Muhammad Ali, a legnagyobbak egyike, aki megtagadta a vietnami bevonulást, mert egy vietkong sem nevezte niggernek, továbbá folyóba dobta az olimpiai aranyérmét, mert nem szolgálták ki egy étteremben. Szerette a szegényeket, ám akkora arca volt, mint C. Ronaldónak csúcsidőben. A padlóról fölállva tért vissza, miközben Zsiga Marcell történelmi szerencséje, hogy sose zárták vele össze egy telefonfülkében. Aztán mindennek tetejébe Parkinson-kóros lett, jött a bünti, mint az antik tragédiákban.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Szállj, mint a pillangó, és csípj, mint a méh.

A huszadik század egyik legszebb pillanata az volt, amikor 1974-ben, a zairei Kinshasában,  Muhammad Ali a nyolcadik menetben - vert helyzetből felállva - kiütötte Foremant, és visszaszerezte a világbajnoki címet, amitől hét évvel korábban megfosztották, mert megtagadta a vietnami bevonulást. Nincs momentum mi konkurálhatna vele, már ha azt a keleti-európai mirákulumot negligáljuk, amikor az első Suzuki Swift legurult a szalagról Esztergomban.

Alit akkor már minden szakértő és sportújságíró, az amerikai Knézy Jenőtől, Howard Coseltől egészen a sose rosszkedvű Szujó Zoltánig régen leírta: „Azt hitték, ez lesz az a harc, amiben Muhammad Ali elvérzik. Ez lett volna a mítosz a bukásomról. Az én végzetem. Sajnos rosszul számoltak. Félreértettek. Rosszul mértek föl” - replikázott Muhammad. Hát igen, ez a szöveg a mi Koránunk, és fölcsendül a fülünkben Salif Keitától a Tomorrow, Michael Mann Ali-filmjének világzenei témája, ami a legjobb futáshoz, táncolós árnyékbokszoláshoz,  alapfokú tantraszexhez, meg elszánt idegrágózáshoz, ha formai okokra hivatkozva visszakúrják a világbajnok pályázatunk. Ali a nép bajnoka volt, Allah keze, úgyhogy Muhammad Ali-szobrot a Szabadság térre, vagy legalábbis Budapest díszpolgárának a század sportolóját.

Amúgy is, dr. smitt országában szocializálódott bohémeknek értelmezhetetlen: hogy lehet valaki ilyen nagy ember?

Én vagyok a legnagyobb

Bálványozzuk Alit, hétszer kerüljük meg, mint a Kába-követ, úgyhogy a szokásosnál is több lesz a szövegünkben az R’n’B. Mondjátok nyugodtan, hogy niggerbuzik vagyunk: Luther Kinggel, Nelson Mandelával és Muhammad Alival csak azért is megírjuk a négertrilógiánk, úgysem tudtok lefogni, peregjenek csak az afrikai dobok, körbetáncolunk, beijesztünk, aztán ütünk, hogy megszédültök, mint segédmunkás, ha meglátja a Costes étlapját. Minden mondatunk bevérzés a gyomorba. Igen, most azt csináljuk, mint Ali, aki szünet nélküli pofázással spannolta magát: „Ha beszélek munka közben, akkor formában vagyok.”

Muhammad Ali forradalmi volt, mind a lábmunkában, mind a médiaszereplésekben, az ellenfelek becsmérlésében, a szövegelésben, no, és a sport és ideológia összekapcsolásában. Szakértett nekünk Szántó Öcsi bácsi egy doboz Symphoniáért.

A mérlegelésből Ali csinált odamondogatós free-style showdert, ahol Kiss Ádámnak egy poénra se lenne ideje, mert lendülne felé egy baszom jobbhorog, továbbá behozta a lélektani hadviselést, úgy hogy Csernus Imrének se kellett érte óradíjat fizetnie, s első feketeként simán bemondta a tévében, hogy „Én vagyok a legnagyobb”, miközben sok helyütt a színesek még a buszon se ülhettek le, a menő golfklubokban meg még a kávét is addig locsolták tejjel, amíg ki nem fehéredett.

