pagenotfound

pagenotfound

Top 10: A legemlékezetesebb olimpiai pillanatok

Menjetek majd a végén a kurva anyátokba, ha nem tetszik ez a cikk. Page Not Found-szüzeknek üzenjük, hogy csak a Bayer-gate alkalmából, mintegy állami példakövetőkként kezdtük így új top tenünk, amely ezúttal az olimpiatörténet legemlékezetesebb epizódjairól szól. Itt a NOB-nak annyi jó szó jut, amennyi megértés Ferenc pápának a KDNP-frakcióülésén, hőseink viszont azok, akik jót akartak. Történetek Ericről, az angolnáról, a szelfiző koreai lányokról meg az árjákat oktató Jesse Owensről. A fejezetek közötti egysoros szünetekben meg emlékezzenek az MTVA olimpiai aljasságára.

10. Eric, az angolna

Jelentős népegészségügyi kockázatot jelentene, meg persze a turizmust is visszavetné, ha Sidi Péter sportlövő ott készülne egy olimpiára, ahol Eric Moussambani. Az Egyenlítői-Guineából érkező úszó ugyanis egy szálloda medencéjében trenírozott a 2000-es olimpiára, ami nála még elmegy, de egy sportlövő azért tudna zavart okozni a recepciónál, ha tréningezni kezdene. Minthogy a fiatalember hotelban edzett, így nem is találkozott soha életében 50 méteres medencével, mielőtt vízbe ugrott volna Sydneyben. Az már akkor biztos volt, hogy hitvallása nem különbözik érdemben a swingerpartiról aktus nélkül távozó férfiétól, aki nyugtalólag hangoztatja, nem a győzelem, a részvétel a fontos. És extra szerencse, hogy Moussambani, akinek legjobb eredménye addig egy jakuzzi-átúszóverseny teljesítése volt, a 100 méter gyorsra nevezett. Például azért, mert ez, ugye, szabadstílusú szám, azaz közepes úszástudása nem volt akadálya annak, hogy nevezzen a vetélkedőre, míg pillangóban esetleg kizárták volna a műfaj radikális megtagadása miatt. Nem csoda, hogy bizonytalanul mozgott a vízben, mint Pintér Attila a Nyelvtudományi Intézetben, hiszen tizenkét hónappal az olimpia előtt még úszni sem tudott. Moussambani időre megtanult azért nem megfulladni a mély vízben, és eljutott a játékokra egy olyan országból, ahol az emberek többsége tökéletes nyomorban él, a politikai rendszer pedig annyira szabad, amennyire a j vagy ly használata a magyar nyelv szabályai szerint. Moussambani természetesen szabad kártyával kvalifikálta magát a vetélkedőre, éppúgy, ahogyan 1988-ban Eddie, a sas, aki a téli olimpián trollkodott azzal, hogy konkrétan az életét kockáztatta a síugróversenyen. Sydneyben, a csodálatos uszodában, ahol tizenhét ezer ember várta a sportág klasszisait, Ericnek 100 métert kellett leúsznia, miközben 50-re készült. Megpróbálta, megcsinálta. Sokszor valós veszélynek tűnt, hogy be kell ugrania a mindenkinek ismerős fasiszta úszómesternek, aki mentés után lebassza a fuldoklót, aztán a fülénél fogva húzza át a tízcentis kölyökmedencébe, hogy ott bohóckodjon vízipisztolyokkal, amíg nem tud úszni. Ám a közönség, ahogyan megérezte, hogy ez az ember eléri határait, önmagát felülmúlva juthat csak el a falig, elképesztő ovációba kezdett. Hogy majd kétperces idejével a Dagályon nem kerülne az első nyolcba a délelőtt ráérő cukorbeteg nyugdíjasok bemelegítő tréningjén, nem számított. Csak az: megcsinálta. Ian Thorpe, a játékok többszörös aranyérmes ikonja be is mondta: ez az olimpia, erről az emberfeletti erőfeszítésről, önmagunk legyőzéséről szól az egész. Hogy aztán jöjjön valamelyik NOB-elöljáró, és viccnek ítélje az egészet, egyúttal jelezze, átgondolják a szabad kártyák rendszerét. Persze, hogy zavarta ezeket a figurákat a produkció, hiszen volt benne valami gyengeség, ügyetlenség, idegenség, amatőr. Volt benne bármi, ami emlékeztetett az olimpiai eszmére, amely a kultúrák sokféleségéről, a hozzáférésről, a részvételről szól, nem pedig tévés társaságok bankszámlájáról. Persze a történelem igazságot szolgáltatott: a NOB-vezérekre soha nem emlékszik senki, Moussambani meg a Youtube örök sztárja marad. Épp úgy, ahogyan az ember, aki egyszer egy TESCÓ-ban egyben bekapott egy tömb trappistasajtot.

