pagenotfound

pagenotfound

Top 10: a 20. század legszebb pillanatai

Naná, hogy „utáljuk az egész huszadik századot”, ahogyan Nagy Feró énekli két Csobot Adél-produkció között, de mi most megpróbáltunk a...

Naná, hogy „utáljuk az egész huszadik századot”, ahogyan Nagy Feró énekli két Csobot Adél-produkció között, de mi most megpróbáltunk a szépre emlékezni. Chaplin életművéért kapott Oscarja, Nixon lemondása, az első szívátültetés vagy éppen Mandela szabadulása. Az nem került a lajstromba, amikor a popvilág emblematikus alakjai megfogták egymás tökét, és összeálltak a We are the World-re.

Csunderlik Péter-Pető Péter

10. Charlie Chaplin Oscart kap életművéért, megkövetik húsz évvel a kiutasítás után

Nem kellett magunk mellé ültetni Szabó Istvánt a 100 éves a moziból, hogy aggály nélkül kijelentsük, Charlie Chaplin a filmtörténelem talán legnagyobb zsenije. Nem csupán sétapálcát forgató, kefebajszos csavargóként kacsázott a nagyvilágban, hanem a játékon túl írt, rendezett, világosított és zenét szerzett. Teljesen autonóm alkotó volt, és ilyetén csak Orson Welles, Woody Allen - és Antikrisztusként - az eszement Ed Wood hozzá fogható az elmúlt évszázadban. A legnagyobbak közül viszont Chaplin az, aki egymaga fémjelez egy egész korszakot: kipörgette a némafilmet, pár számmal nagyobb cipőjében eső-kelő figurája a filmtörténelem alighanem leghíresebb karaktere, megelőzve Darth Vadert és a távolba révedő Árpád vezért. Aztán Chaplin, bár először nem hitt benne, vagy száz némafilm után sikeresen állt át a hangosfilmre, és ott is nagyot alkotott. A Modern időkben (1936) fogaskerekek közé szorulva elsőként reflektált az ipari tömegtermelés okozta elgépiesedésre, a Kölyökben (1921) a nyomorra és a munkanélküliségre, a Diktátor (1940) című szatírájában pedig nemes bosszút állt azért, hogy a bajuszát Hitler egyszer és mindenkorra kompromittálta.

Pechére azonban zsidó volt, kicsit cigány, de mindenekelőtt kommunista, úgyhogy Amerikában a negyvenes évek végétől rászálltak, ahol csak lehetett. Szerette a fiatal nőket, megtalálták az apasági keresetek és talán az adóügyei se voltak rendben. Kommunistaszimpátiával vádolták, a mccarthyzmus dühöngése idején az Egyesült Államokból kiutasították: a Rivaldafény 1952-es londoni bemutatójáról már nem térhetett haza. Svájcban telepedett le, húsz évvel később követték meg. 1972-ben rehabilitálta az Amerikai Filmakadémia, miután eltörölték a kiutasítást, Los Angelesben nyolcvanhárom éves korában átadták neki az Oscar-díjat az életművéért. Ő volt az első, aki ilyet kapott. Levetítettek egy Best ofot, majd felállva ünnepelték, mikor becsoszogott. Beszéde alatt pedig még a szétkokainozott sztárok is csöndben könnyeztek. Ha ott lett volna Stohl András, az öklébe harap.

9. Leomlik a Berlini fal

A berlini lakók nem arra ébredtek 1961. augusztus 13-án, hogy felhúztak egy Való Villát és már Lilu terelgeti a forgalmat, hanem arra: a kereskedelmi televíziózás szabályainál is kérlelhetetlenebb NDK vezetése éjszaka utcazárakkal és akadályokkal reteszeltette el a keletiektől Berlin nyugati – francia, brit és amerikai - megszállási övezetét, a falatnyi nyugati szeparét az NDK-ban. Mindezt a szovjetek megszállta Kelet-Berlin „védelmében”. Ugyanis addigra már olyan magasra kezdett nőni a Berlini keleti feléből nyugatra átköltözők száma, hogy Kelet-Berlin kiürüléssel fenyegetett, akár a Skála Metró a plázamacskákkal szépen ellátott Westend City Center megnyitása után. A néhány nappal később odaszállított betonelemekből emelték az igazi falat. Lőttek arra, aki engedély nélkül megközelítette.  Ettől kezdve, míg a szabados Nyugat-Berlinben Európa egyik kulturális központja és „homoszexuális paradicsoma” lett (a megnevezést az 1988-as magyar Világútlevél zsebkönyvből vettük), ahol David Bowie hozta össze Iggy Poppal az Idiotot és a Lust for Life-ot, a nyolcvanas években pedig Nick Cave tripezett Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben, addig Kelet-Berlinben, noha már mindenhol átálltak a színes filmre, az élet egyre csak szürkült. Excentrikus, piroskabátos, franciasipkás, harisnyás lányok helyett itt ügynökök fotóztak, a brit bandák helyett a klottgatyás szomszédot. Minden tizedik keletnémet az állambiztonsági szolgálat, a STASI alkalmazottja volt a világ egyik legnyomasztóbb államában.

