Luther King álma az Barack Obama, a chicagói rendőrség fegyverkezik, a zsaruk harminckét órán át jegelik az autójukat, a polgárjogi mozgalom mártírjai, a szabadság nyara, amúgy meg „elmehetsz a pokolba, Amerika”.

Csunderlik Péter-Pető Péter

Hogy jön ahhoz egy néger?

Hányszor, de hányszor vetődött fel ez a kérdés, hogy aztán a nordikus hungaroárja újra és újra visszatunkolja a csepeli pörköltszaftba, mikor olyasmit lát, hogy egy színesbőrű gorilla sétál az utcán, karján egy kollagén ajkú cicababával, vagy amikor alsókategóriás pornófilmben két fekete fiú úgy megszúrja a fehér lányt, ahogy egykor még ükapjuk kezét a déli gyapot. És akkor még nem is beszéltünk az Egyesült Államok új elnökéről, hogy Thierry Henryt ezúttal ne feszítsük égő keresztre. Ha valaki nem értené: a niggerek büdösek. Meg lopnak, mint a cigányok. Genetikailag.

Magyarországon egyébként aktuális a kérdés, mert magára valamit is adó huszonéves nem létezhet némi egészséges rasszizmus nélkül a mindennapokban, hiszen egy kis fajgyűlöletre manapság nagyobb igény van, mint valaha. Kell a pénztárcába a koton mellé, különben olyanok vagyunk, mint a hidrofóbiás víziló vagy a féllábú ólomkatona. Könnyen kitaszíthat a közösség.

Nem hiába vizionálják az ügyeletes aggódók, hogy a magyar társadalom fertelmes egységben halad a minimum oximoronként értelmezhető rasszista köztársaság születése felé, amelyet karrierje megkoronázásaként éppen úgy Szűrös Mátyás kiált majd ki, mint a harmadikat, már ha meg nem sértődik addig. Közben a világ egyik szuperhatalmát egy néger elnökli. Pedig nincs fél évszázada, hogy a buszra sem ülhetett volna le Hillary Clinton mellé. Vagy ha megpróbálja, tökön szúrják egy kötőtűvel.

A négerek miatt tört ki a polgárháború

Ahogy Hitlert is a zsidók hajszolták bele a háborúba, úgy már az amerikai polgárháború is a négerek miatt tört ki, mivel néhány déli állam nemigen tűrhette, hogy az északi iparosok a rabszolgaság eltörlését szorgalmazzák. Hiszen milyen kényelmes, ha a szűzföldet egy néger töri föl botásójával, aztán a trágyát is kihordja az istállóból, és hálából magának is összecsipegethet annyi szart, amennyivel karácsonyig jóllakik. A civilizáció dicsőségére mindössze néhány ezer évre volt szükség, míg a rabszolgaság eltűnt a golyóbisról, ami olyasféle tempót sejtet, mint az MSZP megújulási kísérlete Kovács „Kokó” Lászlóval, meg Szekeres Imrével a kirakatban. És most csak annyira voltunk populista tévéevangélisták, mint Abraham Lincoln. Minket azért csak nem lőnek le az Urániában egy Trianon-vetítésen.

De a forradalmi lépés/eltörlés ellenére sem szűnt meg a szegregáció Amerikában, amit akár értelmezhetnénk színterápiának is, de innen-onnan nézve sokkal inkább faji megkülönböztetésnek tetszik. Meg Pörzse Sándornak is. Feketék nem ülhettek „fehér” villamosra, de még a kórházban is külön ápolták őket. Első blikkre elkülönítették őket, mint a hétpróbás alkoholisták a Tesco vodkát a Henessy konyaktól.

