Nol Presszó gordon zsuzsával

A németek már bocsánatot kértek

Magyar nyilas kölykök vitték el az édesanyját, egy magyar páter lőtte le a nagynénjét, és ezeket a történeteket a világháború szörnyűségeivel szembenéző német fiataloknak is elmesélte a színésznő. Az is kiderül, mi baja volt Szálasinak a koronával, hogyan élte meg a művésznő a WTC elleni támadást, és miért ment el a Pride-ra.

Top cikkek
kerékpár
Elmeelhajló
Ötvös Zoltán

– A külvilág számára bizonnyal érthetetlen dolgokat művelek. Pedig békés és ártatlan ember vagyok, mégis már többször börtönbe zártak. Igaz, nem itthon, hanem Afrikában. Legutóbb ez év elején, a világ egyik legveszélyesebb országában, Dél-Szudánban ültem egy hónapot – mondja egy szuszra Szirmai Gábor önveszélyes világutazó, elmeelhajló.

Ez utóbbin azt érti, hogy képtelen a szabályokhoz alkalmazkodni. Inkább felülvizsgálja azokat és ha értelmetlennek találja, olyat alkot, ami számára élhető.

Lázadása korán kezdődött. Az egyházi középiskola elvégzése után a győri műszaki főiskolán szerzett oklevelet, majd újabb főiskolákat látogatott. Ha kellett, Nyíregyházáig is elment tanulni, amit a tudásvágy mellett egyetlen dolog motivált – megúszni a katonaságot. Beleőrült volna a folyosók felmosásába, a tisztelgésbe és minden más hasonló értelmetlen kötöttségbe.

Nem is lett katona, de igazából más se. Újságírónak is tanult – gyakorta jelennek meg írásai az Élet és Tudományban, a Földgömb és a Wild Magazinban –, járt a politikai főiskolára, volt restaurátor és még sok más, de mindre legyint. A családi élettel is megpróbálkozott, tíz évig volt nős, majd elváltak.

Szerencsére a házasságból nem született gyerek, mert az emberiség jelenlegi intellektuális tevékenységét látva úgy érzi, nincs miért továbbörökíteni génjeit. Hogy mégsem teljes a megalkuvás: négy éve egy szudáni hölgy a kedvese.

Első útjaként egy 1981-es kirándulását említi. Akkor a Boszporuszig jutott el az 1938-as gyártmányú, 1973-ban vásárolt 350 köbcentiméteres DKW motorral. Azt mondja, nem igazán jó ez a motor, a kortárs BMW-k és Zündappok sokkal jobbak voltak, azonban ez az egyszerű, könnyen szerelhető kétütemű megfelel neki.

Mindig van vele pótalkatrész, például másik főtengely a váz elejére kötve. – Számomra egy jármű örök életre szól. Kiszolgálja az életemet és remélem, lesz, aki további évtizedeken át használja majd – mondja.

A hetvenhat éves veteránmotorral idén Ugandából elindulva, a háború sújtotta Dél-Szudánba robogott át, ahol egy nílusi teherhajóra szállt. A hajó néhány száz kilométer után megfeneklett, az utasokra katonák támadtak. Mindannyian a kormányerők fogolytáborába kerültek. Gábort lökdösték, verték, el akarták venni a fényképezőgépét, de ellenállt. Végül azzal a feltétellel tarthatta meg, hogy kitörli a katonákról készült fotókat.

Harmincegy nap elteltével elhagyhatta a tábort. „Megúsztam a bori mészárlást, egy órával utánam kezdődött a balhé. Megúsztam a bombázást: épp hajóra szálltam. Megúsztam a shambai lövöldözést, az előttem haladó motorost végezték ki, meg az utánam jövőt, mázli. Megúsztam a shambai kolerát is, bár alig éltem. Rég lejárt a repülőjegyem, az ostromzárat nem tudtam áttörni, fogalmam sem volt, hogyan jutok haza. Végül hazatértem” – említi idei kalandját.

