Orwell gondolatrendőrsége valami olyasmi, mint Bibó demokratának lennije vagy Machiavelli erkölcstelen fejedelme: nincs az a hárombites pártszóvivő, aki ne tudná benyomni valami közlése közepére. Ám nem csupán azért orwellezünk most egyet, hogy az illetékesek megtudják, nem egyperces szerzővel (vesd össze: Koplárovics Béla) állnak szemben, hanem mert nem akarunk 1984-ben egy állatfarmon meghalni. Márpedig olykor ma is úgy tetszik, hogy kétszer kettő három vagy öt. Pedig nem. Az négy. Kétrészes dolgozatunk első etapja.

Csunderlik Péter-Pető Péter

"Egyébként nem okozott számára semmiféle nehézséget, hogy bebizonyítsa a többi állatnak, valójában nem lett kevesebb az élelmük, bármi legyen is a látszat. Időnként ugyan kétségtelenül szükségessé válik a fejadagok kiigazítása (Süvi mindig csak "kiigazításról" beszélt; sohasem "csökkentésről"), de a jonesi időkkel összehasonlítva óriási a javulás."

A szöveget nem a Szijjártó Péter-robotunk nyomta le, miután csináltunk rajta egy szoftverfrissítést a duplajobban teljesítő Énpedünkön, hanem George Orwell Állatfarm című anyagából citáltuk. Az, hogy az idézet annyira hajaz napjaink politikai kommunikációjára, hogy a Zsigó Róbert, Török Zsolt páratlan páros csont nélkül aláírná egy választási gulyásleves elfogyasztása után, egyszerre jelzi a kortárs médiademokráciák nyomorát, s a brit entellektüel fölfoghatatlan zsenialitását.

Ezt nehéz is lenne vitatni akkor, ha valakinek több tízmillió példányban keltek el kötetei, s ott pihennek polcainkon a Stohl őszintén mellett, elvégre a piac nem téved, hogy ezzel rögtön térden is rúgjuk a demokratikus szocializmusért rajongó szerző emlékét, aki az egyetemes baloldal legfontosabb igazodási pontjainak egyike, s egyúttal a legpesszimistább idealista, akinek életművét alighanem gondolatvilága és jelleme fojtogató feszültségei teszik ellenállhatatlanul erőssé. Nem is arra való, hogy a sajtószabadság és a nyelvrongálás magyar bajnokai szanaszét posztolják a szövegeit, mikor éppen ellenzékben vannak, majd disztópiájának lényegét igyekezzenek megvalósítani, amint lehetőségük van rá, ahogyan már a francia forradalmárok is örömmel feküdtek be az arisztokraták egykori ágyaiba, s vették át a fehérmellű szeretőket. Legfeljebb húsz százalékkal jobban ment Viagrával.

Orwell, aki Eric Arthur Blair néven született 1903-ban, mindazok jelképe lehet, akiket kiráz a hideg mindenféle önkényuralomtól. Nem véletlen, hogy V. S. Pritchett brit író "egy nemzedék fagyos lelkiismeretének" nevezte. Mert az volt: bűntudat marta egész életében, s ennek fogságában vergődve alkotta meg legnagyszerűbb írásait. Gyorsan ide is nyomjuk, hogy az ő értelmezésben mit jelent a szabadság: "A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik."

Ezt üzeni a Twitteren Rákay Filipnek, Szanyi Tibornak, Orbán Viktornak, a tényfeltáró újságíró élettársát vegzáló brit kormánynak, meg mindenkinek, aki a közhatalom gyakorlói közül a valóság piárosítására esküdött föl. Persze ennél bonyolultabb a sztori, ami természetes, ha a legnagyobbak egyikéről tereferélünk. Márpedig Orwell közülük való, akár a Pink Floyd, amely neki dedikálta Animals című 1977-es brutálisan gitárcentrikus albumát kutyákról, disznókról, bárányokról.