A ringben pedig annyiszor ütötte meg ellenfelét, hogy az azt hitte, bekerítették, és öten harcolnak ellene. Magát Allah kezének tartotta, és ő volt, aki a Beatlestől is megkérdezte, hogy ez a vége, vagy igazán feltörtök? Most menten lenyomnánk kétszáz fekvőt örömünkben, ha megtudnánk, hogy Kozsónak mit mondott volna, ha meghallgatja a Szomorú szamuráj remix változatát.

Ali nem tudott nyugton maradni. Megszállott mindennapjai olyanok voltak, akár az ugrókötelezés: sose ugrálj egy helyben, mert az ártalmas, hanem előre-hátra, jobbra-balra, mozogni kell ide-oda, folyamatosan, mert „ha nem táncolsz el, leterítenek ”. Ezt már gyerekként megtanulta a redneckek vagy a bandázó feketék ellen. Egy darabig Kokó is fölmondta  leckét, mígnem egy argentin pofa kiütötte az Üllői útról.

Muhammad Ali Cassius Marcellus Clay néven született Thomas Edison és Tom Cruise városában, Louisville-ben, a „legészakibb déli városban”, a többé-kevésbé déli, de egykor mindenképp rabszolgatartó, csóró Kentuckyban. Tizenkét évesen kezdett bokszolni, mert ellopták a biciklijét, ő pedig rongybabává szerette volna verni a tolvajt, de hamar tovább lépett, úgy szakmailag, mind ideológiailag. Pedig ma is vannak bőven, akik komplett kormányprogramot írnak az almalopásra reflektálva.

Hatszor nyert Kentucky Aranykesztyűt, kétszer Nemzeti Amatőr Bajnokságot és Nemzeti Aranykesztyűt, majd tizennyolc éves korára kipörgette az amatőrséget, amikor 1960-ban, Rómában félnehézsúlyban olimpiai bajnok lett.

Ám a hazatérés után aranyérmét az Ohio folyóba dobta dühében, amiért nem szolgálták ki egy louisville-i étteremben, szóval nemhogy nem kapott Pro Urbe-djíat, de különösebben tudomást se vett róla a fehér hatalom. A Hírlap másnak tuti hozott egy publit az amerikaigyűlölő amerikairól, aki minden faszsággal foglakozik, ahelyett, hogy elmenne gyorsan szaladó néger elkapónak az NFL-be.

Szóval a fehér hatalom magasról tett rá, hiszen hiába olimpiai bajnok, attól még csak egy nigger maradt, mondhatnánk, hogy keltsük a hangulatot. Ezt amúgy is nyugodtan tehetjük, mert amíg írtunk olyan szintre fejlődött a körelhajlásunk, hogy nincs az a B-közép elöljáró, aki eltalálna.

Ali profinak állva példátlanul gyorsan jutott el a világbajnoki címig, pedig ez akkor nem a mostani érdektelen és unalmas, posztszovjet Klicskó-korszak volt, amelyben ügyes menedzseléssel egy erszényvesztett kenguru is világbajnok lehet egy kisebb szervezetnél, hanem jóval sűrűbb volt a mezőny. Szóval a hatvanas-hetvenes-nyolcavanas évek nem a mai Muppet-show volt. Cassius Clay 1964-ben, huszonkét évesen a szörnyeteg Sonny Liston elintézésével lett nehézsúlyú világbajnok, a kötelekre mászva üvöltötte, hogy „Felrázom a világot, felrázom a világot! Én vagyok a legjobb! Én vagyok a király!”, majd ezt nyomatékosítva, 1965-ös visszavágójukon egy négy századmásodperc gyorsaságú ütéssel küldte padlóra Listont, úgyhogy jó eséllyel nem mindenki látta az arénában a kiütést, mert az érintettek lehet, hogy éppen pislogtak, Vitár Róbert pedig horkantott.