A berlini fal a világ hidegháborús kettéosztottságának volt a szimbóluma. Ennek egyik pozitív hozadéka az volt, hogy James Bondnak sosem kellett főgonoszért aggódnia. A kedvencünk, amikor az Amazonasban birkózik Medgyessy Péterrel. A berlini fal leomlása után nem csoda, hogy válságba került a sorozat. Mert ennek is el kellett következnie. Az NDK-át még az se tudta megtartani, hogy a sporttörténelem legnagyobb szemétségei Top 10-ben már tárgyalt ipari doppingolásnak köszönhetően minden képzeletet felülmúló, 37 aranyat hoztak haza az 1988-as szöuli olimpiáról, miután behúztak szinte minden számot női úszásban és atlétikában. Azzal, hogy a „Nagy Testvér”, a Szovjetunió bejelentette csapatai kivonását Kelet-Európából, az NDK már nem maradhatott meg.

1989 októberében még a rendőrök brutálisan léptek föl a 40 éves az NDK jubileumi ünnepségen tüntető kelet-berliniek ellen, egy hónappal később, 1989. november 9-én este hétkor a híradóban bejelentették az NDK minisztertanácsának határozatát, miszerint az NDK állampolgárai mostantól minden előfeltétel nélkül utazhatnak külföldre. A bejelentés hatására a kelet-berliniek megrohanták a falat, megmászták, a nyugat-berliniek fogadták őket, a keletiek orosz, a nyugatiak francia pezsgővel koccintottak, énekelték Haydn és Hoffmann von Fallersleben Deutschlandlied-jét. Nem sokkal később itt tartotta a világ addigi legnagyobb koncertjét az egykori Pink Floyd-vezér, Roger Waters. Természetesen a The Wall-t nyomta el zenészeivel egy giga-showban. Nagyobb buli már csak akkor lehetett volna, ha a koncert felénél feltűnik egy gitárral David Gilmour, és a két Németország mellett újraegyesül a Pink Floyd és a méltatlanul elfeledett UFO is. Ott tényleg szerelem lett volna a napolaj.

8. Fleming teljesen véletlenül felfedezi a penicillint, népbetegségek válnak gyógyíthatóvá

Ha valaki számon kéri, hogy két hete már miért nem mosogattuk el a beáztatott tányérokat, nyugodtan mondjuk azt, várunk, hátha jön egy ősmoszat, amelyből majd kinyerjük az AIDS ellenszerét. (De minden fiús anyuka nyugodjon meg: mióta okos nők is szóba állnak velünk ritkábban mondjuk, hogy azért nem takarítunk soha, mert nem csinálunk piszkot.) 1928 ŐSZÉN a skót Alexander Fleming bakteriológus (névrokona a James Bond szerzőjének) a londoni St. Mary kórház laboratóriumában nem mosta ki rendesen a petricsészét, melyben Staphylococcus-baktériumtörzseket tenyésztett, és mikor reggel ránézett, észrevette, hogy a tenyésztálon elszaporodó penészgomba kinyírta a baktériumokat, mint Schwarzenegger a Kommandóban a Val Verde-i magánhadsereget. Fleming munkásnapjait innentől a csodálatos penészgomba baktériumgyilkos hatása töltötte ki, a penészből kinyert „penészlére”, „penészszűrletre” vagy „penészfolyadékra” (mi most hánytuk el magunkat) először 1929. március 7-én használta a penicillin nevet. A penicillinnel népbetegségek váltak gyógyíthatóvá, „egy injekció beadásával túl lehetett esni a tripperen”, legalábbis Faludy György ezt a hatását emelte ki az antibiotikum szupersztárnak.