 

9. Ben Johnson tündöklése és bukása

Ben Johnson óriási futása és doppingbotránya az, amely még az NDK csodaúszónőit legyőző Egerszegi Krisztina aranyát is elhomályosította az 1988-as szöuli olimpián, amelyen a gazdasági összeomlás előtt utoljára megmutatta erejét a keleti blokk, és amelyre „a világ Ben Johnson miatt emlékezik", mondhatnánk bordó telesportzakós giccsel, miközben szól a Koreana együttes Hand in Handje. A 26 éves kanadai sprinter friss világbajnokként érkezett a világ leggyorsabb embereinek küzdelmére, és a döntőben 9,79 másodperces, döbbenetes világcsúcsot futva métereket vert arra az olimpiai címvédő Carl Lewisra, aki pedig a „dinamikus" szócikk illusztrációja az 1986-os kék Sportlexikonban. Ben Johnson mégis szinte lelépte. „Hogy ezt hogy csinálta? Hogy ezt hogy csinálta? – hitetlenkedett a közvetítő Gyulai István. Aztán megtudtuk, hogyan. Három nappal később robbant a doppingbomba, Johnson szervezetében annyiféle tiltott szert találtak, amennyit mi fagyiból nem ismertünk a nyolcvanas években. Ben Johnson akkor szó nélkül visszaadta az aranyérmét, és a nemzeti hős bukott férfiként tért haza, a mennyországból a pokolba. Csoda, hogy azon a héten nem róla monologizáltak fejcsóválva a Szomszédokban. Az elmeszelése után 1993-ban tért vissza, de akkor újra lebukott, és örökre eltiltották. Fehérje shake-ek helyett ma már inkább spirituális tanácsadókra költ, ennek köszönhetően világosodott meg: egyik életében fáraó volt Egyiptomban, Lewis pedig a hatalomra éhes öccse, aki megmérgezte, és naná, hogy a döntő után is a rivális stábja pottyantotta az anabolikus szteroidokat Johnson sörébe. Persze ennél még David Hasselhoff sztorija is hihetőbb, aki állítólag csak azért evett kikukázott burgert a földön csúszva, mert véletlenül ráivott egy pohár pezsgőt az antibiotikumra. Vele ellentétben Ben Johnsont nem rehabilitálta a Jogért és Igazságért Alapítvány és a világ közvéleménye. Azóta bemutatókon futott versenyt gepárddal és volt az antidopping-mozgalom követe is. Tragikus mese az elfecsérelt ifjúságról, a tanulság levonását rábízzuk Szikszay Etusra.

 

