Ők azok, akik miatt itt tartunk: áruló Görgey Artúr és a családon belüli erőszakért felelős látássérült komondor, Csokonai Lillája és Latisev bíró. Bűnbakok, akik nélkül nem létezhet a magyar, mert aktuálisan úgy tetszik, a nemzettudat mércéje a felejtés és a felelősség ellökése, hiszen mi nem hibázunk. Szóval azért, hogy majd meglássuk tükrös tollyást esszünk-e holnap reggelre, főként a nyelvtan a hibás, de hogy nem Csunderlik és Pető, az faktum. Válogatás a magyar história csúcsbűnbakjaiból.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Szent István

Az ősbűn elkövetője. Ha Szent István nem lett volna, az egész magyar történelem másképp alakul, ahogyan az Iwiw históriája, ha nincs a Facebook. Most az is kétséges, hogy még magyarok vagyunk-e egyáltalán, rágódik a bennünk lévő Németh László. Szent István nemzetvesztő tevékenysége minden más bűn előfeltétele. Ő térítette le a magyarságot dicső, kalandozó pályájáról, hiába kelt ki magából Laborc frakcióvezető, hogy „szabad magyaroknak nem kell ilyen úr”, mikor megtudta, hogy a magyarul nem tudó Istennel együtt behozzák az anyós intézményét is. Válaszul nem ráhúzták a Portik-ügyet, hanem kettétörték a gerincét, akár az egész magyarságét, amelyet Szent István elárult egy atomerőmű-bővítésért és az IMF-gigahitelért.

Hiába a Koppány-lázadás, a Vatikáni Szerződés leverte az ezredfordulós ötvenhatot, a multikulti előfutáraként sokszor citált „egynyelvű ország gyenge” István-intelem pedig valójában azt jelentette, hogy hívd be az audis német lovagokat, akik tökére lépnek az ellenzéknek. Szent István nem egyszerűen lecseréltette a rovásírásos utcanévtáblákat érthetetlen latinbetűsökre, de az egész rostabajuszú magyarságot kiforgatta apái és ősapái kultúrájából. És akinek nem tetszett, hogy minden tíz falu építsen templomot és stadiont, négyrét vágták. Van olyan eszmetörténeti elképzelés, amely szerint az egész magyar történelem öncsonkítások sorozata. Szent István kapásból levágta a magyarság orrát, és azóta minden történelmi sorsfordulónál elvesztettünk valamit, hogy végül Trianonnál már csak egy véres törzsként guruljunk be a sírba. Pedig mi lett volna, ha népünket nem forgatja ki magyarságából Szent István? „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk, Nagyhatalom századokon át!”. Helyette megkaptuk Semjén Zsoltot. Köszönjük az apostoli királynak.

Szapolyai János

A Törökellenes Összefogás Gyurcsánya, a közös lista harmadik helyezettje. Nevezték a „haza ragályának” is. Komolyabb közéleti szerepvállalását Szapolyai azzal kezdte, hogy miután Mátyás birodalmának privatizálásakor megszedte magát, éppen ötszáz éve, 1514-ben azonosító nélküli katonáival és szemmagasságban szálló gumilövedékekkel verte le székely Dózsa György paraszthadát, és kegyelmi ígéretét megszegve tüzes trónon süttette meg a parasztkirályt. A magyar uralkodók Schmitt Páljának, II. Ulászlónak két Közgépre kiírt közbeszerzés lepecsételése között minderre csak annyi szava volt, hogy „dobzse”, ám Szapolyainak még annyi sem, ugyanis ha hihetünk a krónikáknak, a süttetés pillanatában férfias hangja elszállt, minő átok, ettől kezdve csak kappanhangon nyivákolt, ezért lett későbbi gúnyneve a „Katalin király”. Férfias tartását elvesztette, de arról már nincs gesta, hogy Louis Vuitton táskával érkezett volna meg legközelebb a Rákos mezejére. Az azonban biztos, hogy az ország leggazdagabb főuraként, erdélyi vajdaként 1526. augusztus 29-én, a középkor magyar történelem fekete napján nem jelent meg „nemzeti nagylétünk nagy temetőjén”, a mohácsi csatatéren, úgymond lekéste seregével a sorsdöntő összecsapást, amellyel matematikai esélyünket is elbuktuk, hiába hirdették már előtte három héttel címlapon a lovagi tornás sportújságok, hogy „Most vagy soha!”, meg hogy „Tegyetek boldoggá!”.