7. II. János Pál pápa megbocsát a merénylőjének

Amikor a Knight Ridert gyártó cégtől még nem rendeltek golyóálló pápamobilt, II. János Pál pápa egy nyitott terepjárón hajtatott körbe 1981. május 13-án, hogy megáldja a Szent Péter téri audienciára összesereglő közel húszezer hívőt. Már épp kanyarodott volna vissza a tömeg mellett lépésben haladó fehér pápadzsip, mikor 17 óra 19 perckor egy török férfi, a huszonhárom éves Ali Agca közvetlen közelről többször a szentatyára lőtt. Agcát azonnal letartóztatták, az életveszélyes hasi sérülést szenvedő II. János Pált kórházba szállították, ahol hatórás beavatkozással sikerült megmenteni az életét, újabb bizonyítékaként az orvostudomány csodájának, bár az igaz: kinek legyenek jó égi kapcsolatai, ha nem a pápának. A mai napig kérdés, a merényletben mennyire volt benne a KGB vagy a bolgár titkosszolgálat, de ezt a nyitott mondatot most meghagyjuk Nemere Istvánnak és Mattyasovszky Jenőnek. Az biztos, hogy II. János Pál pápa a gyűlölködéstől hangos 20. század egyik legszebb gesztusát gyakorolta, amikor felépülése után bement a börtönbe Agcához, elbeszélgetett merénylőjével, majd megbocsátott neki. Ez az igazán keresztényi gesztus, nem az, amikor Semjén Zsolt kilövi a kócsagokat. Főként, ha már tudjuk, hogy Szent Ferenc prédikált a madaraknak.

6. Az újságírás diadala: Nixon belebukik a Watergate-ügybe

És akkor most mindenki igyon kurva sok bort, s ünnepeljük az újságírás diadalát. 1972. június 17-én éjjel, szűk félévvel a választás előtt lefüleltek néhány betörőt a washingtoni Watergate-irodaházban, a Demokrata Párt választási központjában. Obersovszky Péter egy kedélyes vasárnap reggeli műsorban talán átsiklott volna afölött, hogy a behatolók öltönyösök voltak, egyiküknél lehallgató kütyüket találtak, másikuknál fehérházi telefonszámot és egy sokezerdolláros csekket a „Válasszuk újra Nixont!” pszeudo-cilvilszervezettől, amely amúgy teleragasztgatta a New York-i sárga trolikat Gyurcsány a hibás! matricákkal. Pedig az talán ennyiből is biztosnak látszott, hogy nem csak egy csapat csövi tévedt el pár pillepalack Cimbora bortól, mint Alföldi ellen tüntető űrmagyar a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház között. Nem úgy a Washington Post újságírói, Bob Woodward és Carl  Berstein, akik módszeresen utána jártak a Watergate-ügynek, és majd egy éves kemény munkával, a század leghíresebb pornószínészének informátorának, „Mélytoroknak” segítségével 1973 tavaszára fölfejtették a szálakat: a lehallgatásra maga Richard Nixon elnök adhatott utasítást a republikánus Petrétei Jóskának és a fiúknak a laborban.

Persze a közben újraválasztott azbesztarcú elnök mindvégig tagadta, hogy ő maga tudott volna a lehallgató-akcióról, amely annyira hihető, mint amikor Michael Jackson a Smooth Criminal klipjében szétveri a csehót. Nixon nem húzhatta már olyan soká, miután bebizonyosodott, hogy egy simabőrű bűnöző, a média nyomására pártja megvonta tőle a támogatást. 1974. augusztus 8-án egy tizenhat perces televíziós beszédben felsorolta elnöksége érdemeit, aztán lemondott. Távozása után azonnal leszámolták a Fehér Házban az ezüstkészletet. Két évvel később pedig már leforgatta a politikai krimi amerikai mestere, Alan J. Pakula Az elnök embereit a két újságíró szerepében Robert Redforddal és Dustin Hoffmannal. Azóta úgy szaporodtak el a Dunagate, székházgate, szervergate, Berényi-gate és mindenféle gate-címek a médiában, amihez csak a Kemény-menet, Kemény-fiúk, Kemény-siker címadások náthája volt fogható a magyar sportújságírásban.

5. Muhammad Ali kiüti Foremant Kinshasában

Bár nagyon csábító volt, hogy belevegyük, amikor az 1956-os novemberi melbourne-i olimpián, pár héttel a forradalom leverése után egy verekedésbe torkolló vízilabda-mérkőzésen megvertük a szovjeteket, ki kellett hagynunk, mert a póló igazából négy-öt nemzeten kívül komolyan senkit se érdekel. Még akkor se, ha tőlünk aztán senki nem veheti el a a pillanat nagyszerűségét, mert azért képen töröltük a szovjeteket, mikor éppen nem volt náluk néhány ezer tank és a magyar kapuban se áruló tempózott, hanem egy kapus.