8. Az észak- és a dél-koreai sportoló szelfije

Oly korban élünk mi e földön, mikor az ember úgy elborult, hogy önként, kéjjel fotózza magát telefonnal. Bele se merünk gondolni, mi történt volna, ha ezt megéri Van Gogh. A műfaj diszkreditálása tényleg olyan sebességgel zajlik, amilyennel Mészáros Lőrinc nemzeti agyrém vagyona növekszik. Pózolnak már itt odaégett székely káposztával (#foodporn) éppúgy, mint használt kotonnal (#gumivárrom), Kasza Tibivel (#tibiiiiiiiiiiii) és diszkógömbbel (#bulika). A hanyatlástörténetet azonban egy pillanat alatt fordította a fejére a kép, amelyen azt látjuk: a tizenhét éves dél-koreai Li Un Dzsu és a huszonhét éves észak-koreai Hong Un Dzsong szelfizik. A két tornász a riói olimpián készített közös képet: a kattintáshoz kicsit több bátorság kellett, mint amennyire Schmidt Máriának szüksége van a kétszer kétharmados országban, hogy túlélje a Terror Háza a hihetetlen balliberális elnyomást. Schmidt bátran küzd a hatalom mellett, nincs olyan pillanat, amikor ebben az ellenséges környezetben ne kaparná össze minden merészségét, hogy kiálljon az Orbán-politika meg Bayer Zsolt mellett. Tényleg szinte elhomályosítja a két lány tettét, pedig a Koreák háborúban állnak egymással, ráadásul az egyiket egy komplett elmebeteg diktátor irányítja, akinek a világ Észak-Koreán kívüli részén csak azért vannak rajongói, mert a Magyar Hírlap olvasói állítólag ingyenes zöld számon hívhatják a rajongói üzeneteket fogadó telefonközpontot. A sportolók úgy gondolták, azért élnek, hogy merjenek. Elsősorban Hong Un Dzsong kiállása üzen felfoghatatlan bátorságot. Meg persze azt: az olimpia mégiscsak a békéről szól. A játékok idején ugyanis hallgatnak a fegyverek, még ha erről az MTVA hírszerkesztői nem is értesültek. Míg a mi köztévénk szánalmas arcai a leggyávábbak, e korai tornászok a legbátrabbak közé emelkedtek. Tisztelet nekik. És minden önfeledten faszhelikopterező szelfibajnok nevében köszönjük a műfaj relegitimálásért tett erőfeszítéseiket.

 

7. Farkas Péter aranyérembe harapása

Ki ne emlékezne Farkas Péter aranyérembe harapására, amely nélkül egy évtizedig elképzelhetetlen volt Telesport-főcím? Sajnos, már egy jó ideje csak a Kékfényben látjuk a birkózót. Farkas ösztönös zseni volt, a birkózószőnyeg Kurt Cobainje, aki éppúgy nem bírta el saját tehetsége súlyát, ahogyan megannyi kollégája. De 1992-ben, noha a VICO szponzorálta a magyar olimpiai csapatot, még nem akart felszívni másfél gramm kokót ellenfelei karfiolfüléről, hanem szimplán csak őserőből nyomta Barcelonában, azon az olimpián, melynek megnyitóján az akkor már halott Freddy Mercury énekelt duettet videóról Montserrat Caballéval. A magyar birkózó nyert mindent, ami neki nem okozott gondot, mivel mindent tudott a háromezer éves sportágból, amelyet sajnos 24 év alatt sikerült odazülleszteni a bírói csalásokkal, hogy a riói olimpián már dühös mongol edzők vetkőzzenek meztelenre, olyan performanszot bemutatva, amelyhez képest a Monty Python is egy harrachpéterkomolyságú királydráma. De mikor Farkas a barcelonai döntőt nyomta, még nem Németh Szilárd rezsibiztos volt a birkozószövetség elnöke, és Novotny Zoltán anélkül mondhatta a rádióban, hogy „drámája van, dramaturgiája van ennek a mérkőzésnek", hogy mindenki két vállra feküdt volna a röhögéstől. Drámája viszont leginkább Farkas életének van, pedig sosem járt meg Való Világ-kiszavazóshow-t. Juniorként úgy nyert Európa-bajnokságot, hogy edzője, Kocsis Ferenc már a finálé előtt tudta, meghalt Farkas méhész édesapja: halálra csípték a rovarok. A tréner csak a verseny után közölte a hírt tanítványával. Aztán a feledhetetlen olimpiai arany után Farkas kozmetikai szalont nyitott, s a Darázsfészek nevet adta a vállalkozásnak. Szekeres István, a nagy tekintélyű birkózó-szakíró nyilatkozta egyszer, hogy zavarba ejtő volt a megnyitó, mert azon gondolkodott, Farkas vajon a halált gúnyolja-e. Azt nem tudjuk, de azt igen, hogy mindörökre emlékezni fogunk arra, ahogyan az ötkarikás eredményhirdetésen beleharap az aranyérembe. Luis Suarez több interjújában is példaképének nevezte a magyar zsenit, aki azóta már bírósági tárgyalásokon tűnik fel, bűnügyekbe keveredik. Nekünk azért a harapás marad.


