Ha azt mondják, Lampedusa, már régen nem A párducra gondolunk. Lampedusa és mozi, akkor nem Alain Delon és nem Claudia Cardinale, hanem fölkészítjük magunkat a szörnyülködésre. Lampedusán érnek Európába a tengeren át menekülők, a filmesnek nincs is más dolga, mint letenni a kamerát, aztán bezsebelni a díjakat az együtt érző társadalomtól.
Ehhez képest Gianfranco Rosi filmje az első segélyhívások után úgy kezdődik, hogy egy átlagosnál bénácskább kisfiú próbál fölkapaszkodni egy fára. Amikor végre sikerül neki, nagy nehezen lenyiszál egy ágat, csuda tudja, mire kell neki, de eltelik úgy öt perc értékes filmidő, és egy szó sem esik az emberi gonoszságról, kiszolgáltatottságról, irgalomról. Rosi nem siet. Látjuk a lampedusai hétköznapokat, egy orvos keresi az ultrahangon az ikreket. Egy vastag szájú rádiós ül a kicsike stúdióban, és várja a betelefonálók kéréseit. Körülbelül egy telefonálója van, aki először a Tűz a tengerent kéri, aztán meg a Szerelmes kocsist. Hatezer a lakosság összlétszáma, nagy csodát nem lehet várni.
 |
| Gianfranco Rosi dokumentumfilmje a borzalmakat átélő Lampedusa városáról |