De az biztos, a profi ökölvívás menőbb buli, és a huszadik század sportolója, Muhammad Ali. Az egyik legszebb pillanat volt, amikor 1974. október 30-án, a zairei Kinshasában, ez volt a „Rumble in the Jungle”, az első műholdas tévémeccsen, Muhammad Ali a nyolcadik menetben - vert helyzetből felállva – kiütötte a félelmetes Foremant, és visszaszerezte a világbajnoki címet, amitől hét évvel korábban megfosztották, mert megtagadta a vietnami bevonulást. A 33 éves Alit akkor már minden szakértő és sportújságíró, az amerikai Knézy Jenőtől, Howard Coseltől egészen a sose rosszkedvű Szujó Zoltánig régen leírta: „Azt hitték, ez lesz az a harc, amiben Muhammad Ali elvérzik. Ez lett volna a mítosz a bukásomról. Az én végzetem. Sajnos rosszul számoltak. Félreértettek. Rosszul mértek föl” - replikázott Muhammad. Hát igen, ez a szöveg a mi Koránunk, és fölcsendül a fülünkben Salif Keitától a Tomorrow, Michael Mann Ali-filmjének világzenei témája, ami a legjobb futáshoz, táncolós árnyékbokszoláshoz,  alapfokú tantraszexhez, meg elszánt idegrágózáshoz, ha formai okokra hivatkozva visszakúrják a világbajnok pályázatunk. Ali a nép bajnoka volt, Allah keze, úgyhogy Muhammad Ali-szobrot a Szabadság térre, vagy legalábbis Budapest díszpolgárának a század sportolóját.

4. Nelson Mandela szabadulása és elnökké választása

Dél-Afrika a fehéreké volt egészen a kilencvenes évekig, mint azt mindannyian tudjuk a Halálos fegyver II-ből. Aztán Martin Riggs elrántotta az oszlopos házat és a rasszista rendszer megroppant. Az apartheid leghíresebb politikai foglya, Nelson Mandela, a békepolitikusok Morgan Freemanbe oltott Danny Gloverje huszonhét év, összesen tízezer nap után, hetvenegy évesen szabadult 1990. február 11-én. Ez azért kicsit mélyebb történet, mint Gyurcsányék kalandja a Gyorskocsi utcában. Mandela délután háromkor hagyta el a börtönéül szolgáló Vorster-villát, ahol sose ismételték a Walt Disney-t. Gyalog sétált ki a kapun, kezét fölemelte, ökölbe szorította, a várakozó tömeg pedig üdvrivalgásban tört ki. A komplett golyóbison élőben közvetítették a szabadulást, azaz többen látták, mint ha megpofoznak egy gyöngyöshalászi alkoholistát a Mónika-showban. Egy órával később már hivatalos beszédet mondott a dél-afrikai Mózes: mindenkinek megköszönte, aki harcolt a szabadságáért. A szabadulás azonban nem jelentett azonnali rendszerváltást, még arról is hosszú ideig tárgyaltak a felek, hogy tárgyaljanak-e. Végül 1993. június 3-án kitűzték az első demokratikus választás időpontját: 1994. április 27-én szabadon voksolhattak az ország lakói. Mandela közben kapott egy Nobel-békedíjat, megosztva Frederik Willem De Klerkkel, a fehér, galléros elnökkel, aki maga függesztette fel a diplomáciai védettséget, a választásokon pedig Mandela szervezete, az Afrikai Nemzeti Kongresszus nyert: ezzel a korábbi rab lett az elnök, ahogy a Los Angeles-i rendőrségben is többségbe kerültek a feketék.

3. Az amerikai és a szovjet katonák találkoznak Torgaunál

1945. április 25-én 13:30 perckor a szászországi Torgaunál, az Elbán egymáshoz csónakozva találkoztak az amerikai és a szovjet katonák, és egy kézfogással pecsételték az egyesülő szövetségesek, hogy a még harcoló Németországot kettévágták, egy északi és déli részre. Ez, noha a bunkerben Hitler még tologatta a bábuit a rizikóasztalán, egyet jelentett „a szabadságszerető népek győzelmével Németország felett”, hogy Sztálin parancsából idézzünk – a szovjet diktátor halála szintén majdnem belekerült a top tenbe - amellyel elrendelte a torgaui találkozás ünneplésére háromszáz moszkvai ágyú huszonnégy sortüzét. Nem akarunk most azon rugózni, hogy milyen Szovjetunió volt, amely szinte egymaga verte meg Németországot. Mert még visszafogott russzisták szerint is a Wehrmacht a veszteségei 90 %-át a keleti fronton szenvedte el. Abban a népirtó, élethalálharc totális háborúban, amelyhez képest a nyugati csak egy operettfront volt genfi egyezménnyel meg hasonló emberjogi masnikkal. Mi őszintén örülünk, és most kicsit összekeverjük az idősíkokat, hogy nem egy náci Európába születtünk bele, minek nyomán éppen blogolhatunk, amit csak akarunk, és nem a földet túrjuk makk után egy német ostmarktban. Mert arról, hogy mi várt volna szolgarendű magyar népünkre a pax germanicában, amennyiben a nácik nyerik a világháborút, arról Hitler éppen eleget elmond a Mein Kampfban vagy az Asztali beszélgetésekben. Hogy utálta és mélyen megvetette a magyarságot a derék, gyomorbajos Führer, az nem kifejezés. Úgyhogy Isten áldja azt a torgaui kézfogást!