2002-ben nem sokon múlott, hogy otthagyja a fogát. Csepel teherautóval járta Afrikát, egy utolsó fürdésre indult a tengerpartra. Beninben, Dahomey térségében máig jelen van a párducembereknek hívott szekta. Ők támadták meg, huszonhétszer szúrták meg, a nemi szervét félig lemetszették.

Hihetetlen, de túlélte. Meg tudott lépni, miután a támadói összevesztek a holmiján. Egy kis táskával, amiben az iratai voltak, bemenekült a tengerbe.

Később egy helyi örömlány adott neki pénzt. A repülőgépre azért jutott fel, mert a légikikötő francia parancsnoka felismerte, korábban a Niger folyónál ő figyelmeztette egy elvadult oroszlánra, később együtt is ebédeltek. A gépen két biztonsági őr kísérte Párizsig. Mikor leszálltak, bombariadó volt a reptéren, Szirmai Gábort is begyűjtötték mint lehetséges terroristát.

Végül elengedték – a sebeit a budai János kórházban varrták össze.

Különleges útjaira nem edz, nem fut, hogy formába hozza magát. Ehelyett régi útikönyveket olvas, mert szeret visszatérni a száz-százötven éve megírt helyekre, hogy megnézze, mi változott. Kongóban utazott már ferences rendi misszió csomagjai között, volt, hogy öreg biciklin tekert Afrikában, amelynek sebváltója 1938-as, nem tömegtermék. Azt a bringát német bakáknak gyártották, szinte lehetetlen tönkretenni. A DKW-t is a minőség miatt szereti – legfeljebb az ülésrugó törik el, de azt pótolja.

A legendásan rosszul tájékozódó Szirmai kompaszt visz magával, a GPS-ben nem bízik, mint mondja, elektronikából van az is. Számtalanszor megtapasztalta Afrikában, ha elhagyja a lakott területet, falkaként követik a helyiek.

Hárman, öten, százan. Kíváncsiak, nem láttak még európait egymagában, koszosan egy romos járgányon utazni. A fehér ember arrafelé puskával, dzsippel és kísérővel jár. Azt mondja, aközött, hogy csak megnéznek, kirabolnak vagy megölnek, nagyon vékony a választóvonal. Ezen a választóvonalon egyensúlyozik.

A fekete kontinensen nem akar fehéreknek fenntartott szállodákban élni, nekik szánt éttermekben étkezni. Nincs erre pénze. A helyiek között él, helyi szokásokat követ, azt eszik, amit éppen talál. Poggyásza csak a legszükségesebbekből áll. Oltásai sosem voltak.

Tudja, csak a szerencséjének köszönheti, hogy eddig mindig hazatért. Inkább egyedül utazik, mert ha társsal megy, az általában rosszul sül el. Fiatalkori barátja, Szilágyi Gábor Ceylonon fertőzést kapott, majd Budapestre visszatérve elhunyt. Sándor Zoltán sírásóval kezdett vietnami túrája során útitársa félútról betegen tért haza.

Többször dolgozott afrikai és ázsiai missziókban. Apácáknak törpeerőművet épített, malmot javított. Az ugandai Kitangában, 2011-ben asztalos- és fémipari műhelyt hozott össze. Srí Lankán önkéntesként segédkezett egy kolostor építésénél. Hogy mi lesz a következő útja? Két hasonló mentalitású magyarral meghívták a Budapest–Bamako-ralira.

Az egykori keletnémet autóipar büszke produktumával, egy Roburral vágnak neki az útnak. Bíznak a sikerben, a Robur már elgurult egyszer Pekingbe. A Robur-gazda mellett a másik útitárs Pannónia motorkerékpárral Cseljabinszkig pöfögött el. Szirmai nagy álma azonban a repülés. Egy Gerle-géppel szeretne Afrikáig repülni.

„Nem tartom magam felfedezőnek. Nem hasonlítom magam Germanus Gyulához, Almásy Lászlóhoz. Egy ember vagyok Budakesziről, aki most éppen egy múzeum létrehozásán fáradozik. Az ívlámpák működését akarom bemutatni. El tudja képzelni, hogy a gyűjteményem egy kisebb részére Afrikában alkudtam meg? Pedig így volt!”

