Oktatás

Orbán: Ezt nem fogják elviselni

Orbán Viktor az igazságkereső magyarokról, Parragh László a tudásalapú társadalom fontosságáról beszélt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén. Mindketten a szakképzés átalakítása kapcsán hökkentették meg hallgatóságukat. Varga Mihály gazdasági miniszter pedig tévedett.

 
 
Facebook
Nagy-Britannia
London, D. C.
Hegyi Iván

Férfinapot tartottak a nemzetközi nőnapon 1964-ben, az Ed Sullivan Show-ban: a brit invázió első hadtesteként a Dave Clark Five terítette le az Államokat. A londoni zenekar hatása olyan nagy volt, hogy a DC5 még tizenhét alkalommal lépett fel a legendás műsorban – ilyen sokszor egyetlen más európai szólista vagy együttes sem szerepelt a New York-i varietében –, és megjelenéseit (halmozottan) 1 milliárd 260 millió tévénéző látta.

A banda amerikai népszerűségére jellemző, hogy az Epic Records Dave Clark Five Fan Clubja félmillió tagot számlált, s a tengerentúli turnék során Rick Huxley könnyebb sérüléseket szenvedett, miután a rajongók Washingtonban megrohamozták a csapatot, míg Mike Smithnek két bordája eltört, amikor az eksztázisban tomboló fiatalok lerángatták őt a chicagói színpadról. (Talán jobb lett volna a negyven filmben kaszkadőrként feltűnő Dave Clarkot megostromolni, de hát ő a dobok mögött ült.)

Lehet még folytatni, hiszen előfordult, hogy a „Tottenham-hangzás” képviselői tizenkét egymást követő telt házas koncertet adtak a New York-i Carnegie Hallban, és sorozatban tizenöt számuk került az amerikai toplista első húsz helyezettje közé.

Hazájukban is hasítottak. Az angol lapok azt írták róluk: ők jelentik a legnagyobb veszélyt a Beatlesre. Ez nyilván azért is látott napvilágot 1964-ben, mert az év első hónapjában a Dave Clark Five Glad All Overje letaszította a brit lajstrom első helyéről a I Want to Hold Your Hand című liverpooli klasszikust. A listavezető dalt tartalmazó kislemezből 870 ezer, az azt követő – és a New Musical Express nyilvántartásában a második helyre kapaszkodó – Bits and Piecesből 590 ezer példány fogyott el Angliában.

Az együttes összesen több mint 100 millió korongot adott el, noha gyakorlatilag csak 1962 és 1970 között funkcionált. S nem kis csalódással kezdett, mivel a detroiti Contours dalát, a Do You Love Me-t a szintén londoni Tremeloeszal egy időben dolgozta fel, ám a DC5 adaptációja csak a harmincadik helyig jutott, miközben Brian Poole és a többiek a listaelsőséget ünnepelték.

Ám aztán beindult a motor. Hatvanötben már ugyanúgy film készült a Dave Clark Five-val, mint hatvannégyben a Beatlesszel, még ha az Amerikában Having a Wild Weekend címmel bemutatott Catch Us If You Can nem konkurált is az A Hard Day’s Nighttal. A címadó dal Nagy-Britanniában az ötödik, az Egyesült Államokban a negyedik helyre került, majd eljött – szó szerint – a Dave Clark Five nagykarácsonya: 1965. december 25-én az amerikai Billboard-lista élére ugrott az Over and Over, amely 1958-ban Bobby Day kislemezének B oldalán jelent meg. (Az A oldalas Rockin’ Robin második helyezett volt az eredeti előadóval, majd első 1972-ben a tizennégy éves Michael Jackson tolmácsolásában.)

Aztán viszont hirtelen váltás következett: 1967-ben már a Tom Jones Delilah-ját és Engelbert Humperdinck The Last Waltzát jegyző Reed, Mason szerzőpáros Everybody Knows című hagyományos slágerével lett második Angliában az addig beates, rhythm and bluesos társaság, amely 1968-ban a habkönnyű Red Balloonnal hűtötte le híveit. Dave Clark levonta a tanulságokat, és 1970-ben beszüntette zenekarának működését. Tizenhat évvel később írt még egy musicalt Time címmel – a főszerepet Cliff Richard játszotta, de ennél is érdekesebb, hogy Sir Lawrence Olivier abban a darabban állt utoljára a színpadon –, és az alapító dobos egyáltalán nem kesergett a szárnyalás rövidsége miatt.

„Tudni kell, mikor hagyd abba. A legjobb példa erre kedves cimborám, Muhammad Ali. Szégyen, hogy nem fejezhette be a bokszot akkor, amikor a legnagyobb volt. S aztán bekövetkezett az, amit senki sem akart... Amúgy a rockcirkuszban a színpadon állni hasonló erőpróba, mint nehézsúlyú ökölvívóként a ringbe szállni – mondta, majd hozzátette: – Talán csak a rivaldafény hiányzik; az utazásokat, az interjúkat vagy azt, hogy magánemberekként soha nem mehettünk sehova, egyáltalán nem sírom vissza.”

Ezt az idén februárban, a BBC 2 műsorában sugárzott Glad All Over című dokumentumfilmben azzal toldotta meg: „Mindannyian abban hittünk, hogy ha csinálunk valami jót, azért megkapjuk megérdemelt jutalmunkat. Így is történt, büszkék is voltunk magunkra. Ennyi. Nem akarok a múltban élni.”