Már egyes kortársak, elsőként Szaniszló Ferenc kanonok fejében felmerült, hogy Szapolyai direkt késte le a csatát, mivel tudta, hogy a magyar lovagi sereg kardélre hányása után övé marad az egyetlen ütőképes erő, ennek megfelelően 1526 novemberében magyar királlyá is koronázták, minek örömére nyitott egy bankszámlát Bécsben Simon Gábor nevére. A befektetők azonban nem bíztak benne, a forint zuhanni kezdett, így egy hónappal később Habsburg-ellenkirályt választottak, Ferdinándot. Ezzel kezdődött a Habsburgok négyszázéves magyarországi uralma, Szapolyai pedig petyhüdő pöcsként kisebbedő uralmát megtartandó a Déli Áramlat híve lett, baráti segítségnyújtási megállapodást kötött a törökkel. Utóbb azt is ráfogták, hogy ő segítette elő Buda 1541-es török kézre kerülését is, noha akkor már egy éve halott volt. Ezt elsőként egykori udvari krónikása, Szerémi György írta meg volt uráról, aki még Magyarország jobban teljesít címmel kezdett hozzá művéhez, de Szapolyai halála után a Magyarország romlásáról címmel fejezte be krónikáját.

Csokonai Lillája

„Óh! csak Lillát hagytad volna, / Csak magát nekem: / Most panaszra nem hajolna / gyászos énekem.” Lilla, a vágy titokzatos, bűnös tárgya. Mindenki megérti a helyzetet, aki hajnalban, magányosan, de legalább ótvar részegen hazatérve a Féktelen éj dalolása helyett kezdett végeláthatatlan büdöskurvázásba, aztán a dugót is beletörte az üvegbe, hogy végül a zsebébe dugott kotont a fejére húzza, s úgy próbálja a hűtőből elővarázsolt szalonnát a szájába tuszkolni. Lilla volt Csokonai gonosz múzsája, a dunamelléki Esztella, aki férfikönnyekkel hidratálta magát évről évre mind pufókabb karjaival. Önmagán túlmutató jelenség ő, egy archetípus Delilától Kate Mossig, és hogy a „legbujdosóbb magyart” – ahogy Ady nevezte Csokonait – fosztotta meg reményeitől, csak súlyosbítja a tényállást, hiszen Csokonai annyira jámbor volt, hogy hozzá képest A farm, ahol élünk vak kacsái szintetikus drogokkal tüzelt agresszorok.

Csokonai Vitéz Mihály volt az, aki elsőként próbált csak az írásból megélni Magyarországon, de a bevételből csökkentett rezsire se futotta, nemhogy tisztes életre. Miután kicsapták a Debreceni Református Kollégiumból, élete szívások sorozata volt, tíz év alatt összesen ha két hetet jól élt, mikor Lilla szívét kérte, „s azt megadá az ég”. Aztán Lilla részéről ennyi is volt, mivel a Szavak ügyifogyi Főbusza egy Esztergomban gyártott Suzuki Swfitet se tudott felmutatni, ezért Lilla inkább a helyi Berki Krisztiánokkal hívatta meg magát italokra, miközben Csokonai Lilla-verseiben monomániásan menekült vissza szerelmi reményeibe. Ám a költő  hiába írt összesen hatvan költeményt élete értelméhez, a jégszívű múzsa inkább férjhez ment egy vállalkozóhoz a Hajógyári-szigeten, aztán majd nyolcvan éves koráig etette a baszom drága díszmadarait. Ez  nem adatott meg generációja legtehetségesebbjének: Csokonai ugyanis nem sokkal később meghalt. 1805 januárjában, alig harmincegy éves korában hunyt el, de addig is minden versére jutott egy csapás és egy vállrándítás: „Vállat rándít, aki sorsom hallja” – írta a tihanyi visszhanghoz. Mikor végre lakáshoz jutott, az a nagy debreceni tűzvészben leégett, és még biztosítása se volt. Miután végre megkapta élete első és utolsó jól fizető költő-melóját, egy rekviemszerű halotti verset kellett írni és elszavalni Rhédey Lajosné nagyváradi temetésén, a temetésen megfázott, tüdőgyulladást kapott, és ez is vitte el. De hogy öniróniáját és jókedvét a legmélyebb lillás időkben se veszíthette el egészen, mutatja, hogy azért szerelmi dalt írt csikóbőrös kulacsához is, és hogy talán legsikerültebb darabjának az a címe: A méla Tempefői - avagy az is bolond, aki poétévá lesz Magyarországon. Szóval azért vicces volt ő, a magányos, árva szív. A magányos, árva szív. És ezt a szívet szakította cikk-cakkba Lilla. És kijött Csokonai után? Kazinczy, a „hibbantó”, aki az ízes „rovátkolt baromból” „rovart” csinált, és először írta le azt, hogy lol meg wtf. Odalett a magyar irodalom.