Indiai emberünk

Bár ennek nincs jelentősége, olyan jól hangzik, hogy nem hagyhatjuk ki: Blair anyai nagyapja burmai tikfakereskedő volt. (Aki nem tudná: „ez a növény a vasfűfélék családjába tartozó lombhullató fa” – ismerteti nekünk törzsét simogatva Végvári Tamás hangján David Attenborough.)  Az apai nagyapó az indiai hadseregben szolgált Yoshi Barat köbükijével. Ami viszont az életmű értelmezése szempontjából fontos: a család a gyarmatosítás munkavállalói között működött. Édesapja Indiában dolgozott köztisztviselőként az ópiumosztályon, és republikánusokba oltott kádéenpés olvasóinkat már most veri a víz, de nyugodtan tegyék be cikkünk helyett a Bosszúvágy IV sárga kazettáját. A Blair család ennél nagyobb gyamatosító bűnök terhét is cipelte: Orwell ükapja egyenesen rabszolga-tulajdonos volt Jamaicán, és korbáccsal verte a sportszeletes rasztafiú őseit.

Ráadásul a kis George lelkét egy rendőrségi drogmegelőző videónál is jobban rongálta, hogy előkelő magániskolába járt, Etonben tanult. A sulit még VI. Henrik alapította, mielőtt belépett volna a Dire Straitsbe. Az intézmény a brit birodalom fontos vezetőit nevelte, de innen rúgták ki a kamasz Percy Bysshe Shelley-t is Az ateizmus szükségességéről című pamflete miatt, hogy David Beckham korszakos esszéit ezúttal ne is említsük. Ahogyan Cyril Connolly angol szerző életrajzírója rögzítette: "Az etoniak folyamatosan uralták a birodalmat, úgy foglalták el a legmagasabb pozíciókat, mintha csak jog szerint illetné meg őket, és ahhoz képest, hogy milyen kevesen voltak, aránytalanul nagy hatást gyakoroltak Nagy-Britannia életének minden területén." Amikor az aránytalanult lejegyezte még nem ismerte a Magyarországot gyarmatosító Bibó-kolisok történetét. A fogalommá váló etoni oskola nem csak a big picture tekintetében teljesített jól, Orwell életét is alapvetően befolyásolta. (Mellesleg: a később többször is megnősülő férfi az iskolában vonzalmat érzett társai egyike iránt, hogy aztán alkalmi buzizással igyekezzen eltávolodni homoszexuális szerelme emlékétől, csakhogy idecibáljuk a vulgárfreudista homofóbia-elméletet.)

Akkor persze nem tiltakozott, amikor Aldous Huxley tanította. A sors különös tréfáinak egyike, hogy a Szép új világ szerzője oktatta az 1984 íróját, azaz minden idők legnagyszerűbb disztópiájának gazdája legnagyobb elődei egyikétől tanult. Szép kép, mintha Maradona tanítaná pöttyöslabdával dekázni Messit az államszocialista Három kívánságban. Aki nem értené, itt a ziháló Tibi bácsi a disztópia allegóriája.

Ám Huxley mester sem volt ok arra, hogy George egyetemi kurzusokra szánja idejét, inkább úgy döntött, dolgozni kezd. Ennek nyomán 1922 és 1927 között az indiai rendőrség kötelékében Burmában szolgált. Amit abban az időszakban tapasztalt, az mind inkább kialakította és megingathatatlanná tette antiimperialista elkötelezettségét, és ettől kezdve úgy volt vele, mint Bogár László a piacokkal.

Meglátta ugyanis, miként működik a birodalom. Ez pedig egy idealistának megrázó élmény, akár vidéki parasztgyereknek először belépni a szusibárba, ahol 3D-ben vetítik a Fekete esőt. Elvégre Orwell végignézhette, ahogyan úgynevezett civilizált, s felvilágosult kolonializátorok akasztanak és ütnek. Már odafelé, amikor a hajója Ceylonba ért, nem a kézműves teák kínálatát elemezte először végig, hanem megütközött azon, miként bántak egy bennszülött teherhordóval. Nem olyan finom eleganciával, ahogy a köntösös Kulka szürcsöli a csésze teát a Lipton-reklámban.

