Ki ő?

Andy Vajna, a szerencsés hajóskapitány a magyar tengeren

„Az első filmünket Kertész Mihály kamerájával forgattuk” – mesélte Andrew G. Vajna a feltehetően boldog amerikai középiskolás éveinek egyik meghatározó élményéről nemrég a Tolonc müpás premierjén. Ám mielőtt valóban profi filmesként, majd nyugdíjas korában magyar kormánybiztosként tekintett volna rá a világ, tett egy-két kitérőt.

Top cikkek
kentaurbeszéd
A Bajnai-rejtély
Lengyel László

Temetetlen politikai holttest. Amíg az ellenzék el nem temeti a maga halottait, nem lesz ellenzék. Amíg az ellenzék meg nem leli azt a politikust, aki képes a civil mozgalmakat a politikaiakhoz, a politikai pártokat a civilekhez kapcsolni, addig nem lesz kormányváltó ellenzék. Amíg az ellenzék ki nem találja és fel nem építi kormányképes vezetőjét, nem fog hatalomra jutni, vagy ha hatalomra jut, nem lesz képes kormányozni. Amíg a magyar társadalom nem teremt egy politikai csapatot, amely képes a társadalom ordító vagy suttogó kérdéseit és kéréseit meghallani és azokra párbeszédben hiteles és érthető válaszokat adni, addig Magyarországon nem lesz megoldás.

Bajnai Gordon temetetlen politikai holtteste itt fekszik kiterítve. Tetszik, nem tetszik, ő volt az ellenzék és 2012 októberében az egész magyar társadalom reménye, azután legnagyobb csalódása. Ma, amikor az orbáni autokrata rendszernek sikerült három megsemmisítő vereséget mérnie az ellenzékére és azután tízezreket magára lázítva az utcára vinnie, érzékelhetjük, hogy mekkora tétet játszottunk el. Nem igaz, hogy a Bajnai-megoldás eleve bukásra volt ítélve. Nem igaz, hogy Orbán Viktor tévedhetetlen és legyőzhetetlen. Reális esély volt egy parlamenti, egy európai parlamenti és egy budapesti önkormányzati győzelemre. A társadalom elégedetlensége és a radikális változtatás igénye nagyon is létezett. Az ellenzéki mozgalmak, pártok, vezetők s köztük a legtöbb reményt nyújtó Bajnai, nem tudták a társadalom igényét kielégíteni. Nem a gyújtó hangú szónoklat, nem az „Orbán Viktor mondjon le” hiányzott, hanem a kormányképes, hiteles alternatíva.

2010 és 2014 között volt éppen elég mozgalom. Ingerült, egyetlen célra mozgósított éppúgy, mint vidám és sokágú: Szolidaritás, Milla, HaHa.

Se jobbak, se rosszabbak nem voltak a maiaknál. E mozgalmak súlyát csak átmenetileg adhatta a tömeg és a konkrét cél elérése. Igazi súlyuk és befolyásuk attól lehetett volna, ha megtalálják a tekintélyelvű és korrupt rendszerrel, hatalmi elittel szembeni stratégiai alternatívát: a másként, a jobban kormányzás alternatíváját. Bajnai Gordon 2012 októberében úgy bontott zászlót, hogy meghozza a várva várt kormányképes csapatot, programot, társadalmi párbeszédet és megbékélést, politikai szabadságot, az egyenlőtlenség csökkentését, fenntartható gazdasági növekedést Európával Európában.

Olajággal jött, a harcok végét, az ésszerűség és a normalitás, a biztonság és a szolidaritás megteremtését ígérte.Magyarország nemzetközi megbecsülésének visszaszerzését. Hittek neki? Igen, hittek neki. Támogatták? Igen, támogatták.

Bajnai Gordon rejtélye, hogy miért nem tudott kitartani eredeti szándéka és forgatókönyve mellett. Független miniszterelnök, aki szakértő csapatot hoz és ernyőt tart az ellenzéki pártok

és mozgalmak fölé. Aki társadalmi párbeszédet folytat, szembesülve és szembesítve a kegyetlen magyar valósággal. Ám csapatszervezés és társadalmi párbeszéd helyett pártpolitikai csatározásokba bonyolódott, majd önálló párt alapításába fogott. Nem a társadalomhoz, a pártok választóihoz fordult a pártvezetések ezerfejű hidrájával folytatott harcban, nem a nyilvánosság fegyverét használta a különböző pártok Jágóival szemben, hanem hagyta magát levinni a sárba, büdös, ronda iszapbirkózásba. Nem embereket, gondolatokat, csapatokat gyűjtött, hanem visszazárta magát abba az elitbe, amelytől meg akart szabadulni, és amelynek kisöprését éppen jövendő választóinak ígérte.