Görgey Artúr

A „magyar Júdás”, aki letette a fegyvert Világosnál. A magyar sajtótörténelem legcoolabb válaszát az idősödő Görgey Artúr, az „epés Miltiádész” nyomta be egy életútinterjúban, a riporterből ítélve egy amolyan dualizmuskori Frizbiben. Azt kérdezték tőle: „Miért nem lett Napóleonná?”. Erre ő azt felelte: „Mert nem Franciaország állt mögöttem, hanem egy kicsiny és műveletlen Magyarország”. Nem csoda, hogy Görgey eléggé frusztrált volt: hetente dobták be visegrádi házának ablakát, fiának pedig álnéven kellett internátusban tanulnia és az Facebookon regisztrálnia, hogy apja miatt ne kapjon minden éjjel vizes lepedős pocózást és biszembaszom chatüzeneteket. Görgeyre tényleg a „magyar Júdás”-ként tekintettek, miután a „magyar Mózes”, Kossuth ennek nevezte vidini levelében. A hadvezérnek ezért szinte remeteként kellett élnie 1849 után, legfeljebb kisiskolásokat vittek osztálykirándulásként Visegrádra szörnyülködni, hogy ott lakik és kertészkedik az a köpedelmes csávó. Aki nem mellesleg a magyar történelem egyik legnagyobb katonai zsenije volt – noha morózus emberként mindvégig tagadta a saját zseniségét - tudós és stratéga, aki fiatalon vegyészetet tanult, fontos kísérleteket is végzett, aztán katonatiszt lett.

1848 tavaszán, harmincévesen sietett Pestre, hogy felajánlja katonai szolgálatait a forradalmi kormányzatnak. A forradalom és szabadságharc, és persze maga Kossuth emelte magasra Görgeyt, aki a kollégák kudarcai, s rendszerváltás utáni válogatottunk hadügyminisztere, Szekeres Imre más irányú elfoglaltságai miatt végül fővezére lett a honvédségnek. A Görgey vezette 1849-es tavaszi hadjárat a magyar hadtörténelem legdicsőségesebb fejezetei közé tartozik. Csak aztán jött a korabeli konzervatív-reakciós NATO, a Szent Szövetség beavatkozása. 1849. augusztus 11-én Görgey diktátori hatalmat kért és kapott Kossuthtól, két nappal később, augusztus 13-án pedig letette a fegyvert Világosnál az oroszok előtt, pedig csak addig kellett volna kitartania, míg Széles Gábor időgéppel visszaküldi a Gripeneket. Kossuth szeptember 12-én, már emigránsként, a Török Birodalomból írta meg vidini levelét, amelyben megtette a szabadságharc árulójának Görgeyt és rákente az egész balhét. Egy Soros-ösztöndíjas zavarkeltő, a fiatal Kosáry Domokos 1936-os disszertációjában, A Görgey-kérdés történetében úgymond tisztázta, hogy Görgey nem volt áruló. Több kortársa írta, hogy Görgey egy „bukott angyal” hatását kelti. Volt, aki egyenesen Milton Sátánjához hasonlította az Elveszett paradicsomból Állítólag acélhideg tekintete volt. Bizonyára azért, mert olyan kék szeme volt, mint Terence Hillnek. Csak Görgey sose mosolygott. Ez az egyetlen közös nevezője Harrach Péterrel és az Egy rém rendes család Budapesten nézőivel.