Ráadásul hamar fölismerte: ezt a rendszer szolgálja majd, amelyben nem lesz más, mint a tejjel kiflit evő melóst vegzáló rendőr. Nem tévedett: később volt rá példa, hogy ököllel verte szájba szolgáját, mint a vak komondor Terikét. Egyszerűen szívtelenné vált. Meg is gyűlölte a munkáját, mert vadállatot csinált belőle.

Erre a periódusra az Akasztás és az Elefántvadászat című esszé emlékeztet, s e művek csöppet mélyebbek, mint Szepesi Niki Én, a Szexmániás című bestsellerre, hogy a vegyes dugást idecsempésszük néhány extra kattintás reményében. Merthogy ezekben a szövegekben reflektál arra, hogy olyasmi fenntartásában és működtetésében vett részt, aminek szellemisége ellenkezik mindennel, amit jónak hisz: a dolgozatok az ebből fakadó kudarcérzet, szégyen és bűntudat feldolgozását szolgálják. A kivégzés látványa például felejthetetlen emlékeinek és igazodási pontjainak egyike lett. Torokhorzsoló felolvasni konklúzióját: "Amikor egy gyilkost akasztanak, csak egyetlen ember van jelen, aki nem követ el gyilkosságot abban a pillanatban." Ennek fényében nem meglepő, hogy jó barátjával, Arthur Koestlerrel csatlakozott a halálbüntetés ellen tiltakozók táborához. A többi közt ezért nem jött ki Arnold Schwarzeneggerrel, a republikános terminátorral.

Még visszatérek

Amikor nem bírta tovább agy- és idegsejttel a burmai kalandot, leszerelt, s visszatért Angliába, hogy aztán úgy döntsön: megérti a munkásokat, a nincstelenséget és a kilátástalanságot. Olyannyira felzaklatta az igazságtalanság, hogy elindult igazságot keresni. Ám ezt nem úgy értette, hogy megnézte a Facebookon reggel, Feri szerint mi a mai tuti, hanem beköltözött a londoni szegénynegyedek egyikébe, aztán Párizsban játszotta el ugyanezt. Nem a Big Brother-házba, hanem oda, ahol „lomhán szinte lábrakap s mászik a súrolókefe; fölötte egy kis faldarab azon tűnődik, hogy hulljon-e.” (Hogy az Orwell-rajongó Ákos helyet mégis csak József Attilát idézzük.)

Konyhai mosogatóként és takarítóként dolgozott, mint manapság a magyar bölcsész a diploma megszerzése után. A XX. század legeredetibb politikai gondolkodóinak egyike napi tizenhárom órában tisztította a tányérokat. Az egész életében súlyos betegségekkel küszködő Orwellt a francia fővárosban influenzajárvány kapta el, ezután szegénykórházban gyógyult. Nem fizette be magát a telki magánklinikára, hogy banánturmixszal mossák meg a hónalját, ha izzadtságszagot detektálnak a felületen. Sőt, ahogyan Ruth Pitter fogalmazott: valami szuicid perverzitás volt benne. Kereste a bajt, miközben soha nem törekedett egészsége megőrzésére, illetve vagyon felhalmozására. Igazából sohasem volt semmije, se háza, se autója, azaz a Lázár János-i értékelési skálán amolyan semminek tűnik, mint a fűszál pici éle, miközben a hódmezővásárhelyi politikai vállalkozó a valaki.

Ha fémkétszázasokat nem is gyűjtött, élményeit összeszedte és megírta a Csavargóként Párizsban, Londonban című művét. Ekkor vette föl Blair a George Orwell nevet. Családja védelmében döntött a változás mellett, s az Északi-tengerbe ömlő folyót választotta azonosítónak. Első kötete 1933-ban jelent meg, először 1500 példányban kelt el, de hamarosan újabb 1500-at nyomtak belőle.

