Orwell gondolatrendőrsége valami olyasmi, mint Bibó demokratának lennije vagy Machiavelli erkölcstelen fejedelme: nincs az a hárombites pártszóvivő, aki ne tudná benyomni valami közlése közepére. Ám nem csupán azért orwellezünk most egyet, hogy az illetékesek megtudják, hogy nem egyperces szerzővel (vesd össze: Koplárovics Béla) állnak szemben, hanem mert nem akarunk 1984-ben egy állatfarmon meghalni. Ez ugyanis amennyire szürreálisnak tűnik, éppen annyira reális. Aztán mindenki eldöntheti, mekkora az amennyire. Azt viszont nem, hogy kétszer kettő három vagy öt. Mert az négy. Kétrészes dolgozatunk második etapja.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Az előző rész tartalmából

Hódolat Katalóniának

A harcnak halálos áldozatai is voltak. Barcelonai látogatása először lelkessé tette Orwellt, mert álmai megvalósulásaként értékelte a katalán fővárosban tapasztaltakat, ám aztán hamar felismerte: a kommunisták kicsinálják majd a többieket, ha esélyük lesz rá. („Bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna” – teszi hozzá bajuszán morzsákat csárdásoztatva Kövér László.) Azért mondhatta el ezt, mert nem kellett aggódnia azért, hogy kap-e tanácsadói lét a következő ciklusban: nem pártjai voltak, hanem eszméi. Le se szarta, milyen színben rongálták éppen azt, amiben hitt, nekiment a támadóknak. Már ekkoriban meggyűlölte a propagandát: képtelen volt elviselni, ha a PR uralkodott az igazság helyett. (Ugyanakkor életműve és munkássága fényében nehezen értelmezhető, hogy a második világháború végén listát készített az angol kormánynak olyan értelmiségiekről, akiket a szovjetek iránti megértés jellemzett, tudniillik, hogy Józsinak jó lesz. Az értékelések többsége elfogadja lépését, s a történelmi kontextusban érthetőnek ítéli azt, ám ez legalábbis vitatható, s igen megengedő álláspontnak tetszik.)

Mindenesetre Orwell nem tudott szörnyűbbet elképzelni a valóság átírásánál. Annál, ha csalnak sms-számláláskor a Big Brother-házban. Alighanem azért, mert vakon hitt abban: minden egyéb bűn itt kezdődik, hiszen aki a tömeg támogatását a kamuval szerzi meg. Az már ezzel a hazugsággal tapos az emberen, mint a rongyon. Nem kell meglepődni, ha aztán bejelenti, hogy Mészáros Lőrinc lesz a nádor.

Orwellnek nem kellett sokat várnia, hogy beigazolódjon: nem téved. A kommunisták - sztálini javaslatra - ezreket tettek hidegre Spanyolországban. Andres Nin, az egyik marxista vezető megkínzása és kivégzése után Albert Camus, a csodálatos tehetségű francia író azt mondta: "A huszadik század tragédiájának egyik mérföldköve." Az üldözés indoklása a rezsimektől megszokott volt: a lefejezett szervezet titokban a fasisztákat segítette. Mondhatták volna azt is, hogy tömegpusztító fegyvereket rejtegetett.

A sok tapasztalatnak, a mocskos diktatúrák rémtetteinek köszönhető, hogy Orwell leghíresebb remekművei az önkényuralmak elleni totális támadások. Ráadásul ma éppúgy aktuálisak, mint amikor megírta azokat, márpedig az időnkívüliség maga a klasszikusság, ahogyan David Hasselhoff a dauer. Persze voltak szennyes rezsimek, amelyek esetében lényegében szó szerint megvalósultak víziói, ám ezek manapság már inkább csak metaforák. Ettől még igaz: a szólás- és sajtószabadság elleni meg-megújuló támadások, a kormányoknak az átláthatatlanságért vívott küzdelmei („No pasarán!”) sokáig őrzik mondatai erejét.