Deák Ferenc

Deák Ferenc, aki a „Zala bölcséből” lett a „haza bölcse”, a „nemzet prókátora”, és Szabó Dezső, Németh László, Bibó István és Pörzse Sándor rémálma. Az első magyar igazságügy-miniszterként Deák a Batthyány-kormány Dungája volt. Védekező középpályás, tekintetes úr, akire kitalálták a „szürke eminenciás” szintagmát. Az 1839/1840-es országgyűlés után még hintóban ült, mikor nekiállt Ipaden pötyögni és összerakni a büntető törvénykönyvet. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek és a születésnapján a Mágnáskertből hozatott mandulával töltött angolnának és pácolt fogasfilének, de ettől még nem szavazott a csirkefarhátra. Ellenben fél évszázaddal a megvalósulás előtt már szorgalmazta a vegyes házasság engedélyezését és húsvéti cikkében méltatta az EU-csatlakozást. Az egyszerűséget, közérthetőséget és a szókimondást szerette, aki a kiegyezést is úgy indokolta: „a rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni”. Stílusát és bajuszát Kövér László próbálta tovább vinni, ahogyan Kozsó próbálta újrapozícionálni a szamurájkultúrát a magyar popiparban. Helye úgyis megkérdőjelezhetetlen a húszezresen, hogy soha nem románozott – írtuk az 1848-as Galaktikusok vs. Rendszerváltás utáni politikus-válogatottunk összevetésében.

Kossuthnak azonban más véleménye volt Torinóból. Keményebb, mint bármelyik Puhl-szakértés a sporttévében: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” – óvta Kasszandra-levelében a kiegyezéstől Deákot, mikor még nem a Török Zsolt-Rogán Antal szóvivői revolverpárbajok tematizálták a közéletet, merthogy annyira veszélyes hozzákötni Magyarországot a hanyatló ágon lévő Habsburg Birodalomhoz, mint koton nélkül szexelni Thaiföldön. „Magyarország lesz a máglya, amelyen az osztrák sas megégettetik, égve magunk is” – figyelmezett felemelt mutatóujjal Kossuth, akinek értékelését utóbb átvette az egész gazdasági növekedéssel nem törődő magyar népi-függetlenségi vonal, pedig feltűnhetett volna, hogy a Monarchiában hamarabb felhúzták a Parlamentet, mint ma a Bálna Budapestet. Szabó Dezső azt írta, 1867 volt az „igazi Trianon”, melynek a valóságos Trianon már csak logikus következménye volt. Bibó szerint pedig a kiegyezés egyszer és mindenkorra eltorzította a magyar alkatot, azzal a skizofrén helyzettel, hogy a magyarok otthon Kossuthot dicsőítik, de nyilvánosan Ferenc József egészségére koccintanak, aki „véres kezű hóhérból” lett Ferenc Jóska és a nosztalgia-szalámik örök reklámarca, mint a szoci nyugdíjasnak Szanyi az Elmúlt nyolc év párizsin. Vagyis hiába írta le Jókai Már 1861-ben „a nemzet első bölcsének” Deákot, ő is bűnbak lett, bizonyára azért, mert nekrológja szerint „az észhez szólt, nem a képzelethez”. Nem Habony Árpád írta a vonatkozó búcsúztatást.

Károlyi Mihály

Tudjuk, hogy a baloldal genetikailag ráront a nemzetére, ezen túl a Károlyiaknál ez még családi örökség is, mint a fóti kastély. „Megbotránkoztatás – ez az én kedvtelésem” – szokta mondogatni híveinek Károlyi Mihály, úgyhogy talán nem is lenne ellenére, hogy a rendszerváltás óta úgy öntötték le minden évben a Kossuth térről már eltávolított sétapálcás szobrát, miként tél jön az őszre. Hiszen Károlyi a „vörös gróf” gúnynevet is büszkén vállalta, a szoborgyalázásokkal pedig halála után hatvan-hatvanöt évvel is mindig fix helye volt a híradóban, akár az 1910-es évek parlamentjében, amíg a házelnök Tisza ki nem vezettette, mint minap utódja a rakoncátlankodó „idiótákat”. Tehát eltelt száz év, és ugyanott vagyunk. „Van benne valami Dosztojevszkij Idiótájából” – írta Jászi utóbb Károlyiról, minthogy a „vörös gróf” idealista, aki még politikusként is komolyan vett magasztos elveket, amin persze ma már csak nevetni lehet, akár az MLSZ-elnökök optimista nyilatkozatain.