Allah keze vagyok

Mike Tysonig és Bunyós Pityuig senki nem robbant be akkora hanggal, mint Cassius Clay, és erre a fiatal ökölvívó nem sokkal a világbajnoki cím elnyerése után bemondta ország-világnak, hogy muszlim Büszkén, arcát emelgetve, és tagja az Iszlám Nemzetnek (Nation of Islam, IN), a „Fekete Muszlimoknak”, és így tovább, és így tovább, ami pedig nagyobb port kavart, mint egy Kentucky-tornádó vagy Crespo Rodrigo színházigazgatói kinevezése, nem szólva Szetey államtitkár mára méltatlanul elfeledett coming outjáról. A „Fekete Muszlimok” ugyanis nem kifejezetten a hit megélésének térdcsapkodós, heherészős Fásy-mulatós vonulatát képviselték. Nemet mondtak a sztracsatellára, az integrációra. A „fajok”, mármint a fehérek és a feketék, valamint a krumplibogarak elkülönülésében hittek, a fehéreket pedig „gonoszoknak”tartották. Egy 40 milliós fekete ország megalapításáról ábrándoztak, mint a Bádogember a szívről, vagy a Gyáva Oroszlán a bátorságról. Azt még nem sikerült kideríteni, hogy az SZDSZ melyik oldalon állt a vitában, merthogy ugye a szegregáció.

Mind a szív, mind a bátorság megvolt Alinál, aki hitvallásával együtt ledobta a „Clay” nevet, ami ősei rabszolgasorsára emlékeztette, a feketéket ugyanis egykor ültetvényesük után nevezték el, és előbb a „Cassius X” nicknevet vette föl, a fél évvel később lelőtt „Malcolm X-et” követve, akit bátyjaként csodált, és aki polgárjogi mozgalmi és muszlim mentora volt, majd Elijah Muhammadtól, az Iszlám Nemzet vezetőjétől a „Muhammad Ali” nevet kapta, aminél ütősebbet el se tudunk képzelni. Még ha Schmuck Andor meg is sértődik most.

Persze Amerikában, ahol „a boksz az, amikor sok fehér nézi, ahogy két fekete összeveri egymást”, hogy Alit idézzük, össznemzeti felhörrenés követte a nevezetes konfessziót, miszerint: „A nevem nem Cassius Clay. Az egy rabszolganév, és én szabad ember vagyok. Az én nevem Muhammad Ali.” Azon miért nem akadt ki senki, amikor Geszti „MC Gesztenye” néven tolta? Pedig kevesebbért is jutottak már a pokolra. És nem is súlyosbították tovább a helyzetüket Gringo Sztár című zenekarral.

Sokan felvetették, hogy az Iszlám Nemzet összejövetelin átmosták Ali agyát, mert ha valakivel nem értünk egyet, nyilván a legkönnyebb azt mondani, hogy agymosott, ami speciel néhány narancssárga droid esetében nem is áll messze a valóságtól, de Ali a sziporkázó beszédeiben nem tűnt szellemileg romlott kefirnek. Persze, nem meglepetés, bőven bukkanhatunk a fehérek-feketék elkülönülésére referáló nettó rasszista kinyilatkoztatásokra is a néger öntudatra ébresztés szándékával, minthogy: „Az Úr így alkotott meg minket. Kék madár a kékkel, vörös a vörössel, galamb a galambbal, sas a sassal.”

És ez ugyan erősen véleményes kijelentés volt, hogy úgy mondjuk, bár Ali se igazította magát e szamárvezetőhöz, hiszen fehér edzője volt, a legendás Angelo Dundee, aki az idén hunyt el kilencven évesen, figyelmezzünk inkább Ali segédjének és varázslójának, a néger-zsidó, mert ez egy eléggé multikulti stáb volt, Drew „Bundini” Brownnak szavaira: „Muhammad Ali született próféta”, mert „aki szereti a szegényeket és az elesetteket, az próféta”. Szóval Kocsis Mátéról már legalább annyit tudunk, hogy mi nem.

Egy vietkong se nevezett még niggernek

Muhammad Ali az egyetlen bokszoló, aki háromszor is világbajnok lett, szóval masszívabb volt, mint a mi Kokónk. De volt Listonnál, Fraziernél és Foremannél is nagyobb ellenfele: az amerikai kormányzat.

Ali, noha korábban még rendszerkompatibilis Clayként felmentették a katonai szolgálat alól, miután 1966-ban átsorolták, 1967-ben behívót kapott, és nincsenek illúzióink, okkal gyanakodhatunk, hogy kirakatmuszlimsága és néger pofázása miatt kezdtek éppen vele szívózni. Bár úgy volt, hogy nem Vietnamba küldik, hanem csak bevonultatják, hathetes kiképzést kap, aztán tartalékos marad, szóval ez egy ilyen „Térdre!”-gesztus volt a rendszertől, megcsuklóztatja a nagyszájú világbajnokot, aztán elengedi, és majd ezek után játssza a Dzsonit, hogy „te vagy a bika, én vagyok a matador”.  Kis dominanciajáték.