Szörnyű volt látni, ahogy a mocsár lépésről lépésre a mélybe húzta. Mint igazi politikai skizofrén, tisztán látó agyával pontosan tudta, hogy rossz felé megy, de politikai képzelgései, dühei, sérelmei vonzották ebbe a mocsárba. Úgy nyögte, kiáltotta, hogy nem akarok magyar politikus lenni, ahogy Nyilas Misi, hogy nem akar debreceni diák lenni. Osztozott a társadalom önsorsrontó előítéleté ben, amely a politikát aljas, hazug és korrupt pártpolitikával, gyalázatos erőszakkal azonosítja, és nem érti, hogy a politika lehet tisztességes mesterség is, amikor társadalmi érdekeket és értékeket összehangolunk, amikor a közjóért hadakozunk.

Tudta, hogy meg kellene kockáztatnia egy nyugat-európai mintájú szavazást az ellenzék vezetéséről. El is fogadta, majd visszahátrált, mondván, csak listát adnánk az ellenfeleink kezébe. Tudta, hogy ki kellene kényszerítenie egy váltást az MSZP élén, de nem tudta kimondani a vezetők előtt: én vagyok a miniszterelnök-jelöltetek, gyertek utánam! Tudta, hogy a társadalmi gondokkal, a kormányzással kellene foglalkoznia, mégis állandóan pártpolitikai sakkhúzásokon gondolkodott. Tudta, hogy szakértő csapatokkal a jövendő stratégiai céljairól és azok taktikai-technikai megvalósításáról kellene beszélgetnie, de erre volt a legkevesebb ideje. Tudta, hogy közösen kellene kialakítania egy világképet, megfogalmazni az orbáni autokrácia liberális demokrata, nyitott társadalmi ellenvilágát, de nem volt hozzá ereje s talán képessége sem. Tudta, hogy el kellene indulnia a fővárosért, meg is nyerné, megígérte, mégis visszahátrált. Tudta, hogy a legrosszabbkor hagyja itt a pártját és a politikai oldalát, mégis elment.

Ember formájúbb volt, mint bármelyik politikus. Hibái és vétkei is emberi, és nem politikusi hibák és vétkek. Talán ezért fájóbbak. Egy neomachiavelliánus politikus eszközként használ és eldob –így természetes. De Bajnai érző szívű, felelősséggel bíró ember. Bizalmat hirdetett, és senkiben sem bízott – önmagában sem. Hitt a lojalitásban, az adott szóban. Nem volt lojális, és nem tartotta a szavát. Emberek idejüket, pénzüket, néha életüket tették rá, nem viszonozta. Rendes és tisztességes ember volt, aki végül mindenkit cserbenhagyott. Legelőször valószínűleg 2012. októberi önmagát. Maga sem tudta, hogy mikor árulta el magát, de azt érezte, hogy belső magjában tört el valami. Mire a választásokhoz ért, már megkínzott és önvádaktól gyötört, kiégett politikussá vált. Hívei és barátai, akik a magyarországi modernizációs kisebbségből, nagyrészt tanult és gondolkodó, nyitott és szabadságra vágyó, nyugati életvilágra vágyó fiatalokból kerültek ki, először értetlenül, aztán dühösen és sértetten nézték. Bajnai bukásával 2014 tavaszán ők is elbuktak. Kiben hittünk? Miért hittünk? Mit rontottunk el? Ennyire hülyék lettünk volna? Ennyire rossz az emberismeretünk? Az idősebbek és a hozzá közelebb állók szinte vele haltak. Nem szégyellem bevallani, hogy Bajnai holtteste mellett, vérző, talán halálos sebbel ülök. Szerettem. Hittem benne. Segítettem. És elvesztettem. Sziszüphosz érezhetett így, amikor a hegytetőn a szikla kicsúszott markoló kezéből és zúdult le a mélybe.

A temetés talán most megy végbe a Lánchídon és a Kossuth téren. A felemelt világító telefonok lehettek volna a fényei. A végtelen, sértett és könyörtelen csend körülötte a legszomorúbb temetési beszéd. A gyászmunka nem lesz rövid, mert új és más vezetőt kell találni helyette. Politikai fejfáján ez áll: Bajnai Gordon 2009–2013. Ez az élet és ez a halál méltó arra, hogy tanuljunk belőle.