Aztán most jönne az a rész, hogy elment a Moulin Rouge-ba longájlendájsztít vedelni, miközben indokín kurvák seggét fogdosta, de ez akkor lenne, ha nem Orwellről lenne szó. Ő ugyanis folytatta szegénykarrierjét, s falusi boltosként dolgozott. Van erre magyarázat, miként Van Gogh szent őrületére és a Cserpes-termékek sikerére is. Paul Johnson szíves utóközlése szerint azt nyomta: "Éreztem, hogy nemcsak az imperializmustól, hanem az embernek más ember fölötti uralma minden formájától menekülnöm kell. Alá akartam merülni, lebukni a mélybe az elnyomottak közé, egynek lenni velük, és melléjük állni a zsarnokokkal szemben." Na ez így csöppet hitelesebb történet, mint a városából a hajléktalan Kisvakondot kipofozó szoci polgármester baloldalisága.

Aztán 1934-ben kijött a Tragédia Burmában, amely már főként arról a kizsákmányolásról szól, amelyet megtapasztalt rendőri szolgálata idején. Ekkor leszögezi: akárhogy is van, a helyiek alsóbbrendű emberek, s ezt nem viselheti el, ezért tette fő témává a lóvéfialtatásra használt imperializmust meg a rasszizmust. Hogy miféle cinikus módon használják ki a burmaiakat, azt karakterei egyike így fogalmazza meg: "Először meggyőzöm ezeket a bolondokat Thongvában, hogy lázadjanak, aztán letartóztatom őket mint lázadókat."

Ez a szent düh, amely alapjaiban különbözik a Fidesz rezsi ellen viselt háborújától, vezette a köztársaságpártiakhoz 1936-ban, amikor kitört a spanyol polgárháború. Akkor, amikor a többség aláírt egy nyílt levelet, amelyben rögzítette kit támogat, s ki elvtelen az ügyben, elindult harcolni. Amikor döntött, azt mondta szerkesztőjének: "Ezt a fasizmust, ezt valakinek meg kell állítania." Hát nem a Facebook-antifasiszták tempója fegyvert ragadni. Zalka Máté sem az Egymillióan Franco ellen Facebook-csoport adminjaként élte ki magát.

Egyébiránt már az utazás maradandó élményt jelentett neki. Ellágyult, amikor azt látta, hogy a "vörös vonat", amely Dél-Franciaországból szállította az önkénteseket a terepre, elhaladt a Kishantoson dolgozó földművesek mellett, akik tisztelegtek a katonáknak. Orwell így írt erről: "Minden paraszt, aki a földeken dolgozott, megállt, ünnepélyesen felegyenesedett, és leadta az antifasiszták üdvözlő jelét. Olyanok voltak, mint egy díszőrség, ahogy mérföldről mérföldre üdvözölték a vonatot." Az meg már egy másik egészestés film témája lehetne, hogy mára alig maradt rendes antifasiszta aktivista, miközben szélsőjobbos skacok grasszálnak mindenfelé. Nem mintha azt szeretnénk, hogy a Kazinczy utcában kurjongató ittas külföldiek helyett a vörösingesek és a barnaingesek összecsapásai állandósuljanak.

Orwell amint megérkezett Barcelonába, jelentkezett a spanyol marxisták pártjánál. Nem sokat mérlegelt, akkoriban elképzelni nem tudta, hogy rosszindulatú is lehet egy baloldali párt, igazából csupán Franco legyőzése mozgatta.

