galéria megtekintése

Élünk és meghalnak

2 komment

Fáy Miklós

Ha azt mondják, Lampedusa, már régen nem A párducra gondolunk. Lampedusa és mozi, akkor nem Alain Delon és nem Claudia Cardinale, hanem fölkészítjük magunkat a szörnyülködésre. Lampedusán érnek Európába a tengeren át menekülők, a filmesnek nincs is más dolga, mint letenni a kamerát, aztán bezsebelni a díjakat az együtt érző társadalomtól.

Ehhez képest Gianfranco Rosi filmje az első segélyhívások után úgy kezdődik, hogy egy átlagosnál bénácskább kisfiú próbál fölkapaszkodni egy fára. Amikor végre sikerül neki, nagy nehezen lenyiszál egy ágat, csuda tudja, mire kell neki, de eltelik úgy öt perc értékes filmidő, és egy szó sem esik az emberi gonoszságról, kiszolgáltatottságról, irgalomról. Rosi nem siet. Látjuk a lampedusai hétköznapokat, egy orvos keresi az ultrahangon az ikreket. Egy vastag szájú rádiós ül a kicsike stúdióban, és várja a betelefonálók kéréseit. Körülbelül egy telefonálója van, aki először a Tűz a tengerent kéri, aztán meg a Szerelmes kocsist. Hatezer a lakosság összlétszáma, nagy csodát nem lehet várni.

Gianfranco Rosi dokumentumfilmje a borzalmakat átélő Lampedusa városáról

 

Nincs vele semmi baj, de miért is nézzük? Egy búvár gyűjtögeti a kagylókat, az előbbi kisfiú magyaráz, hogy melyik fa alkalmas leginkább csúzlinak, mert hát ezért vágta le az ágat. Aztán a nagy, lapos kaktuszoknak arcot faragnak a barátjával, és azokra lőnek célt. Utána mintha megbánnák a rombolást, a sérült kaktuszokat szigetelőszalaggal próbálják összebarkácsolni, hátha. Lampedusa csendes hely, kevesen lakják, azok is többnyire a tengeren próbálnak meg boldogulni.

És vannak a menekültek. Megy értük a parti őrség hajóval, helikopterrel, nem kérdezik, hogy mennybe kerül, nem mondják, hogy mi lesz a következmény, hányan jönnek még. Nem kérdik, honnét van az útiköltség, és hogy hányan várnak még indulásra készen. Valahogy nagyon egyszerűen látják a világot: emberek vannak bajban, embereknek kell segíteni. Átteszik a haldoklókat, hátha még időben tudják bekötni az infúziót, cseppentenek a véres szemű, összevert férfi szemébe, amitől olyan, mintha vért könnyezne. Az egészségeseket lefényképezik, buszra teszik, elszállítják a táborba, a betegeket elkülönítik, meggyógyítják, ha tudják. Ugyanaz az orvos kezeli őket, aki a csúzlis kis gazembernek, Samuelének a szemüveget írja föl. Ez az élet, a hétköznapi élet. Ő pont nem tudja megszokni, mert annyi szörnyűséget lát, anyákat a hajón, akik egyszerre haldokolnak és szülnek, még ott a véres köldökzsinór a holttestükön.

Biztosan vannak, akik gyűlölik a bevándorlókat ott is, biztosan van, akik háborognak, hogy elveszítették a megélhetésüket, mert nem jönnek a turisták, de mintha a többség elfogadta volna, hogy most ez jutott. Némán állni a kék és fekete nejlonzsákok mellett: ők azok, akik nem élték túl. Nézni a focizó menekülteket, ez is válogatott meccs, Szíria játszik Szudán ellen. Gyerekek születnek, asszonyok sírnak. Hétköznapok. Ha azt mondják, Lampedusa, szűk lesz a magyar zeke rajtam.

Tűz a tengeren
Forgalmazza a Vertigo Média Kft.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.