Ennek nyomán 1892-ben például Adolph Plessyt tartóztatták le, mert nem ült a helyére a vonaton. Hogy nem csak egy légnyomásos hülye volt, annak ékes bizonyítéka, hogy egészen a Legfelsőbb Bíróságig cipelte az ügyet. Még szerencse, hogy az Egyesült Államokban élt, mert hazánkban talán a napokban vehetnék át ükunokái a lekajált értesítést a tárgyalás pontos időpontjáról. Mindenesetre az igazságszolgáltatásnak csúfolt intézmény csúcsszerve elutasította a beadványt a „külön, de egyenlően” elvre hivatkozva. Ennek az ideának az értelmében egészen addig jogszerű az elkülönítés, ameddig azonos minőségű szolgáltatást kapnak a feketék. Avantgárd döntés, mint a Drezda porig rombolásának ötletére köpött igen a Neue Sachlickeit nevében.

Évtizedekig tartotta magát az elegáns eszme, aztán 1954-ben újra határozott a taláros testület; ezúttal az oktatás a centrumban. Linda Brownt az édesapja fehérek számára fenntartott iskolába akarta íratni, ami olyan meghökkenést váltott ki az országban, mint egy félig kakas, félig polip szociális gondozó. Aztán mégis történelmi döntés született: egy néger is oda járhat iskolába, ahová akar. Már ha megteheti, mert hisz „jogállamban a pénz a fegyver.” (József Attila).

Mint Postás Józsi a kantiánus zsenielméletnek

Az iskolák deszegregációja, ki gondolná, olyan intenzitással haladt, mint a négyes metró építési munkálatai a késő demszkizmusban. Főleg, mert a déli országrészben a hazánkban leginkább az Istent is megfejelő Mészöly Kálmán propagálta krédót vallották a legtöbben, minek karógyökere, hogy a négerek húzzanak vissza dzsungelbe a kígyók, Balu, meg a liánok közé. Oda, ahol „az emberek leginkább a majmokhoz hasonlatosak”, ahogy a liberalizmus egyik alapgondolkodója, John Stuart Mill is leszögezte a 19. század első felében.

De aztán jött egy varrónő, aki sakkot adott az uraknak, mint Postás Józsi a kantiánus zsenielméletnek. Rosa Parks felszállt egy buszra, majd leült egy „fekete” helyre. De a sofőr csakhamar arrébb zavarta, mert nem maradt elég hely a fehéreknek, és egy nigger ülés is jobb, mint a fehér kapaszkodás. Rosa azonban maradt, mint a trianoni határok. A nőt letartóztatták, de erre a polgárjogi mozgalom csatába indult. A feketék falanxba sündisznultak, és bojkottálni kezdték a tömegközlekedést Montgomery városában.

(Lírai betétnek a Csók és Könny-rovatba: egy fehér újságíró egy öreg, munkába siető fekete asszonyt látott az úton, akit megkérdezett, elviheti-e. A válasz, ha Churchill mondja, akkor már vagy ezerkétszáz iwiw adatlapon díszelegne: „Nem. Bár a lábaim fáradtak, de a lelkem pihent.” Applause!)

Az akció közel háromszáznyolcvanegy napig tartott, mire a cinikus rendeletet eltörölték. Montgomery ugyanúgy a polgárjogi harc szimbóluma lett, ahogy a Kisherceg a rokkant szamurájok bölcsességeinek. A mozgalom éles sarlója és keményen keresztbe tett kalapácsa már ekkoriban Martin Luther King volt, aki a buszügy idején még csak hat hónapja élt Montgomery-ben, és bármit is terjesztenek róla, vakokat szexuálisan sose inzultált. A huszonhat éves baptista lelkész a bojkott első estéjén már ötezer embernek mondott beszédet, miközben Mel Gibson lelőtt egy agyaggalambot.

Az aktivisták ezután is mozgolódtak, de az áttörés még mindig elmaradt. Aztán négy diák 1960. február 1-én úgy határozott, nem kizárt, hogy némiképp másnaposan, pusztán csak fogadásból, hogy beírja nevét a történelemkönyvekbe. A fiatalok, az Észak-Karolinai Mezőgazdasági és Műszaki Főiskola, kb. a helyi Károly Róbert hallgatói besétáltak a Woolworth áruházlánc egyik üzletébe, leültek a fehéreknek fenntartott pulthoz, majd egyikük kért egy csésze (fekete!) kávét. Nem szolgálták ki őket, ott ültek estig, mint teremőr a múzeumban. A sit-in sztrájkok legnépszerűbb formájává lett az új módszer. Másnap már húszan üldögéltek ugyanott. Később, már tizenöt városban pihentek a bárszékeken. A diákcsínyből világlapok címoldalát privatizáló akció kerekedett, és Való Világ Anikót sem kellett megdugni hozzá Pinocchiónak öltözve.