Most nyilván az ezért kapott sékelek és rubelek csörögnek belőlünk, de talán nem meglepetés, hogy a Page not found szerint Károlyi nem „hazaáruló”, hanem egy olyan, nem kiemelkedő képességű politikus volt, aki békés körülmények között elvezette volna az országot, de az 1918-1919-es elképesztően nehéz helyzet kezelése meghaladta a tehetségét, melyhez semmi köze a gyerekkorában megműtött farkastorkának. 1918 őszén nem kellett bomlasztani a magyar hadsereget, mert a magyar katonák jó része már dühösen, grófokra vadászva jött haza a frontról, Tiszával is ők végeztek. És Károlyi még ellenzékben puffogott, mikor Magyarország nagy részét 1915-től titkos egyezményekben odaígérték az utódállamoknak. Ettől eltekintve tény, hogy a Károlyi fejében lévő romantikus ideák és az antant politikája nem voltak köszönőviszonyban egymással. De legalább ennek a politikusnak még voltak ideái: az ország egyik leggazdagabb birtokosaként Károlyi a saját, kápolnai birtokán kezdte a földosztást 1919 februárjában, nem másén. Mintha Simicska Lajos nekiállna csavaronként szétosztani a Közgépet. Talán az egyetlen magyar politikus, aki kevesebb vagyonnal távozott, mint amennyivel a politikába érkezett. Egyébként kevesen tudják, főleg azok nem, akik hazaárulós táblákat akasztgattak a már elszállított szobra nyakába, hogy Károlyi volt az első, aki kimondta 1919 februárjában: „Nem! Nem! Soha!” Azért politikusi antitalentumát leginkább az mutatja, ahogy 1919. március 21-én a saját legbenső emberei verték át, hamisították aláírását és játszották át a hatalmat a kommunistáknak. De így legalább a Tanácsköztársaság a szén árának maximalizálásával végrehajthatta a magyar történelem első rezsicsökkentését. Fájdalom, még ezt se a Századvég találta ki.

Clemenceau magyar menye

A mi Nesquik nyuszink. Michnay Ida, az egyetlen magyar nő, akinek népszerűsége tuti alulmúlja Lamperth Mónikáét. Ő az, akinek emlékét se botox-injekció, sem Ablonczy Balázs Trianon-legendákat cáfoló könyve nem tudja megszépíteni. A szupertehetségeinkre pikkelő külföldi edzők megléténél is jobban tartja magát a nézet, hogy hiába a vesztes világháború – meg persze Károlyi balfékezése, Kun Béla kommünje, hogy a Magyar Bálintot is behálózó román kémnőkről ezúttal ne essék szó – mindezek eltörülnek a „magyarfaló” Georges Clemenceau magyar menye iránt érzett gyűlölete mellett: ezért kaptuk a nyakunkba Trianont. Merthogy az 1917 végétől kormányzó francia miniszterelnök, a „Tigris” – a huszadik század elején ezt a jelzőt még nyugati politikusok is megkaphatták, nemcsak lengyel bokszolók és szerb paramilitáris parancsnokok - úgy utálta menyét, mint Gabi horthysta anyja a Szomszédokban a szocdem nyomdász Vágási Ferit. Clemenceau fia, Michel Clemenceau ugyanis a századfordulón Magyarországra került, Diószegen dolgozott, itt ismerte meg Idát, akivel 1901-ben házasságot kötött. Két gyerekük is született, de Michel amolyan korabeli Depardieu volt, apjával is összevesző nehéz természetű botrányhős, így Ida más férfi karjaiban keresett menedéket, minek válás és gyermekelhelyezési affér lett a vége. Clemenceau contre Clemenceau. Mindez persze Clemenceau-t a geopolitikai alapon történő határmeghúzáskor annyira érdekelte, mint a fiatalkorában kiköpött Zlatan Ibrahimovic Apponyi Albert három nyelven elmondott védőbeszéde. Úgyhogy Michnay Idától függetlenül jöttek francia támogatással a Felvidékre a csehszlovákok.