Persze a behívót Cassius Clay névre postázták. Ali hosszas huzavona, szponzori és menedzseri rábeszélés után, 1967. április 28-án megjelent a houstoni sorozáson, de ott elpattant benne valami, mivel mindháromszor Cassius Clay néven szólították, de egyszer sem lépett elő. Ezután előbb figyelmeztették, majd a negyedik előhívásra és állva maradásra ott helyben letartóztatták a bevonulás megtagadásáért.

„A háború ellentétes a szent Korán tanításaival. Egyetlen háborúban sincs kötelességünk részt venni, hacsak nem Allah, vagy annak Hírnöke kér meg rá. Nem veszünk részt olyan háborúkban, amely a keresztényeké, vagy más hitetleneké.” Szálem alejkum. Béke veletek.

Ali tudta, hogy Vietnam Dél-kelet Ázsiában van, nem a televízióban, és noha őt nem harcolni vitték volna, de a legtöbb feketét igen, ismerjük a „bújj a csokik mögé” - hadműveletet, ezért személyes ügyéből összügyet csinált: élére állt a helyzetnek és így mondott nemet a háborúra, amely az egész Vietnam-ellenes mozgalom leghíresebb kiállása lett. „Nem félek olyannak lenni, amilyen vagyok. Azt gondolom, ami tetszik.” Úgyhogy hajoljunk bele a mikrofonba, és mondjuk nyugodtan azt, hogy nem, ha valami nem tetszik: „Gondolj arra, hogy nem kell feltétlenül azzá lenned, akivé mások akarnak.” Üzente minden ifjúsági párttagozatosnak és parlamenti szavazógépnek, meg szerencsétlen HÖOK-elnöknek, mindenkinek abban az országban, ahol valami megfejthetetlen okból elterjedt, hogy segget nyalni menő, miközben senkinek nem tűnik föl, hogy szaros lesz tőle a nyelve.

A lapok persze sorra cikkeztek a világbajnok hazaárulásáról, aki különösebb aggály nélkül mondta meg Szenes Andreának a tutit, és vágta oda bárki szörnyülködőnek:

„Nem égettem behívót, nem égettem zászlót és nem szöktem Kanadába. Itt akarok maradni. Hogy le akarnak csukni? Rendben, csak nyugodtan, négyszáz éve börtönben élek, ki fogok bírni még néhány évet. De nem utazok tízezer mérföldet, hogy halomra öljek más embereket. Ha meg akarok halni, itt halok meg, maguk ellen harcolva. Ha meg akarok halni, itt van az ellenség. Nem Kínában, nem Vietnamban és nem a japánok közt. Maguk ellenzik az én szabadságomat, maguk utasítják el az igazságomat, maguk vetik el az egyenlőségemet, menjek el magukért küzdeni? Még azt se engedik, hogy kiálljak Amerikában a jogaimért és a vallásomért, még azt se engedik, hogy itt itthon lehessek.”

Van ennél nagyobb monológ? Sokan kérdezték, hogy felfogta-e, amit mondott, de nagyon is tudta, nem mondhatni, hogy zavar lett volna Ali fejében, akár egy pokolgéptámadás utáni saigoni piacon.

„Nekem semmi bajom nincs a vietkongokkal. Egy vietkong sem nevezett még niggernek.” Ahogy Malcolm X-et se vietnami népi demokraták lőtték ki a gyűlésről.

Pedig igazán elmehetett volna lelövetni magát a világ túlsó felére. Láthatóan nem fogta fel, mi ellen zajlik a háború, hogy ez egy kibaszott keresztes hadjárat a nemzetközi kommunizmus ellen, aminek örök jelképei maradnak Brezsnyev fölfoghatatlan nyelvcsapásokkal előadott csókjelenetei.

Mindenesetre bokszengedélyét bevonták és a képmutató WBA, akkoriban még nem tizenhat szervezet bohóckodott, megfosztotta világbajnoki címétől, mintha bármi köze lenne a nehézsúlyú bokszvilágbajnokságnak Vietnamhoz meg a honvédelmi törvényhez.

Bátor tett volt, mint az egyetemre kenni dr. smitt másolását.

Csak szólunk: ott a következő részben kiütés következett.

Második rész