6. A feketekesztyűs polgárjogi harcosok, John Carlos és Tommie Smith a dobogón

Örömmel nevezzük ultraradikálisnak John Carlost és Tommie Smith-t tiltakozása miatt, ha „ultraradikálisnak" nevezünk mindenkit, aki nem szélsőséges altruistaként mutatkozna be, amennyiben seggbe lőnék sörétessel, ha nem szedi elég gyorsan a gyapotot. Márpedig a négereknek még a 20. században is ilyen problémáik voltak. Éppen ezért fokozhatatlanul menő az, amit a két fekete sprinter tett. Már ha azt nevezzük menőnek, ami használ az emberiségnek, és nem az állami pénzek ellopását. Ha így teszünk, akkor nem menő például egyetemi gólyatáborokban kockasajtot orral szétkenni egymás seggén, aztán gólyákkal ánuszból kinyalatni a tejterméket. De ezért menő például vad táncot lejteni egy kiribati súlyemelőnek a pódiumon, ha ezzel felhívhatja a figyelmet a globális felmelegedésre, ami miatt elpusztulhat a hazája. Ezen a skálán a szélsőségesen menő értékelés járhat csak a két hősnek. Carlos és Smith a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésén üzent egyenlőséget az örökkévalóságnak az 1968-as mexikóvárosi olimpián. Fekete kesztyűt húztak, így emelték kezüket a magasba, ez jelképezte a fekete Amerikát, a dobogón fekete zokniban, cipő nélkül álltak. Ez a „mezítlábas" fellépés pedig a fekete közösség szegénységére hívta fel a figyelmet. Példás bátorságukat a Rogán Antal-i értelemben véve nem korrupt NOB azzal jutalmazta, hogy kizárta őket a játékokról. Ez következett abból, ahogyan az ötkarikás szervezet működik, ami amúgy korszerű, hiszen most már a drogbárók is jótékonysági szervezeteket elnökölnek, mert úgy jobbak az adózási feltételek, mint kábítószer-kereskedőként. Szóval, ha a gyáva NOB-bohócok nem is, az idő igazságot szolgáltatott a bátor párosnak. Ma már hősként ünneplik őket, 2005-ben a San Jose Egyetem ötméteres szobrot emelt a tiszteletükre. És ma már a világ nagy részén nem menő azt írni, hogy ha elütsz egy négert, hajts tovább az autóddal. Arra úgyis ott vannak a magyar lovagkeresztesek.

 

5. Abebe Bikila mezítlábas futása

Negyedszázaddal azután, hogy hazáját elfoglalták az olaszok, Abebe Bikila első fekete afrikaiként aranyérmet szerzett az 1960-as római olimpián. Ez volt minden idők legragyogóbb válasza a gyarmatosításra, már ha nem vesszük a máltai adószabályozást, amivel a szigetre csábították a sportfogadócégek központjait, a briteknek meg maradtak a virtuális orrszarvúversenyek. Ráadásul Bikila mesét írt, elvégre úgy győzött, hogy mezítláb futott. Komolyan, ez kábé olyan, mintha Szilágyi Áron kard nélkül nyerne vívásban. Bikila azonban Benito Mussolini szelleme ellen is futott, ahogyan sok szellemes publicisztika megjegyezte, és ennek fényében már érthető, miért ő van a Ghostbusters Facebook-oldalának coverfotóján. Az etióp embert persze mindenki kiröhögte, amikor cipő nélkül nekilátott a távnak, de hát nyilván kacagott akkor is a többség, amikor Albert Einstein előállt azzal, van egy elmélete, és ezért nem keseredünk el mi sem, amikor izraeli befektetőink egymás hasát fogják a nevetéstől, ha kérünk 100 ezer sékelt a Csunderlik-Pető Page-válogatás kiadására. A világ addig nevetgélt amúgy Bikilán, amígnem 2 óra 15 perc 16 másodperces idővel célba nem ért. Nyert. Ott, ahol éppen zajlott a vita arról, hogyan díszeleghetnek a fasiszta rezsim építményei mindenfelé, miként boríthatják neofasiszta graffitik a falakat, ott egy néger ember, akinek hazáját nem sokkal korábban elfoglalták, mezítláb győzött a birodalom fővárosában. Szerencsére a hajrában nem nézte menekülő migránsnak egy arra járó Bakondi György, így nem kapták ki a bepúderezett határvadászok a versenyből. A The Guardian számolt be arról, hogy a korabeli tudósítások egyszerűen nem találták a jelzőket: teátrális dráma, felfoghatatlan sztori... Persze hogyan is találták volna, elvégre erre még a minden este kád abszintban fürdőző, szimbólumokban elég jó Arthur Rimbaud is csak annyit mondott, hogy yolo. A csoda meg nem ért véget, Bikila 1964-ben megvédte címét, 1968-ban viszont autóbalesetet szenvedett, lebénult, tolókocsiba kényszerült. 1973-ban meghalt. Hogy soha nem szabad elfeledni a mirákulumot, arra Bikila honfitársa emlékeztetett: Siraj Gena Bikila futásának ötvenedik évfordulóján megnyerte a római maratont, az utolsó ötszáz métert pedig mezítláb futotta. És ha mától bárki azt kérdezi, tudja-e, nyugodtan mondja, hogy igen, tudja: Bikila volt az egyetemes történelem legnagyobbjainak egyike. A törhetetlen.


