a köztudatba, akkor a múltunk megértése érdekében tett eddigi tiszteletre méltó erőfeszítéseink ellenére sem tud majd Németország eleget tenni földrészünk keleti része iránti kötelezettségének, és nem tud megfelelni annak a szerepnek, amelyet nekünk, németeknek ott be kell töltenünk. A jelenlegi Németország már nem tudja a történteket megváltoztatni. Vállalni kell azonban a felelősségünket, amelyet történelmünk ruház ránk. A külpolitika nyelvénél sokkal megrendítőbben fejezi ki ezt a felelősséget egy költemény, Jevgenyij Jevtusenko Babij Jar című verse. Ezekben a napokban emlékezünk annak a két borzalmas napnak a 75. évfordulójára, amelyen 33 771 zsidót lőttek bele a Kijev melletti Babij Jar szakadékos szurdokába. Ez a vers is a táj egyik történelmi rétegéről mesél, amelyet nekünk, az utókornak kell föltárnunk:
„Babij Járban csak száraz fű zörög,
harag és vád ül itt a fák szemébe.
Némán sikolt a táj.
Kalaplevéve
megállok, [...]
Tömör s hangtalan
ordítás vagyok ma.
Az ideföldelt tízezrek felett. [...]
Felejtés, egy emlékemet se öld meg!
(A versrészlet Ágai Ágnes fordítása)
Dr. Frank-Walter Steinmeier
német szövetségi külügyminiszter, parlamenti képviselő
