Van Gogh és Chuck Norris. Orbán Viktor már ott kavart a Bajor Tanácsköztársaságban, Ady Endre pedig tényleg a Gangesz partjairól jött. Karácsonyi meglepetésként bejgli helyett újabb válogatást teszünk közzé történelmi ikertornyainkból az első rész óta felhalmozott munícióból. Nem ezzel jelentjük be igényünket a világuralomra, mint James Cameron a Terminátor II-vel, de mi nem is fogunk három Oscarral a kezünkben üvöltözni, hogy „mi vagyunk a világ királyai”, legfeljebb három vodkás üveggel, miután már kabernészavinyonba fojtottuk a népi-urbánus vitát. Az viszont biztos: nagyon kéne pár milliárd a Hasonlóságkutató Intézetünk létrehozására, mert lassan lejár a négyszázmilliós szoftverünk licence.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Van Gogh és Chuck Norris

Ha Lukács György kedvenc festőjére ráadnánk egy sztetszon-kalapot simán ifjabb Bush kedvenc színészének nézhetnénk. A holland festőnek a pointilista ecsetkezelés a specialitása, a sportoló-színésznek a Norris-féle körrúgás, s mindketten ontottak vért pályafutásuk során: míg Van Gogh a saját fülét vágta le, Chuck Norris jellemzően olyan új-mexikói izzadt tagok fogát rúgta ki, akik úgy néznek ki, mint a Népszínház utcai buszsofőrök június végén, csakhogy december végén ide csempésszük a nyár melegét. Az egyiknek a Napraforgók a fő műve, a másiknak a Magányos farkas, de míg Van Gogh eszelős képei ma is milliókért kelnek el az aukciókon, Norrisnak a Clinton-éra óta nem nagyon terem babér, mert az Ascher Tamás bezárta előtte a kapukat. Persze Van Goghnak se ment jól amíg élt, a kisöccse küldte neki a lét festékre, aztán megfordult még mindenféle intézetben, ahová érdekes módon általában Széchenyik meg Van Goghok jutnak, miközben Schobert Norbi árulja a fitneszkakakóscsigát, miközben néplélektani mélyanalíziseket végez, mire izomból lájkol a napi harminc dekát leugráló szektatag. Ami meg Norrist illeti: szégyen és gyalázat így leírni egy ilyen fantasztikus színészt.

Jean-Paul Sartre és Matolcsy György

Csak semmi kompromisszum. Ez a hitvallása a két 155 centis követhetetlen zseninek. Az undor szerzője, az egzisztencialista filozófus Sartre elvi okokból visszautasította az irodalmi Nobel-díjat, amellyel a huszadik század egyik legnagyobb értelmiségi felhördülését okozta. Persze a fölindultság nem érte el azt a mértéket, mint amikor Mészöly Kálmán büdösúristenezett egy tisztességeset szövetségi kapitányként. Rendszerváltás utáni politikusválogatottunk tagja, Matolcsy sokszor azzal kelt megrökönyödést, hogy kétszeres gazdasági miniszterként és mostani jegybankelnökként bevallottan nem érdeklik a számok, mert a filozófia a fontos. Ahogyan Sartre írta a betelefonálós műsorokról: „Nem elég ám az, hogy az embernek szeme van, meg kell tanulni látni.” Ha egyszer beérik a Berlin-Ankara növekedési banán, mindenki meglátja, s mehet mindenki bocsánatot kérni a Békemenettől, aminél groteszkebb jelenséget Örkény Kafkával majdnem bemutatott egyszer, de kellett volna egy csöpp segítség Pelevintől, aki azonban nem ért rá. Ha nem jön össze, Matolcsy még mindig Gyurcsók József örökébe léphet az Ezo TV-n.

Sartre a Harmadik világról rendezett 1970-es konferencián

Frangepán Ferenc és Bokros Lajos

A mi időnkben még minden középiskolás ismerte Madarász Viktor Bokros Lajos bejelenti csomagját a kormányülésen című festményét, akár Erika Eleniak sztriptízét az Úszó erődből, ami csöppet föl is lendítette a lakótelepi kis közért zsebkendő-forgalmát, még ha hamarosan alakul is valami intézet, amely néhány száz millióért és egy Delhusa Gjon-slágerért bebizonyítja, hogy a magyar ember genetikailag nem maszturbál. Amúgy akinek Bokros a kezét fogja, a fiatal Kuncze lehet, de vannak, akik Rudi Völlerre gyanakszanak. Amint látható, Madarász különösen vonzódott az úgynevezett Bundesliga-ikonográfiához. (A szakkifejezést Gombrich művészettörténetéből vettük.) Ami biztos: ha a Legyen Ön is milliomosban föltennék a kérdést, hogy ki mondta búcsúzásul, „Egy nap, mikor visszanéznek, azt mondják majd, hogy én szültem a következő századot”, Bokros, Marx, Nietzsche vagy Hasfelmetsző Jack, vezetékes telefonos IMF-segítséget kérnénk Széles Gábortól, aki megállítaná az időt, amíg elintézi a tuti választ.

Marót Károly ókortörténész és Fantomas

Mint egy szuperbűnöző a trezort, Marót Károly úgy robbantotta a század eleji magyar filológiát a Fejezetek a Homéros-kérdéshez című munkájával, amelyet újabb és újabb fejezetek követtek egészen a Halálos fegyver pisztolybekapós jelenetét tárgyaló az Epopeia helye az ősi epikában című művéig. Nyilvánvaló, hogy ebből már a huszadik században sem lehetett megélni, úgyhogy Marót titokban nyakékek és NATO-aranytartalékok rablásával tarthatta fenn magát. Szólni kéne Juve felügyelőnek és a TEK-nek, hogy az égre-földre keresett Fantomast megtalálják az ELTE BTK első emeleti folyosói panteonjában. Közvetlenül a Hallgatói Hálózat egyik nem közterületen alvó sejtje mellett.