Nyilván azért sem, mert az ötösből Denis Payton 2006-ban, Smith 2008-ban, míg Huxley 2013-ban meghalt.

Dave Clark és Lenny Davidson kettesben maradt, és nem csak a BBC 2-n...

Férfinapot tartottak a nemzetközi nőnapon 1964-ben, az Ed Sullivan Show-ban: a brit invázió első hadtesteként a Dave Clark Five terítette le az Államokat. A londoni zenekar hatása olyan nagy volt, hogy a DC5 még tizenhét alkalommal lépett fel a legendás műsorban – ilyen sokszor egyetlen más európai szólista vagy együttes sem szerepelt a New York-i varietében –, és megjelenéseit (halmozottan) 1 milliárd 260 millió tévénéző látta.

A banda amerikai népszerűségére jellemző, hogy az Epic Records Dave Clark Five Fan Clubja félmillió tagot számlált, s a tengerentúli turnék során Rick Huxley könnyebb sérüléseket szenvedett, miután a rajongók Washingtonban megrohamozták a csapatot, míg Mike Smithnek két bordája eltört, amikor az eksztázisban tomboló fiatalok lerángatták őt a chicagói színpadról. (Talán jobb lett volna a negyven filmben kaszkadőrként feltűnő Dave Clarkot megostromolni, de hát ő a dobok mögött ült.)

Lehet még folytatni, hiszen előfordult, hogy a „Tottenham-hangzás” képviselői tizenkét egymást követő telt házas koncertet adtak a New York-i Carnegie Hallban, és sorozatban tizenöt számuk került az amerikai toplista első húsz helyezettje közé.

Hazájukban is hasítottak. Az angol lapok azt írták róluk: ők jelentik a legnagyobb veszélyt a Beatlesre. Ez nyilván azért is látott napvilágot 1964-ben, mert az év első hónapjában a Dave Clark Five Glad All Overje letaszította a brit lajstrom első helyéről a I Want to Hold Your Hand című liverpooli klasszikust. A listavezető dalt tartalmazó kislemezből 870 ezer, az azt követő – és a New Musical Express nyilvántartásában a második helyre kapaszkodó – Bits and Piecesből 590 ezer példány fogyott el Angliában.

Az együttes összesen több mint 100 millió korongot adott el, noha gyakorlatilag csak 1962 és 1970 között funkcionált. S nem kis csalódással kezdett, mivel a detroiti Contours dalát, a Do You Love Me-t a szintén londoni Tremeloeszal egy időben dolgozta fel, ám a DC5 adaptációja csak a harmincadik helyig jutott, miközben Brian Poole és a többiek a listaelsőséget ünnepelték.

Ám aztán beindult a motor. Hatvanötben már ugyanúgy film készült a Dave Clark Five-val, mint hatvannégyben a Beatlesszel, még ha az Amerikában Having a Wild Weekend címmel bemutatott Catch Us If You Can nem konkurált is az A Hard Day’s Nighttal. A címadó dal Nagy-Britanniában az ötödik, az Egyesült Államokban a negyedik helyre került, majd eljött – szó szerint – a Dave Clark Five nagykarácsonya: 1965. december 25-én az amerikai Billboard-lista élére ugrott az Over and Over, amely 1958-ban Bobby Day kislemezének B oldalán jelent meg. (Az A oldalas Rockin’ Robin második helyezett volt az eredeti előadóval, majd első 1972-ben a tizennégy éves Michael Jackson tolmácsolásában.)

Aztán viszont hirtelen váltás következett: 1967-ben már a Tom Jones Delilah-ját és Engelbert Humperdinck The Last Waltzát jegyző Reed, Mason szerzőpáros Everybody Knows című hagyományos slágerével lett második Angliában az addig beates, rhythm and bluesos társaság, amely 1968-ban a habkönnyű Red Balloonnal hűtötte le híveit. Dave Clark levonta a tanulságokat, és 1970-ben beszüntette zenekarának működését. Tizenhat évvel később írt még egy musicalt Time címmel – a főszerepet Cliff Richard játszotta, de ennél is érdekesebb, hogy Sir Lawrence Olivier abban a darabban állt utoljára a színpadon –, és az alapító dobos egyáltalán nem kesergett a szárnyalás rövidsége miatt.

„Tudni kell, mikor hagyd abba. A legjobb példa erre kedves cimborám, Muhammad Ali. Szégyen, hogy nem fejezhette be a bokszot akkor, amikor a legnagyobb volt. S aztán bekövetkezett az, amit senki sem akart... Amúgy a rockcirkuszban a színpadon állni hasonló erőpróba, mint nehézsúlyú ökölvívóként a ringbe szállni – mondta, majd hozzátette: – Talán csak a rivaldafény hiányzik; az utazásokat, az interjúkat vagy azt, hogy magánemberekként soha nem mehettünk sehova, egyáltalán nem sírom vissza.”

Ezt az idén februárban, a BBC 2 műsorában sugárzott Glad All Over című dokumentumfilmben azzal toldotta meg: „Mindannyian abban hittünk, hogy ha csinálunk valami jót, azért megkapjuk megérdemelt jutalmunkat. Így is történt, büszkék is voltunk magunkra. Ennyi. Nem akarok a múltban élni.”

Nyilván azért sem, mert az ötösből Denis Payton 2006-ban, Smith 2008-ban, míg Huxley 2013-ban meghalt.

Dave Clark és Lenny Davidson kettesben maradt, és nem csak a BBC 2-n...

Olvassa tovább a cikket!
Érdemes elolvasni