4. A melbourne-i vérfürdő

A magyar vízilabda-válogatott tagjai új magasságokba emelték a „szerethető válogatott" fogalmát az 1956-os melbourne-i olimpián, amikor pár héttel a szabadságharcunk leverése után egy verekedésbe torkolló mérkőzésen megverték a szovjet pólósokat. És ugyan sosem gajdoltuk még V-nyakú pulóveres sörreklám-szereplőként egy körúti hajnalon, hogy „vízilabdában mi vagyunk a császárok" – ugyanezt elmondhatjuk a kanállal nokedlit evésről is -, de ez a győzelem számunkra még a hidegháborús évtizedek másik felejthetetlen csatájánál is legendásabb. Pedig az „évszázad kosármeccsének" bizonyuló 1972-es olimpiai döntőn a szovjetek egy utolsó utáni másodperces kosárral győzték le a történelmük első olimpiai vereségét elszenvedő és már ünneplő amerikai főiskolásokat, akik azóta sem vették át ezüstérmeiket. 1956. december 6-án került sor a máskor szinte mindenkit hidegen hagyó, de a felfokozott nemzetközi helyzet miatt mégis a világ érdeklődését kiváltó, brutális mérkőzésre, amelyen a fecskés pesti srácok revansot vettek a szovjeteken a budapesti intervencióért. Annyira elszabadultak az indulatok a végül 4-0-ra megnyert meccsen, hogy Zádor Ervinnek vérző fejjel kellett elhagynia a medencét. A fotóapparatok kattantak, és a magyar vízilabdás képe körbejárta a világsajtót, Bol-Dog kabalaállatnál is nagyobb idézettségre téve szert. Az olimpiai diadal ezt követően már olyan könnyen jött, mint egy átlagos magyar öklözőnek a szemhéjrepedés: december 7-én 2-1-re vertük a jugoszlávokat, és ezzel Magyarország olimpiai bajnok lett, és már zúg a fülünkben, hogy „Magyarország, halld szavunk!". A pillanat nagyszerűségét még az sem veheti el, hogy azóta a vízilabda a gumiasztallal vív élethalálharcot az olimpiai sportágak közt maradásért, mert négy-öt nemzetet kivéve komolyan senkit sem érdekel, és mióta Jugoszlávia szétesett, már a dobogóról is le tudunk szorulni. Mindenesetre mi a melbourne-i olimpián megmutattuk, hogy mit érünk a szovjetek ellen, ha éppen nincs pár ezer tank fórjuk és a magyar kapuban sem Kádár János tempózik, hanem egy kapus.