Mindenesetre ő már a spanyolországi kommunista rémtettek – s most utalunk a húsrágó, hídverő Gerő Ernő road show-ira – ismeretében írta meg a Hódolat Katalóniának című szövegét. A totalitariazmus ellen, a demokratikus szocializmus mellett emelt szót, azok után, hogy élete talán legfontosabb fél évét töltötte Spanyolországban, ahol tovább mélyült ellenszenve a katolikusokkal és a kommunistákkal szemben. E szövegének fő motivációja a hitvallása: "Kiindulópontom mindenkor az az érzés volt, hogy állást kell foglalnom, mert felháborít az igazság megsértése." Ezt kell búgnia Picasso békegalambjainak, nem az Állatfarm győzelmét.

Dolores Martin Moruno a Journal of Alternative Perspectives in the Social Sciencesben megjelent tanulmányában Orwellt külön emeletre pakolja e műve miatt. Merthogy nélküle az egyszerű értelmezés uralkodhatott volna örökké: a köztársaságiak álltak szemben a nacionalistákkal, értsd: a demokrácia a fasizmussal. Pedig ennél a megfejtésnél még az RTL Klub délelőtt telefonosjátéka is komplexebb. Csakhogy Orwell a szociális forradalom tanúságtevője: a hétköznapi ember harcát emelte ki, akiről sokan elfeledkeztek, mintha tényleg csak az eszmék rabjai harcoltak volna a terepen. (Nemrégiben jelent meg magyarul Javier Cercas Szalamiszi katonák című regénye, amely újabb adalék az árnyalt megértéshez, s azon emlékezetpolitikai értelmezésekhez, amelyekhez idehaza - minden eddigi tapasztalatunk szerint - éretlenek vagyunk.) Tehát a spanyol balhé szociális átalakulási kísérlet volt, nem csak gazdasági, hanem kulturális és oktatási értelemben is. („Hógolyó nagy súlyt helyezett az állatok oktatására, nevelésére is.”) Akik részt akartak venni benne, ki akarták nyitni a világot. Azaz: pillanat volt, amikor az emberi lények megpróbáltak emberi lények lenni ahelyett, hogy fogaskerekek legyenek a kapitalista gépezetben Segíthetek? Palkó táblával, hogy most egy csöppet pontatlanul idézzünk, s felkeltsük az antikapitalizmus gyanúját, egyúttal rémisztően humanistaillatú keretbe helyezzük a gondolatot.

De akkoriban nem ez az interpretáció okozott felfordulást. Sőt.

Akkoriban Victor Gollancz volt a legmenőbb angol könyvkiadók egyike, a londoni Garancsi István, ám finoman szólva is elfogult volt a bolsevikokkal, s nem adta ki Orwell művét. Nyilván zavarta az, amit Paul Johnson egészen egyszerűen fogalmaz meg: Orwell Sztálint éppúgy gonosznak tartotta, mint Hitlert. Gollancz nem kívánta közölni az anyagot, amely a kommunisták spanyolországi kegyetlenkedéseit részletezi. Nem csak ő volt ilyen szánalmasan elfogult. Kingsley Martin évtizedekkel később így indokolta, hogy visszautasította a publikálást: "Éppolyan képtelenség lett volna megjelentetni, mint egy Goebbels-cikket a Németország elleni háború alatt." És akkor még a Coca-Cola vs. Pepsi kérdésben nem is foglalt állást.

Gollancznak ennél több gondja is volt: korábban egy másik esetben egyszerűen cenzúrázni akarta a kötetet, mert nem tetszett neki az angol baloldal bírálata. Természetesen Orwell nem engedett az átírásnak, Gollancz ezért mocskos módon beavatkozott.