Az életeddel kell állást foglalnod

Ebben az időszakban tűnt fel az amerikai újbaloldal egyik legkiválóbb képviselője, Tom Hayden. Csak picit különb, mint egy Horváth Rozi-grillbe pácolt Hagyó Miklós. A tehetséges újságíró, egyszer Kinggel készített interjút, aki egy kérdésre azt válaszolta neki: „Eljön majd az a pillanat, amikor az életeddel kell állást foglalnod.” Hayden megtette. Utolsó éves volt az egyetemen, mikor társaival megfogalmazta a Port Huroni Nyilatkozatot. „Mi e jelenkori fiatal nemzedék tagjai, akiket minimum megfelelő anyagi körülmények között neveltek és egyetemre járattak, kényelmetlenül érezzük magunkat abban a világban, amit örökbe kaptunk” – fogalmaz a dokumentum. Idegen ez a szöveg, akár a kokain a magyar nemzettesttől. Mondhatni, irritálja a nyálkahártyát.

A polgárjogi mozgalom tiltakozó performanszai pedig egyre különösebbek lettek. A „Freedom Rides” (Szabadság Utasai) nevű taktika egy újabb szellemes kísérlet volt. A déli államokban a feketék a fehérek helyére ülnek a buszokon, míg a fehérek a feketékére. A déli becsületet védők ilyesféle provokációt nem viselhettek el, erőszakkal recitáltak a Sweet Home Alabama ütemére. Mégis 1963-ban már több mint kilencszáz polgárjogi tüntetést szerveztek, mintegy és mintegy húszezer embert tartóztattak le ezekkel összefüggésben.

A mozgalom csúcspontjaként ismert beszéd, Martin Luther King retorikai ejakulációja a washingtoni Menetelés a munkáért és a szabadságért demonstráción (1963. augusztus 28.), melyen 250 000-en vonultak fel, de Philip ügyletes matematikus minimum kétmilliónak becsülte a Spektrumon. Mindenesetre az 1964-es Nobel-békedíjas néger prédikátornak volt egy álma, és már gitáron kísér Bruce Springsteen.

Gitáron kísér Bruce Springsteen

A következő év gátszakadást hozott a polgárjogi mozgalom történetében. Lyndon B. Johnson elnöklése idején a kongresszus elfogadta a polgárjogi törvényt (1964), amely eltörölte a faji megkülönböztetést. Ugyancsak ebben az évben érkezett el a Mississippi szabadság nyara, amely, bár neve alapján egy háromnapos zenei fesztiválnak tetszik literes vadásszal, sárban keféléssel és Korda György-sátorral, némileg fontosabb időszakot fémjelez. Néhány aktivista ugyanis fekete választói névjegyzéket kezdett készíteni, a munka azonban lassan haladt. Erre a szervezők északról hívtak diákokat Mississippibe, hogy segítsék a feladat megoldását. Annak ellenére kezdett majd’ ezer önkéntes dolgozni a programban, hogy hárman még a nyár elején eltűntek; mindhármukat megölték. Egyiküket brutálisan összeverték, mielőtt kivégezték volna. A szabadság nyara rendkívüli tapasztalatot jelentett a polgárjogi diákvezéreknek. Megtanulták a harcot, mint Luke Skywalker a tuberkulózisos Yoda mestertől: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” (Ahogy Böhm is mondta a Szomszédokban.)