3. Muhammad Ali gyújtja meg az atlantai lángot

„Én vagyok a legnagyobb" - mondta, de hát nehéz szerénynek lenni, ha valaki olyan nagy volt, mint az idén elhunyt Muhammad Ali. Allah ökle és a Próféta pofája, századának sportolója, akinek mindennél fontosabb volt, hogy a választott nevén szólítsák, és a legenda szerint az aranyérmét folyóba dobta, miután az 1960-as római olimpiáról hazatérve nemhogy nem kapott Pro Urbe-díjat, de nem szolgálták ki egy louisville-i étteremben. A nép bajnoka volt, Schmitt Pál nem védte úgy az igazát az Obersovszky-interjúban, mint Muhammad Ali a jogait. A 20. század egyik legszebb pillanata volt, amikor már mindenki által leírva, 1974-ben vert helyzetből felállva kiütötte George Foremant, és visszaszerezte a világbajnoki címet, amitől hét évvel korábban megfosztotta a WBA a sporttörténelem egyik legszemetebb és legképmutatóbb döntésével, miután Muhammad Ali megtagadta a vietnami bevonulást az „engem egy vietkong se nevezett niggernek" indoklással. Mintha bármi köze lenne a nehézsúlyú bokszvilágbajnokságnak Vietnamhoz meg a honvédelmi törvényhez. De az igazi rehabilitációja csak 1996-ban következett el a pályafutása csúcsán szolgálatmegtagadás miatt három évre eltiltott bajnoknak, amikor az akkor már súlyos beteg, ötvennégy éves, Parkinson-kóros, remegő Ali gyújthatta meg a lángot az atlantai olimpia nyitóünnepségén. Az olimpiatörténelem egyik legmegrázóbb momentuma volt beteg testébe zárva látni azt a sportolót, aki egykor szállt, mint a pillangó, és csípett, mint a méh. A legnézettebb olimpiai sportesemény, az USA – Jugoszlávia kosárlabda-finálé félidejében pedig az elveszett római aranyérme másolatát is visszakapta Juan Antonio Samaranch NOB-elnöktől. Elegáns gesztus volt ez azoktól a fehérgalléros sportdiplomatáktól, akik közül az idősebbek még a halálos ágyukon is a Katolikus Izabella-rendet szorongatva kommunistáznak a vastüdőre kapcsolva, míg a fiatalabbak egyszerűen csak a korruptság emblémái, akik Katarnak is simán odaadnának egy Európa-bajnokságot. Az 1996-os olimpián azonban életükben egyszer biztos helyén volt a szívük, de hát kellett is kapaszkodniuk, miután úgy döntöttek, hogy az újkori olimpiák centenáriumi játékát nem Athén, hanem a Coca-Cola központja, Atlanta rendezheti meg.


2. Dick Fosbury ugrása

Nem játsszuk el a Golden League-résztvevő atlétikai szakértőt, bevalljuk, hogy a valaha létezett legkülönbözőbb magasugró technikák annyit mondanak nekünk, mint az Empire State Building tervezőjének a magyarországi organikus építészeti iskolák, de nem kell ahhoz TF-diploma, hogy bemondjuk: Dick Fosbury volt az atlétika Kolumbusza, aki háttal ugrott előre. Neki köszönhető, hogy a sporttörténelem szemétdombjára került minden más magasugró technika a gurulástól a hasmánttig, úgyhogy a számonkérés alól ezennel fel is vagyunk mentve. Az ifjú egyetemista az 1968-as mexikói olimpián ejtette ámulatba a világot a „flop"-ként elhíresült magasugrómódszerrel, amelyet előtte csöndes magányában csiszolt az Oregon Állami Egyetemen. Mikor a helyi atlétikai pályán először előadta az elképzelését, körberöhögték, hogy talán nem kéne olvasni annyi nagyokos könyvet, és ez annyiban érthető, hogy a szomszédos Idahóban már vallási okokból nem használnak deót. De Fosbury nemcsak próbálta, hanem tette: az egyetlen délután alatt kidolgozott, a szendvicshez vagy a fröccshöz hasonlóan pofonegyszerű, mégis a világot forradalmasító ötletével Fosbury 15 centiméterrel növelte meg az ugrómagasságát, és ezzel úgy tört elő a semmiből, mint Mészáros Lőrinc a közbeszerzéseken. Bekerült az olimpiai csapatba, és már papíron a világ hatodik legjobb magasugrójaként érkezett Mexikóvárosba, ahol a döntőben a kezei ökölbe szorítását, a lábai hintáztatását, a tömegek számára addig ismeretlen köríves nekifutását és a levegőben átfordulását követően Fosbury újra és újra átvitte a lécet, míg végül csak egyedül neki sikerült és győztesen hullott a szivacsba tapsvihar közepette. A 21 éves aranyérmesből szupersztár lett, még a Johnny Carson Showba is behívták Alvy Singer mellé, felkérték, hogy mutassa be a csodaugrását, azonban Fosbury elcsúszott a stúdió padlóján és nagyot taknyolt. Ez lehetett volna az utolsó alkalom, hogy a „flop" feltalálójának sikeres ugrását milliók látják, mert nem sokkal ezután már abbahagyta a komolyan vett versenyzést a fogalommá vált sportoló. Az általános iskolai sportfoglalkozásról csak az ő neve maradt meg amellett, hogy tisztelegni kell, ha meghalljuk, hogy „Samaranch úr".