Igaz, később az ő hite is megingott, s elege lett a szovjetek védelméből: újra szabad akart lenni. Kiadta az író Légszomj című regényét. Orwell e fordulat láttán közölte ismerősei egyikével: "Ijesztő, hogy valaki, aki ennyire tudatlan, ilyen hatalmas befolyással rendelkezzen." Pedig nem is volt a kedvenc színésze Chuck Norris, hogy ezúton is ajánljuk Bush-posztunkat. Ám Gollancz most épp erre radikalizálódott, s részt vett annak a kötetnek a publikálásában, amelyben Orwell is közreműködött és A baloldal árulása: a kommunista irányvonal vizsgálata és cáfolata címmel jelent meg. Volt mit mondania: "1933 óta csaknem valamennyi baloldali író azt az esztelenséget műveli, hogy antifasiszta akar lenni anélkül, hogy egyszersmind antitotalitarista volna."

Mondhatnánk, hogy ez a mondat annyira oda van téve, hogy innentől kezdve nem rendezünk fölösleges gyűléseket, de azért csak folytatjuk tovább.

(Ennek kapcsán érdemes megjegyezni azt is, hogy  a radikális baloldal szenzációs tehetségei maradtak érthetetlenül sokáig vakok, s voltak megengedők az eszméktől messze működő szovjet rezsimmel. Elég csak az egzisztencialista Jean-Paul Sartre nevét említeni, aki pedig a legnagyszerűbb mondatok egyikének gazdája, hogy tudniillik az ember szabadságra ítéltetett, és a spanyol polgárháborúban játszódó elbeszélése, A fal a világ legjobb novelláinak egyike. Márpedig a legnehezebb novellát írni, jegyezte meg egyszer egy Szabó Ervinbe tévedt részeg.)

Állatfarm, ahol élünk 1984-ben

Gollancz némi szabadságlevegőt szívott – hatmillió zsidónak éppen ekkor ciángáz jutott -, aztán újra ellenállt, s nem adta ki 1944-ben az Állatfarmot. (Ennek köszönhetően később az 1984 sem nála sem jelent meg). Így indokolt: "Nem publikálhattam egy ilyen stílusban megírt, általános támadást (Oroszország ellen)." Talán csalódott volt amiatt, hogy Orwell intellektuális becsületességét lehetetlen volt kétségbe vonni, mert később így kérdezősködött: "Nincs-e az írásaiban valamiféle simplicité, ami egy olyan szuperintelligens embernél, mint ő, már szinte aljas egy kicsit?" Amúgy nem egyedül volt ezzel, elvégre öt kiadó utasította vissza.Azaz még a Page Not Found-könyv publikálása sem lehetetlen annak ellenére, hogy páran már visszadobták, mert túl hosszúak a mondatok, a célcsoport meg nem jelentkezett a kiadónál.

Volt, aki abba kötött bele, hogy a sertések voltak az uralkodók az anyagban („Előterjesztéssel mindig csak a disznók álltak elő”), mivel az sokakat zavarhat. Már ott tartott, hogy egy kis anarchista nyomdával kinyomtatja, ám Warburg adta ki végről, aki ennek nyomán bezsebelte később az 1984 bevételét is. (Gollancz nem keveset veszített azzal, hogy szovjetszimpátiája fontosabb volt, mint a szabadság, így más stipistopizta a tőkét.)

Mindenesetre azt nem tudjuk pontosan, milyen az aljas, de aligha ilyen. Egyszer, amikor W. H. Auden költő azt találta írni: "a szükséges gyilkosság bűnének elfogadása", Orwell nem maradt néma. Mint írta: "csak olyasvalaki szólhatott így, akinek a gyilkosság csupán". És az, ugye.