Marót Károly kezében egy Ókortudományi Értesítő

A fiatal Apponyi Albert és Zlatan Ibrahimovic

„Csak Isten bírálhat engem” - ez van a nem túlságosan szimpatikus bosnyák-horvát származású svéd labdarúgóra tetoválva, és „Közép-Európa nagy öregje”, az egyik leghosszabb pályájú magyar politikus, Gróf Apponyi Albert is inkább az egy Isten örök igazságához apellált, miután sikertelenül mondott a párizsi békekonferencián háromnyelvű védőbeszédet, hogy ne csatolják el az ország kétharmadát. Apponyi akkor kezdte a politizálást, amikor Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták, és Hitler már hatalomra jutott, mikor meghalt. A nevéhez fűződik a nemzetiségi diákok gyorsított elmagyarosítását célzó 1907-es Lex Apponyi. Ez azon a félreértésen alapult, hogyha egy szlovák fiú magyarul elmondja a Hiszekegyet és magyarul lefelel jelesre a magyar történelemből, akkor már magyar. Ha sikeres lett volna a projekt, ma Ibrahimovic rúgná a bőrt a magyar válogatottban Torghelle helyett.

Harrach Péter és Arjen Rudd a Halálos fegyver II-ből.

Naná, hogy az volt Harrach válasza Semjén plágium-ügyére, hogy „Diplomáciai védettség!” Ha az allegóriát következetesen végigvisszük, akkor Rika van den Haas csak Selmeczi Gabriella lehet, a magyar Mel Gibson meg nyilván Pálffy István. Harrach meg csak Harrach, mert képtelenség még egy ilyen unalmas embert találni a piacon. Majd ha Harrach Péter nevet, szoktuk mondani, ha azt kérdezik, hogy mikor kapunk a Page not foundért Széchenyi-díjat.

Pulszky Ferenc és Pély Barna

„Ilyen ez a keserű méz, amíg élsz nem számít, hogy a tűz után jön a sodró árvíz.” Kossuth Lajos, az 1848-as galaktikusok pénzügyminisztere, a „magyar Mózes” akkor volt emigráns, amikor még teljesítmény kellett ahhoz, hogy valaki neves politikai emigráns lehessen, mondjuk végig kellett csinálni egy szabadságharcot. Ez a dagerrotípia az 1850-es évekbeli emigráns road showja londoni állomásán készült Kossuthról, itt fényképezkedett Pulszky Ferenccel, egykori államtitkárával és neves magyar szabadkőművessel, aki hazatérve létrehozta az Unitedot, miután Kossuthtal nem jött össze a Dunai Konföderáció. Később zsűrizett az úgynevezett Megasztárban, amelyben nemzetközi szintű produkciónak neveznek minden performanszot, ami után Kati óvó néni megsimogatná Janika buksiját a cseresznye csoportosak anyák névnapi ünnepsége után. Szponzorációs szerződésünk miatt el kell mondanunk, hogy Pulszky Ferencet az Öltönyház öltöztette és a Hajas Szalon nyírta.

Csizmadia Sándor és Andy Vajna

Csizmadia Sándor munkásköltő ránézésre a szocdem költészet Andy Vajnája. Föl se tűnne a különbség, ha valaki melléretusálna egy fél fejjel magasabb modellt meg a szájába egy szivart. Csizmadia a Népszava házi költője volt a századfordulón, többször is ült börtönben lázító verseiért. 1897-ben jelent meg Proletár versek című kötete, amely kalapácsként ütött az akkor még uralkodó nemzeti klasszicista irodalmi stílbe: „Csepel ege szürke, mint az ón, / Barátom Sylvester Sztallón.” Akkor vonult vissza, amikor Zimány Linda elhagyta Dzsudzsák Balázs bankkártyájáért.

Csizmadia Sándor Bíró Mihály Bitangok! Ezt akartátok? című munkásplakátjának csepeli modelljével

A fiatal Orbán Viktor és Eugene Leviné

Hihetetlennek találhatják, de nem Kerényi Imre festette e portrét a még farmerkabátos odamondogatós népfiként tündöklő fiatal Orbán Viktorról. Ő Eugen Leviné, a Bajor Tanácsköztársaság kommunistája 1919-ben, aki nem azzal tűnt föl, hogy „ruszkik, haza”, hanem éppen hogy be akarta hívni őket. Leviné 1919-ben meghalt, de lehet, hogy csak eltűnt, mert a keleti szél befújta egy márkiné zsinórtangája alá. Ez kezd már olyan gyanús lenni, mint amikor időfodrokat észlelnek az Időzsaruban.

Ady és Swami Vivekananda bengáli misszionárius

„Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam a déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág, s fnom remegések: az erőm.” És íme, Ady Endre tényleg a Gangesz partjairól jött. Remegve jelentjük ki, de ez a Tisza Kálmán – Papi az Apostolból hasonlóságot is kilöki a miniszterelnöki bársonyszékből, pedig azt egyenesen az életelixír bizonyítékának hittük. Korszakos felfedezés, akár a higanyrobotot a vászonra folyató morftechnika, amely egyik olvasónkat, Fekete Istvánt illeti (a TEK, az NSA és a Page Not Found közös kutató projektje alapján kijelenthető, hogy a férfi nem azonos a Vuk szerzőjével, de már látta Kelét). Mindenesetre hálásan mondunk köszönetet. Hát ezért lájkolják a Page Not Foundot.

A történelmi ikertornyok első részét ide kattintva olvashatják.