2. Christiaan Barnard először végez szívátültetést

Sokat gondolkoztunk, hogy Brinkmann professzor a Klinikákból, esetleg Papp Lajos és a pilisi szívcsakra háromujjas G-masszázsa vagy Christiaan Barnard professzor és az első szívátültetés kerüljön-e be, végül az utóbbi mellett döntöttünk, mert az emblémája az orvostudomány fejlődésének, és mindennek, ami egyáltalán jó lehetett a huszadik században: technikai felkészültség, vízió, merészség, odaadás, professzionalizmus. Egy jó célért. Ami Kubrick a filmben, az Barnaard a szívsebészetben. A rezzenéstelen kezű, negyvenöt éves professzor, a hazájában és Amerikában tanult dél-afrikai Christiaan Barnard volt az első, aki bevállalta, hogy a kutyákkal végzett sikeres kísérletei után embert műtsön: 1967. december 3-án egy fokvárosi klinikán ötórás műtéttel ültette át egy autóbalesetben elhunyt lány szívét egy ötvenöt éves fogorvosba, Louis Washkanskyba. A Mandelánál már tárgyalt dél-afrikai viszonyok ismeretében ne csodálkozzunk azon, hogy először nem egy félárva fekete kislányt operált. Kis túlzással az egész világ Barnardra figyelt, úgyhogy a sikeres műtét után megérdemelte a szíverősítő konyakot, amit az ötórás feszültség után benyakalhatott. Washkansky pedig az ébredés után boldogan integethetett a kamerákba. Pechére tizennyolc nappal később a páciens meghalt tüdőgyulladásban, de ettől még a nemrég elhunyt Barnard professzor a legnagyobbak egyike, akit egy életrajzi filmben játszhatott volna Jack Nicholson, mert történelmi ikertornyok.

1. Holdraszállás

Mi lehet szebb az első szívátültetésnél? Csakis a holdraszállás. Az emberiség vágya évezredek óta, a legnagyobbak agyaltak rajta, mindenki képzeletét megmozgatta Ptolemaiosztól Pataky Attiláig, ki ne olvasta volna Verne Gyulát, s ki ne merengett volna a Holdon nyári éjszakákon, mi lehet ott. Ha már filmmel kezdtünk, nem csoda, hogy az első tudományos-fantasztikus némafilm az Utazás a Holdba volt 1902-ben. A hidegháború másik pozitív hozadékában, az űrversenyben Kennedy a hatvanas évek elején megígérte, hogy az évtized végére embert küldünk a Holdra, és az amerikaiak megcsinálták. Bár a rosszmájúak szerint ez nem is amerikai, hanem náci rakétaprogram volt, azzal, hogy 1945 után leigazolták a rakétatudósok special one-ját, Werner von Braunt és csapatát.

De kit érdekel: ez a gondolkodó emberiség közös diadala. Az első pattintó majomtól kezdve mindenki beletett valamit. (Nem csoda, hogy Kerényi Imre ezért még nem nyomatott emlékérmet, majd ha az örökkévalóságig egypárti alaptörvényt kilövik a termoszférába, akkor eljön az idő.) Irigyeljük azt a generációt, amelyet még a Szaturnusz-hordozórakéták újabb és újabb fellövése, a Hold-program tarthatott lázban, és nem az új Apple-kütyü megjelenése volt az esemény. A tévében nézni, ahogy Neil Armstrong, majd Edwin Aldrin a Holdra lép 1969. július 20-án, elugrálnak, majd kitűzik a zászlót a Hold porában, életre szóló emlék lehetett. Különösen az angoloknak, mert amikor a BBC a holdraszállást közvetítette, nem Szujó Zoltán és Gary Lineker kommentált, hanem behívták a Pink Floydot, hogy élő adásban jammeljenek a képek alá űrzenét. Űrélmény. Nekünk meg elénekli a Zámbó Krisztián a Bukott diákot.

2012.11.29 08:11

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.