Nem állhatta a szovjeteket, s Sztálinnak szépen megüzent zseniális tündérmeséjével, amelyben Jones gazda a főszereplő. A farmer roncsolja az állatokat, s azok megelégelik a kegyetlenkedést: a disznók, a négylábú társaik és a szárnyasok elzavarják a farm vezetőjét, Jonest, hogy aztán maguk kormányozzanak. A forradalom sikeres volt, de a kis aranyos állatok attól tartanak: az ember visszatér. Az irracionális félelem összetartja őket, a rettegés pedig olyan hangulatot alakít ki, amelyben a Napóleon nevű sertés – talpnyalói és kutyái segítségével - átveheti a hatalmat, s éppen olyan igazságtalan szisztémát alakíthat ki, amilyet az elüldözött kolléga működtetett. Kommunikációs trükkök sokaságával vezetik meg a szerencsétlen állatokat, ebben leginkább propagandaminisztere, a hájas Süvi jár az élen, miközben egészen mocskos szisztémát épít ki. A sztori fináléjában a négylábú önkényúrt már meg sem lehet különböztetni az emberektől. Elvtársak, éljen Napóleon elvtárs!

A hazai hatalomtechnikusokért rajongók, a politikai állatok fanatikusai nyilván élvezettel olvassák, ahogyan a sertések kinyírják a rendszert, besúgókat alkalmaznak, aztán éltetik a forradalmat, amelynek természetesen semmi köze a revolúció okához, tartalmához, eszméjéhez, s lényegéhez, de van kapcsolata a seggnyalással, az egyéni érdekek érvényesítésével, a korrupcióval.

A történet fináléja így szól: "Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."

Nyilván ismerős történet, hogy valakik, akik nagyon mások, végül olyanok lesznek, mint akiktől különböztek. Hogy valakik annyit kommunistáznak, hogy végül maguk is kommunisták lesznek.

Az ukrán kiadás előszava azt üzente: "Semmi nem rombolta le jobban a szocializmus eredeti ideáját, mint az a hit, hogy Oroszország szocialista ország, és ezért vezetőinek minden tettét meg kell bocsátani, ha nem követni. Ezért tíz éve biztos vagyok benne, hogy a szovjet mítosz legyőzése alapvető fontosságú, ha a szocialista mozgalom újraélesztése a célunk." Kapott szépen, a kritikusok hangvételét meghatározta, hogy mit gondolnak a világról. Ugyanakkor Arthur Schlesinger, a New York Timesban azt írta: "A szovjet kommunizmusra adott brit baloldali válasznak a legteljesebb, legszellemesebb kifejezése." A legnagyobb király sztorik egyike, hogy a királyi futár a maskarájában anarchista könyvesboltba kellett mennie, mert elkapkodták a könyvet. Ekkor érte el a siker, amelyért annyit küzdött, csakhogy Orwell nem tudta elviselni a sikert. De nem esett össze végét járó kövér Elvisként vagy a harcot megharcoló Öreg Őrnagyként. Ekkor már nem akart mást, csak nyugodt helyre vonulni, mert alakult fejében élete csúcsteljesítménye. Hogy nyugodtan dolgozhasson, Jura szigetére távozott, ahogy Jones gazda szokott inni menni a Vörös Oroszlánba.

Az Állatfarm csak előjáték az élete alkonyán megírt főművéhez, a követhetetlen karriert befutó 1984-hez. Ez a különleges darab, amely a legmegkapóbb víziók egyike, amelyet bármilyen nyelven valaha írtak. (Azért Viktor Pelevinnek jár egy sor: a már magyarul is olvasható S. N. U. F. F.-ot mindenkinek! És említsük a teljesen elfeledett Szathmári Sándor Kazohiniáját is.)

Az 1984-et alighanem a többség ismeri. Aki hallott már politikai beszédet, regisztrált már a Facebookon, olvasott már közéletről, az nyilván összefutott már az emblematikus kifejezésekkel: Nagy Testvér, gondolatrendrőség, újbeszél nyelv. A sztori 1984-ben kezdődik: Winston Smith a gondolatbűnöző, aki nem érti a 2x2 pártot, amely szerint e szorzás eredménye lehet öt is.

Aztán persze a remek politikai szervezetnek van három jelmondata.

A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő.