1. Jesse Owens oktatja az árjákat az 1936-os olimpián

A Harmadik Birodalom az 1936-os berlini olimpián akarta megmutatni magát a világnak, ez volt az első televízióban közvetített sportesemény, és Hitler magától Leni Riefenstahltól rendelt korszakos sportfilmet, amelyet majd ezer év múlva is megnézhetnek. Árja sikerre készült a náci Németország. Arra, hogy az olimpia a felsőbbrendű faj ünnepléséről fog szólni. Nyomták a Deutschland über allest, és vakon hitték, hogy a négerek majd nem tudnak magasat ugrani, ha nem lógatnak banánt a léc fölé. Ugyanakkor az amerikai csapatban tizenkilenc színes bőrű és öt zsidó kelt útra az 1936. augusztus 1-jén nyitó olimpiára. A küzdelmekben lemosták az árjákat, de Hitler a Mein Kampf megevése helyett inkább nem fogott kezet a győztesekkel, akikről Baldur von Schirach elöljáró azt írta, „az amerikaiak szégyellhetnék magukat azért, hogy négerekkel akarják megnyeretni az érmeiket", a sok „Heil Hitler!"-köszöntéstől elferdült gerincű német sajtómunkatársak pedig „fekete segédcsapatokról" tudósítottak. A legnagyobb diadalt Jesse Owens aratta, amikor világcsúccsal nyerte a 100 méteres síkfutást a náci VIP-páholy szeme láttára, ahol az összes csávó olyan képet vágott, mintha kinint nyalattak volna vele, mikor látta, hogy az alsóbbrendű faj képviselője veri az árja szuperembereket a horogkeresztes zászlók lobogó rengetegében. Jesse Owens összesen négy aranyéremmel tért haza az olimpiáról, még 200 méteres síkfutásban, távolugrásban és a 4x100 méteres amerikai váltó tagjaként diadalmaskodott. Gyönyörű volt, hiszen már azzal, hogy letérdelt a rajthoz, nevetségessé tette a többi közt színfetisiszta Hitler nagyszerű tanait, amelyek alapja, hogy a világot kereszteződésnek kell tekinteni, mert ott a színek tartják fent a rendet. A főnáci ennek ellenére sem vizsgálta felül nézeteit, inkább úgy gondolta, hogy a következő olimpián már ki kéne zárni a civilizált emberek küzdelméből az Owenshez hasonló állatokat. Kár, hogy még ennek ellenére sem tűnt fel millióknak, hogy mekkora őrülttel kolbászolnak a világban, és így a következő olimpia a második világháború miatt elmaradt.

 

Csunderlik Péter - Pető Péter

Ajánljuk még néhány korábbi top tenünk:

Top 10: a 2016-os futball Eb mélypontjai

 
 
Top 10: 2015 közéleti csúcseseményei

Top 10: a magyar futball gazdasági bevándorlói

Top 10: A világtörténelem legnagyobb beszólásai

Top 10: A magyar történelem legnagyobb beszólásai

Top 10: 2014 közéleti csúcseseményei


Top 10: a 80-as évek emblematikus pillanatai


Top 10: a 2000-es évek emblematikus pillanatai

Top 10: a 90-es évek emblematikus pillanatai

Top 10: a vébétörténelem legnagyobb szemétségei

Top 10: emblematikus lovak a világtörténelemben

Top 10: bűnbakok a magyar történelemben


Top 10: 2013 közéleti csúcsteljesítményei

Top 10: a 20. század legszebb pillanatai

Top 10: a sporttörténelem legnagyobb szemétségei
2016.08.30 08:24

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.