Innen már rutinból ment, mint Kótai Misinek a szemhéjrepedés: 1964. október 1-én Jack Winberget letartóztatták, mert az egyetemen olyan asztal mögött üldögélt, amelyet telepakolt polgárjogi szakirodalommal. A kiérkezett rendőrök autóját a szabadság nyarán edződött diákok körbevették, majd leültek a földre. A kocsi harminckét órán át nem tudott elmozdulni a helyszínről.

A polgárjogi mozgalom tevékenysége nyomán hozott jogszabályok, azonban nem hozták meg a kívánt egyenlőséget. 1967 különösen zavaros esztendő volt. Rekordszámú erőszakos és romboló lázadás; demonstrációk színhelyévé lettek a feketék lakta városrészek szerte az országban, ideértve Bostont, Kansas City-t és Detroitot.

Ráadásul a King által – Mahatma Ghandi nyomán – erőszakmentesnek hirdetett mozgalom fokozatosan északra tolódott, és radikalizálódott, mint az AXE marketingje. A helyzet odáig eszkalálódott, hogy 1968 elején néhány városban már polgárháborúra készülődtek. Fegyvereket szereztek be a települések, ügynökök lepték el a fekete közösségeket. Los Angeles egyike volt a leginkább érintetteknek, ennek szellemében szerelkezett fel a város. A település irányítói golyóálló, felfegyverzett járműveket vásároltak, füstüveggel, könnygázzal ellátva, tetején 30 kaliberes géppuskával. Tiltakozó levél ajánlott, ha izraeli gyártmány a gép.

Fütyülj a csőbe, forgasd a tárt, csináljunk egy kis Amerikát

A feszült helyzetet jól jellemzi, hogy nemcsak Los Angeles kezdett fegyvervásárlásba. A robotzsarus Detroit könnygázt, gázmaszkokat, töltényeket, karabélyokat, egyéb lőfegyvereket szerzett be. Chicago helikoptereket vett, majd tizenegyezer-ötszáz rendőrt képzett ki nehézfegyverek használatára.

A fegyverek szava akkor keltette a legnagyobb robajt, amikor 1968. április 4-én az éppen a saját őszödi beszédét, azaz az „Elmehetsz a pokolba, Amerika” című prédikációját író Martin Luther King arcát lövés érte. Néhány perccel később meghalt. Az erőszak pillanata felvirradt. Elterjedt, hogy egy szökött fehér fegyenc volt King gyilkosa, végül elkapták James Earl Ray-t (Mert minden merénylőnek három neve van!), aki először vallott, majd megtagadta a beismerést, teret engedve a kötelező összeesküvés-elméleteknek.

Az amerikai városok fekete negyedeiben fegyveres összecsapások kezdődtek, további negyven városban zavargások törtek ki. Chicago polgármestere, Richard Daley kiadta az „agyonlőni” parancsot. És néhány begőzölt vasprefektus szabadon kezdhette irtani a tüntetőket és autótolvajokat, mint a Doomban, az első generációs pentiumokon, az izéket, szóval azokat.

A feketék jogaiért harcoló csoportok radikálisai a csúcsra törtek. A mexikói olimpián fekete sportolók tüntettek a rasszizmus ellen, az amerikai győztesek némelyike a fekete hatalom szimbólumaként összeszorított öklét az ég felé döfte. A legendás Bob Beamon felhúzta a melegítőjét, hogy fekete zoknija látszódjék az eredményhirdetésen. Amúgy meg némi hányinger azért indokolt volt, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság engedélyezte az apartheid-politikát vezénylő Dél-Afrika indulását, bár addig is tudta mindenki, hogy a NOB csak egy cilinderes gittegylet tele ex-kémekkel és impotens gigerlikkel.

És mindennek tetejébe most Barack Obama az USA elnöke. (A következő talán Denzel Washington lesz, mint egy kifordított, demokrata Ronald Reagan.)

Hogy jön ahhoz egy néger? Hát hogy jön ahhoz?

Barack Obama most megmutathatja. Minden adott a legendához. Még akkor is, ha a kérdés úgy tetszik az örökkévalóságig él majd néhány zavarodott fejében.