Az állam feltétlen engedelmességet követel polgáraitól, hazugságokkal dolgozik, s félelmet kelt. Borzongató világ, amelynek jelenetei a maguk valóságában rímeltek bizonyos diktatúrákkal, s metaforái lehetnek a kortárs tömegdemokráciákban alkalmazott módszereknek. Tényleg el kell olvasni, mert vannak könyvek, amelyeket el kell olvasni, hogy tudjuk, merre nem szeretnénk menni. Ha sok utat elzárunk magunk elől, előbb-utóbb azt is megtudjuk, hol vagyunk.

Ott például alighanem kevesen szeretnének, ahol Shakespeare-t, Byront és Swiftet ültetik át újbeszélre. Ha végre sikerül a fordítás, az eredeti szövegek mennek a kukába. Ott nem elég a retusálás sem. Az újbeszél csak 2050-re lesz teljes, elvégre kibaszott sok könyvet kell átfogalmazni. Ez egy jó hír: még van pár évünk.

Meyers az Orwell-életrajzban közli: az 1984 olyan művészeti értékű kommunizmusellenes propaganda, amely egy ember egész életen át tartó politikai gondolkodásának eredménye. Tragikus és fölfoghatatlan látomás. Mark Schorer a New York Timesban mondja: "Ennek a generációnak egyetlen más munkája sem tölt el minket a szabadság ilyen erős vágyával, és nem gyűlölteti meg velünk jobban a zsarnokságot." Hatvan nyelven jelent meg, s több mint 40 millió példányt adtak el belőle. Minden idők legnagyszerűbb alkotásainak egyike. Néhány következetlenségre felhívják a figyelmet, de ez nem változtat azon: csúcsteljesítmény a javából. Önéletrajzi elemek éppúgy megjelennek a karakterek életében, ahogyan az Orwell-művek többségében. A szerző arról tudott a legmegkapóbban írni, amit ismert és látott. Ezért tartották a legnagyszerűbb tudósítók egyikének.

Orwell volt, Orwell van, Orwell lesz

Warburg, a Gollancz utáni kiadója azt mondta: Orwell elhatalmasodó bűntudatának a megsemmisülés volt az egyetlen gyógyszere. Veszélyeztette életét Burmában, elment a spanyol harctérre, ahol az életét adta volna, Londonban volt, amikor a nácik bombáztak, majd orvosi előírásokat is mellőzte, amikor már gyenge volt. Jellemző, hogy Angliába telepítette a regényt. Azt mondta, azért: "A könyv helyszínéül azért választottam Angliát, hogy hangsúlyozzam, hogy az angolul beszélő népek nem születtek jobbnak, mint mások, és hogy az önkényuralmi rendszerek bárhol hatalomra juthatnak, ahol nem küzdenek ellene." Na ezt kéne elmagyarázni néhány űrmagyarnak, hogy születésénél fogva nem magasabbrendű E.T.-nél.

Komoly kísérletek zajlottak már, hogy Orwellt jobb- vagy éppen ilyen-olyan baloldaliává varázsolják. Mintha nem lenne egyértelmű: minden önkényuralmat megvető, eszméi iránt elkötelezett, az emberben mindig bízó baloldali entellektüel volt, akit az érzelemmentes technokratáktól is rázott a hideg. Az ő baloldalisága nem kérdés, nem úgy azoké, akikről írt, s akik az ő eszméi nevében követték el gaztetteiket.

Idealista és humanista volt, de evidenciaként kellett csúcsdisztópiákat írnia, s szélsőségesen pesszimistává válnia. Hogy az volt, arról árulkodik összegzése: "Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."

Minden idealista mozgalom azért jött létre, minden baloldali kísérlet azért indult, hogy ne legyen igaza. Aztán mind inkább az lett.

A szerzők egyike 1984-ben született. Orwell zsenialitását mindennél erősebben jelezné, miközben a brit csúcsírót mindennél szomorúbbá tenné, ha úgy alakulna, hogy 1984-ben is hal meg.