– A külvilág számára bizonnyal érthetetlen dolgokat művelek. Pedig békés és ártatlan ember vagyok, mégis már többször börtönbe zártak. Igaz, nem itthon, hanem Afrikában. Legutóbb ez év elején, a világ egyik legveszélyesebb országában, Dél-Szudánban ültem egy hónapot – mondja egy szuszra Szirmai Gábor önveszélyes világutazó, elmeelhajló.

Ez utóbbin azt érti, hogy képtelen a szabályokhoz alkalmazkodni. Inkább felülvizsgálja azokat és ha értelmetlennek találja, olyat alkot, ami számára élhető.

Lázadása korán kezdődött. Az egyházi középiskola elvégzése után a győri műszaki főiskolán szerzett oklevelet, majd újabb főiskolákat látogatott. Ha kellett, Nyíregyházáig is elment tanulni, amit a tudásvágy mellett egyetlen dolog motivált – megúszni a katonaságot. Beleőrült volna a folyosók felmosásába, a tisztelgésbe és minden más hasonló értelmetlen kötöttségbe.

Nem is lett katona, de igazából más se. Újságírónak is tanult – gyakorta jelennek meg írásai az Élet és Tudományban, a Földgömb és a Wild Magazinban –, járt a politikai főiskolára, volt restaurátor és még sok más, de mindre legyint. A családi élettel is megpróbálkozott, tíz évig volt nős, majd elváltak.

Szerencsére a házasságból nem született gyerek, mert az emberiség jelenlegi intellektuális tevékenységét látva úgy érzi, nincs miért továbbörökíteni génjeit. Hogy mégsem teljes a megalkuvás: négy éve egy szudáni hölgy a kedvese.

Első útjaként egy 1981-es kirándulását említi. Akkor a Boszporuszig jutott el az 1938-as gyártmányú, 1973-ban vásárolt 350 köbcentiméteres DKW motorral. Azt mondja, nem igazán jó ez a motor, a kortárs BMW-k és Zündappok sokkal jobbak voltak, azonban ez az egyszerű, könnyen szerelhető kétütemű megfelel neki.

Mindig van vele pótalkatrész, például másik főtengely a váz elejére kötve. – Számomra egy jármű örök életre szól. Kiszolgálja az életemet és remélem, lesz, aki további évtizedeken át használja majd – mondja.

A hetvenhat éves veteránmotorral idén Ugandából elindulva, a háború sújtotta Dél-Szudánba robogott át, ahol egy nílusi teherhajóra szállt. A hajó néhány száz kilométer után megfeneklett, az utasokra katonák támadtak. Mindannyian a kormányerők fogolytáborába kerültek. Gábort lökdösték, verték, el akarták venni a fényképezőgépét, de ellenállt. Végül azzal a feltétellel tarthatta meg, hogy kitörli a katonákról készült fotókat.

Harmincegy nap elteltével elhagyhatta a tábort. „Megúsztam a bori mészárlást, egy órával utánam kezdődött a balhé. Megúsztam a bombázást: épp hajóra szálltam. Megúsztam a shambai lövöldözést, az előttem haladó motorost végezték ki, meg az utánam jövőt, mázli. Megúsztam a shambai kolerát is, bár alig éltem. Rég lejárt a repülőjegyem, az ostromzárat nem tudtam áttörni, fogalmam sem volt, hogyan jutok haza. Végül hazatértem” – említi idei kalandját.

2002-ben nem sokon múlott, hogy otthagyja a fogát. Csepel teherautóval járta Afrikát, egy utolsó fürdésre indult a tengerpartra. Beninben, Dahomey térségében máig jelen van a párducembereknek hívott szekta. Ők támadták meg, huszonhétszer szúrták meg, a nemi szervét félig lemetszették.

Hihetetlen, de túlélte. Meg tudott lépni, miután a támadói összevesztek a holmiján. Egy kis táskával, amiben az iratai voltak, bemenekült a tengerbe.