Ekkoriban történt, hogy a szakszervezetek átvették az irányítást a katalán fővárosban, képzeljük el Gaskó Istvánt öszvérháton és panchóban, s régen nem látott lelkesedés uralkodott, megannyi tanú élt át demokratikus orgazmust, hiszen demokratának lenni annyi, mint kefélni. Cyril Connolly csupán néhány hetet volt ott, de így írt a látogatásról: "A szabadság, az ész, az igazság és bajtársiasság mindent átható érzése, az a robbanásszerűen megjelenő vágy, ami a hátrányos helyzetben lévő, pénztelen emberekben kelt a szabadság és művelődés iránt, mindezt csak akkor lehet megérteni, ha saját szemével látja az ember." Érthető a hevület, ha megjegyezzük: a luxusszállók éttermeit kantinokká alakították. Mintha a Costesben nyomnák a grízes tésztát az aktivisták, hogy aztán a New York kávéházban töltsenek rá egy tejeskávét, majd lepihenjenek a Meridienben, mielőtt hátba vágnak valakit, aki szerencsétleneket akar bántani.

Sokaknak úgy tetszett, megérkezett a szocialista forradalom. Nem voltak formális megszólítások, s a borravaló sem játszott már. Bár papokat és apácákat aláztak és bántottak, Orwellt, miként megannyi társát, elvarázsolta a hangulat: "Csodálatos dolgokat láttam, és ami korábban nem így volt, most valóban hiszek a szocializmusban." Az biztos, hogy a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság gondolatát nem engedte el sohasem. Hitt benne, mint az RTL Stohl Andrásban.

A lövészárok megváltoztatta, de eszméit nem érintette. Ennek kapcsán most csak csöndben említenénk meg: sokaknak segítene, ha egyszer látnának egy nyomorult mélyszegénységben élő családot, amelynél dolgoznának a szülők szívesen, mert naponta egyszer ételt akarnak adni a gyereknek, de hetven kilométeres körzetben egyetlen üres állás sincs. Nem szólva arról, hogy a cigány gyereket már gyakornoknak se veszi fel a pék, mert a vevők azt mondják, hogy nem kell a kenyér, ha barna kéz érinti. Ezen kell felháborodni, nem azon, ha kimarad egy 4-es villamos vagy kérésünk ellenére is ment lila káposzta a gyrostálra. Orwell elfogódott mondatok sorát nyögte ebben az időszakban: "senki nem törődik a saját érdekével", "olyan közösség, ahol a reménykedés megszokottabb állapot a cinizmusnál", "mindenben hiány van, de nincs kiváltság, nincs talpnyalás".

Hogy érezze azért, hogy nem a helyi kereskedelmi televízió Élet iskolája című reality-showjáben szerepel, Aragóniában megsebesült. Torkon lőtték: a golyó a gégefő alatt hatolt be, s a nyak hátsó részén ment ki. Szerencséjére alapvető fontosságú szervek nem sérültek. De azt azért megerősítette: a harc se nem heroikus, se nem idillikus. József Attila ekkoriban írta: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” Meg hogy lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak a csattogó fogak.

Az idill elmaradása amúgy nagy csapás volt neki, mert utópista szocialista volt, úgyhogy a Békemenet ideológusai már küldözgethetik az újabb molinóterveket a levlistán. Noel Annan így jellemezte világképét: "Az idealista baloldal harapós, barátságtalan, önkritikus és önmegtartóztató figurája volt. Korunk első szentje volt, huncut, vad, független, senkinek nem kötelezte el magát." Jeffrey Meyers, életrajzíróinak egyike pedig azt állapította meg: Orwell sohasem tudta feloldani a jellemében rejlő ellentmondásokat.

Merthogy etoni proli, gyarmatellenes rendőr, burzsoá csavargó, tory anarchista, baloldali baloldalkritikus, jóindulatú zsarnok volt. Alighanem e fojtogató feszültségek manifesztálódnak mestermunkáiban, s teszik lélekkaparóvá szövegeit.

A lényeget ugyanis ennyi meghatározó tapasztalat után foglalta össze korszakos műveiben. Sokan tudták meg tőle, hogy egy állatfarmon élnek, s disznók nyomják a tutit megafonba.

Mi se csodálkozzunk, ha most is csak röfögést hallunk.

(A reklám után jövünk vissza a Big Brother-házba a második résszel: fókuszban az Állatfarm és az 1984. Kövesse a Page not found történelmi stúdióblogot.)