Temetetlen politikai holttest. Amíg az ellenzék el nem temeti a maga halottait, nem lesz ellenzék. Amíg az ellenzék meg nem leli azt a politikust, aki képes a civil mozgalmakat a politikaiakhoz, a politikai pártokat a civilekhez kapcsolni, addig nem lesz kormányváltó ellenzék. Amíg az ellenzék ki nem találja és fel nem építi kormányképes vezetőjét, nem fog hatalomra jutni, vagy ha hatalomra jut, nem lesz képes kormányozni. Amíg a magyar társadalom nem teremt egy politikai csapatot, amely képes a társadalom ordító vagy suttogó kérdéseit és kéréseit meghallani és azokra párbeszédben hiteles és érthető válaszokat adni, addig Magyarországon nem lesz megoldás.

Bajnai Gordon temetetlen politikai holtteste itt fekszik kiterítve. Tetszik, nem tetszik, ő volt az ellenzék és 2012 októberében az egész magyar társadalom reménye, azután legnagyobb csalódása. Ma, amikor az orbáni autokrata rendszernek sikerült három megsemmisítő vereséget mérnie az ellenzékére és azután tízezreket magára lázítva az utcára vinnie, érzékelhetjük, hogy mekkora tétet játszottunk el. Nem igaz, hogy a Bajnai-megoldás eleve bukásra volt ítélve. Nem igaz, hogy Orbán Viktor tévedhetetlen és legyőzhetetlen. Reális esély volt egy parlamenti, egy európai parlamenti és egy budapesti önkormányzati győzelemre. A társadalom elégedetlensége és a radikális változtatás igénye nagyon is létezett. Az ellenzéki mozgalmak, pártok, vezetők s köztük a legtöbb reményt nyújtó Bajnai, nem tudták a társadalom igényét kielégíteni. Nem a gyújtó hangú szónoklat, nem az „Orbán Viktor mondjon le” hiányzott, hanem a kormányképes, hiteles alternatíva.

2010 és 2014 között volt éppen elég mozgalom. Ingerült, egyetlen célra mozgósított éppúgy, mint vidám és sokágú: Szolidaritás, Milla, HaHa.

Se jobbak, se rosszabbak nem voltak a maiaknál. E mozgalmak súlyát csak átmenetileg adhatta a tömeg és a konkrét cél elérése. Igazi súlyuk és befolyásuk attól lehetett volna, ha megtalálják a tekintélyelvű és korrupt rendszerrel, hatalmi elittel szembeni stratégiai alternatívát: a másként, a jobban kormányzás alternatíváját. Bajnai Gordon 2012 októberében úgy bontott zászlót, hogy meghozza a várva várt kormányképes csapatot, programot, társadalmi párbeszédet és megbékélést, politikai szabadságot, az egyenlőtlenség csökkentését, fenntartható gazdasági növekedést Európával Európában.

Olajággal jött, a harcok végét, az ésszerűség és a normalitás, a biztonság és a szolidaritás megteremtését ígérte.Magyarország nemzetközi megbecsülésének visszaszerzését. Hittek neki? Igen, hittek neki. Támogatták? Igen, támogatták.

Bajnai Gordon rejtélye, hogy miért nem tudott kitartani eredeti szándéka és forgatókönyve mellett. Független miniszterelnök, aki szakértő csapatot hoz és ernyőt tart az ellenzéki pártok

és mozgalmak fölé. Aki társadalmi párbeszédet folytat, szembesülve és szembesítve a kegyetlen magyar valósággal. Ám csapatszervezés és társadalmi párbeszéd helyett pártpolitikai csatározásokba bonyolódott, majd önálló párt alapításába fogott. Nem a társadalomhoz, a pártok választóihoz fordult a pártvezetések ezerfejű hidrájával folytatott harcban, nem a nyilvánosság fegyverét használta a különböző pártok Jágóival szemben, hanem hagyta magát levinni a sárba, büdös, ronda iszapbirkózásba. Nem embereket, gondolatokat, csapatokat gyűjtött, hanem visszazárta magát abba az elitbe, amelytől meg akart szabadulni, és amelynek kisöprését éppen jövendő választóinak ígérte.