Később egy helyi örömlány adott neki pénzt. A repülőgépre azért jutott fel, mert a légikikötő francia parancsnoka felismerte, korábban a Niger folyónál ő figyelmeztette egy elvadult oroszlánra, később együtt is ebédeltek. A gépen két biztonsági őr kísérte Párizsig. Mikor leszálltak, bombariadó volt a reptéren, Szirmai Gábort is begyűjtötték mint lehetséges terroristát.

Végül elengedték – a sebeit a budai János kórházban varrták össze.

Különleges útjaira nem edz, nem fut, hogy formába hozza magát. Ehelyett régi útikönyveket olvas, mert szeret visszatérni a száz-százötven éve megírt helyekre, hogy megnézze, mi változott. Kongóban utazott már ferences rendi misszió csomagjai között, volt, hogy öreg biciklin tekert Afrikában, amelynek sebváltója 1938-as, nem tömegtermék. Azt a bringát német bakáknak gyártották, szinte lehetetlen tönkretenni. A DKW-t is a minőség miatt szereti – legfeljebb az ülésrugó törik el, de azt pótolja.

A legendásan rosszul tájékozódó Szirmai kompaszt visz magával, a GPS-ben nem bízik, mint mondja, elektronikából van az is. Számtalanszor megtapasztalta Afrikában, ha elhagyja a lakott területet, falkaként követik a helyiek.

Hárman, öten, százan. Kíváncsiak, nem láttak még európait egymagában, koszosan egy romos járgányon utazni. A fehér ember arrafelé puskával, dzsippel és kísérővel jár. Azt mondja, aközött, hogy csak megnéznek, kirabolnak vagy megölnek, nagyon vékony a választóvonal. Ezen a választóvonalon egyensúlyozik.

A fekete kontinensen nem akar fehéreknek fenntartott szállodákban élni, nekik szánt éttermekben étkezni. Nincs erre pénze. A helyiek között él, helyi szokásokat követ, azt eszik, amit éppen talál. Poggyásza csak a legszükségesebbekből áll. Oltásai sosem voltak.

Tudja, csak a szerencséjének köszönheti, hogy eddig mindig hazatért. Inkább egyedül utazik, mert ha társsal megy, az általában rosszul sül el. Fiatalkori barátja, Szilágyi Gábor Ceylonon fertőzést kapott, majd Budapestre visszatérve elhunyt. Sándor Zoltán sírásóval kezdett vietnami túrája során útitársa félútról betegen tért haza.

Többször dolgozott afrikai és ázsiai missziókban. Apácáknak törpeerőművet épített, malmot javított. Az ugandai Kitangában, 2011-ben asztalos- és fémipari műhelyt hozott össze. Srí Lankán önkéntesként segédkezett egy kolostor építésénél. Hogy mi lesz a következő útja? Két hasonló mentalitású magyarral meghívták a Budapest–Bamako-ralira.

Az egykori keletnémet autóipar büszke produktumával, egy Roburral vágnak neki az útnak. Bíznak a sikerben, a Robur már elgurult egyszer Pekingbe. A Robur-gazda mellett a másik útitárs Pannónia motorkerékpárral Cseljabinszkig pöfögött el. Szirmai nagy álma azonban a repülés. Egy Gerle-géppel szeretne Afrikáig repülni.

„Nem tartom magam felfedezőnek. Nem hasonlítom magam Germanus Gyulához, Almásy Lászlóhoz. Egy ember vagyok Budakesziről, aki most éppen egy múzeum létrehozásán fáradozik. Az ívlámpák működését akarom bemutatni. El tudja képzelni, hogy a gyűjteményem egy kisebb részére Afrikában alkudtam meg? Pedig így volt!”

Olvassa tovább a cikket!
Lencsés Károly
Nyert a Fidesz
Papp Sándor Zsigmond
Négyéves éden
Szőcs László
A szétcsúszó Közel-Kelet
Varga G. Gábor
A félelem kora
Hargitai Miklós
Mit csinál a bal?
Révész Sándor
Vajda? Király!
Inotai Edit
Végzetes baklövés
Hargitai Miklós
A földet megvédték
NolBlog
Facebook
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.