Latisev játékvezető

Miatta fejelt öngólt Devecseri Amszterdamban.

Ha valamiben világbajnok a magyar futball, az a rapid bűnbaktalálás. A mai napig tartja magát a hit, hogy azért buktunk el 1986-ban, amikor a vb-ciklusban még a világranglistát is vezettük, mert az illetékesek túladagolták a tésztát. Nyilván az olasz csapatnál is állandóan Pietro szakács tevékenységét elemzik a vonatkozó cikkek, mert a gyanú szerint elsózta a Carbonarát. Aztán volt még bűnös a műfű, hiszen azon szakadt el a nemrégiben elhunyt, szenzációs Várady Béla combizma, meg az utcabál is, amely miatt nem tudtak aludni a srácok a szállodában. És persze a bíró, amelyik csal. Ez nem meglepő, mert eleve azért érkezik egy eseményre, hogy megállítsa a magyarokat. Nincs egyéb célja, mint rontani. E kollégák szimbóluma Latisev. Az akkor és most baráti Szovjetunió képviselője, aki az 1962-es chilei vb negyeddöntőjében nem adta meg Tichy Lajos gólját a csehszlovákok elleni negyeddöntőben. Pedig a zsuga a hálótartó vasról jött ki, nem a kapufáról. Latisev nyilván látta. Mert olyan nincs, hogy csak úgy hibázik. Ha szovjet, akkor direkt csinálta. Kivéve akkor, ha éppen atomerőművet sóz rá a Magyar Csapatra.

És amúgy rohadt fájó a zakó, mert az a garnitúra, amelyik felvonultatja Sipost, Mátrait, Mészölyt, Sándort, Albertet, Tichyt, nyerhet világbajnokságot. De nem nyert. Latisev miatt. Nem szólva arról, ha a vakkígyó ruszki akkor megadja, nincs Marseille, nincs 0-6 a szovjetek ellen, nincs 1-7 a jugók ellen meg nincs 1-8 Amszterdamban. Akkor a magyar futball nem lesz belterjes, petákok lehúzására kondicionált közeg, hanem ma szakmailag messze a glóbusz legjobbjai előtt jár, megy a paksi tiki-taka, az edzőinkre meg a siker biztos tudatában horgászik a nemzetközi elit, ahogyan az eladó a tükörpontyra a TESCO túlzsúfolt nagy akváriumában. Szóval ha Pintér Attilának, a magyar labdarúgás megújulását garantáló szakvezetőnek nem sikerül, akkor sem lesz ok az önvizsgálatra, elég ha elordítjuk magunkat: Latisev. (További részletek a senki által nem finanszírozott, a magyar futball halálos kórját elemző Eklerfánk-díjas tanulmányunkban.)

A Vak Komondor

Nincs az a községi erkölcsbajnokság, amelyen ne esne ki a selejtezőben, ám ettől még országgyűlési képviselő lehet. Sőt ha ilyen ütemben haladunk, akkor néhány cikluson belül a mandátum megszerzésének szükséges feltétele lesz a műveletlenség, az ostobaság, az agresszió és a büntetett előélet. Balogh József 2013-as Top 10 csúcseseménybe beválasztott kalandját Terikével alighanem már mindenki ismeri, ahogyan a nőverés, egyáltalán a családon belüli erőszak szimbólumává vált vak komondort is. Ezúttal nem ragadunk le az alföldi Jackie Chan mutatványánál, mert most a bűnbak van a fókuszban. Márpedig annak megválasztása többet mond el az országról, mint egy szociológiai konferenciasorozat és a Való Világ heti összefoglalója. Merthogy Balogh kiszemelt egy állatot, amelyik nem tud beszélni, de a biztonság kedvéért még látássérült is, azaz megfelelően gyenge. Hiszen rend is akkor lesz, ha a szerencsétlen hajléktalanokat előre megfontolt szabadtéren lakás miatt börtönbe vágja a TEK kétéltűekkel felszerelt elit alakulata. Körülbelül olyan ez az egész, mintha a Batman-filmekben állandóan egy szíven szúrt szalmazsák lenne a szuperhős főszereplő ellensége. Mindenesetre ez a módszer láthatóan tetszik a társadalom meghatározó részének, azaz nem kell sokat várni, hogy az államadósság növekedése miatt rituálisan kivégezzenek egy számoló szoftvert a Szabadság téren. Ennek már úgyis ideje lenne, mert a végén még elterjed, hogy az elkövetőnek is lehet felelőssége. Az meg, ugye, szörnyű lenne, mint egy Cohn-Benditbe ojtott Uhrin Benedek Kárpátia-zenére előadott sztriptíztáncos fellépése a városligeti majálison.