Szörnyű volt látni, ahogy a mocsár lépésről lépésre a mélybe húzta. Mint igazi politikai skizofrén, tisztán látó agyával pontosan tudta, hogy rossz felé megy, de politikai képzelgései, dühei, sérelmei vonzották ebbe a mocsárba. Úgy nyögte, kiáltotta, hogy nem akarok magyar politikus lenni, ahogy Nyilas Misi, hogy nem akar debreceni diák lenni. Osztozott a társadalom önsorsrontó előítéleté ben, amely a politikát aljas, hazug és korrupt pártpolitikával, gyalázatos erőszakkal azonosítja, és nem érti, hogy a politika lehet tisztességes mesterség is, amikor társadalmi érdekeket és értékeket összehangolunk, amikor a közjóért hadakozunk.

Tudta, hogy meg kellene kockáztatnia egy nyugat-európai mintájú szavazást az ellenzék vezetéséről. El is fogadta, majd visszahátrált, mondván, csak listát adnánk az ellenfeleink kezébe. Tudta, hogy ki kellene kényszerítenie egy váltást az MSZP élén, de nem tudta kimondani a vezetők előtt: én vagyok a miniszterelnök-jelöltetek, gyertek utánam! Tudta, hogy a társadalmi gondokkal, a kormányzással kellene foglalkoznia, mégis állandóan pártpolitikai sakkhúzásokon gondolkodott. Tudta, hogy szakértő csapatokkal a jövendő stratégiai céljairól és azok taktikai-technikai megvalósításáról kellene beszélgetnie, de erre volt a legkevesebb ideje. Tudta, hogy közösen kellene kialakítania egy világképet, megfogalmazni az orbáni autokrácia liberális demokrata, nyitott társadalmi ellenvilágát, de nem volt hozzá ereje s talán képessége sem. Tudta, hogy el kellene indulnia a fővárosért, meg is nyerné, megígérte, mégis visszahátrált. Tudta, hogy a legrosszabbkor hagyja itt a pártját és a politikai oldalát, mégis elment.

Ember formájúbb volt, mint bármelyik politikus. Hibái és vétkei is emberi, és nem politikusi hibák és vétkek. Talán ezért fájóbbak. Egy neomachiavelliánus politikus eszközként használ és eldob –így természetes. De Bajnai érző szívű, felelősséggel bíró ember. Bizalmat hirdetett, és senkiben sem bízott – önmagában sem. Hitt a lojalitásban, az adott szóban. Nem volt lojális, és nem tartotta a szavát. Emberek idejüket, pénzüket, néha életüket tették rá, nem viszonozta. Rendes és tisztességes ember volt, aki végül mindenkit cserbenhagyott. Legelőször valószínűleg 2012. októberi önmagát. Maga sem tudta, hogy mikor árulta el magát, de azt érezte, hogy belső magjában tört el valami. Mire a választásokhoz ért, már megkínzott és önvádaktól gyötört, kiégett politikussá vált. Hívei és barátai, akik a magyarországi modernizációs kisebbségből, nagyrészt tanult és gondolkodó, nyitott és szabadságra vágyó, nyugati életvilágra vágyó fiatalokból kerültek ki, először értetlenül, aztán dühösen és sértetten nézték. Bajnai bukásával 2014 tavaszán ők is elbuktak. Kiben hittünk? Miért hittünk? Mit rontottunk el? Ennyire hülyék lettünk volna? Ennyire rossz az emberismeretünk? Az idősebbek és a hozzá közelebb állók szinte vele haltak. Nem szégyellem bevallani, hogy Bajnai holtteste mellett, vérző, talán halálos sebbel ülök. Szerettem. Hittem benne. Segítettem. És elvesztettem. Sziszüphosz érezhetett így, amikor a hegytetőn a szikla kicsúszott markoló kezéből és zúdult le a mélybe.

A temetés talán most megy végbe a Lánchídon és a Kossuth téren. A felemelt világító telefonok lehettek volna a fényei. A végtelen, sértett és könyörtelen csend körülötte a legszomorúbb temetési beszéd. A gyászmunka nem lesz rövid, mert új és más vezetőt kell találni helyette. Politikai fejfáján ez áll: Bajnai Gordon 2009–2013. Ez az élet és ez a halál méltó arra, hogy tanuljunk belőle.

Olvassa tovább a cikket!
Vári György
Örökség
Révész Sándor
A mosómedve pénze?
Szilvássy József
Révkomáromi malőr
Csider István Zoltán
Rakott krumpli
Tanács István
Zavaros évtizedek
Kriván Bence
Nemzeti Cement Zrt.
Miklós Gábor
Most a vallás öl
N. Kósa Judit
A múltat elsöpörni
NolBlog
Facebook
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.