A Külföld

Soros, Szulejmán szultán, természet, UFO, IMF, Európai Unió, Clemenceau, Ibrahimovic, Versailles, Don-kanyar, Hitler, Latisev, Cohn-Bendit, energiaszolgáltató, multicég. E felsorolás nem üzen mást, mint azt: a rontást máshol kell keresni. A felelősök sora olyan hosszan folytatható, mint Orbán Viktor hibátlan testcseleinek fölidézése a Magyar Krónika szerkesztőségi értekezletén. Itt ugyanis egy biztos: nem mi. Történjék bármi, fogadjunk el közfelkiáltással egy zsidótörvényt vagy indítson ellenünk kötelezettségszegési eljárást az Európai Bizottság, nyilazzunk hátrafelé a körúton, miközben kocogunk a pacinkkal: nekünk az egészhez nincs közünk. Mármint abban az esetben, ha a parti végül rosszul végződik. Ha a házibulinkban lehányják anya új kanapéját, s belehugyoznak a kisöcsénk reggelre félretett turmixába. Elvégre ha Hitler kirakja a kirakót, akkor nyertünk volna, s fölállhattunk volna a dobogóra, hiszen az eszme, a szabadság meg minden más csak játék betűkkel, azaz a győzelem legitimál mindent. Hogy közben Szerb Antalt agyonverjük és Radnóti Miklóst megöljük, az benne van a pakliban. Úgysem mi voltunk. Hanem a világ. Felelősségvállalási kedvünkre jellemző, hogy amikor egyszer egy házibuli végén el akartuk készíteni Magyarország ellenségtérképét, úgy összeszakadtunk a feladat súlya alatt, ahogyan Guzmics Richárd Bukarestben a vb-selejtező második másodpercében. Úgyhogy nekünk ne is magyarázza el senki, hogy könnyű egy térképre fölrajzolni a New York-Tel-Aviv-Dohány utca-Jókai utca tengelyt, a balliberális körök összeesküvését, az IMF-et, E.T-t és Overdose merénylőjét. Nem mintha különösebb jelentősége lenne annak, hogy eddig ki került rá a lajstromra, mert a lista nyitott. Itt ugyanis uralkodhat még akárhány Berényi Miki, Ulászló és Erős Pista, mindenről a határon túli sötét erők tehetnek. Mindenről, ami rossz. Ami jó, arról mi. Köszönet ezért meg az elmúlt tízezer évben nekünk nyújtott védelemért, ami emberfeletti erőfeszítéseket igényelt, hiszen mindenkinek a magyarra fájt a foga Zuckerbergtől Usain Boltig. Nekik üzenjük: hiába erőlködtök, mi még akkor is itt leszünk, amikor ti már messze. Itt leszünk, s ezért titeket hibáztatunk majd.

Kéziratunk lezárása után Pedro Coelho jelentkezett szerkesztőségünkben, s az alkalomra összedobott exkluzív szentenciával kínált meg minket: „Hazát szeretni nem annyi, mint a felejtés kókuszgolyó-illatú, datolyapálma kérgével megszórt, burgonyapálinka és kunsági küvé összeöntésével készülő koktélját elszürcsölni a Csaba királyfi tetoválással ellátott turulsárkány segítségével megközelíthető piros-fehér-zöld színű vízzel feltöltött giccsmedence partján, hanem tudni, ismerni, elfogadni, emlékezni, olvasni és kötődni.” (A szöveg később megjelenik majd a szerző Kálmán meg akar halni című orvosi Nobel-díjas mesekönyvében. Addig lájkolja a Page not found történelmi stúdióblogot.)