10. A szovjetek Aral-tó projektje

A Szovjetunióban sose aprózták el a beruházásokat, hegyeket tettek arrébb, folyók folyását fordították meg, és SS-20-as rakétahordozók készítését értették „nehézgépgyártás" alatt. Az Aral-tó kiszárítására viszont biztosan nem kérdeztek volna rá a Ki tud többet a Szovjetunióról? Bencsik András elnökölte csepeli döntőjén. 1961-ban úgy tűnt, a Szovjetunió huszonöt éven belül lehagyja az USA-t, Jurij Gagarint (értsd: embert) küldtek a világűrbe, a szótárakban megjelent a „fejlett szocializmus" kifejezés, a GUM áruházban pedig feltűntek az első töltöttpaprika-konzervek, miközben olyan objektumokat emeltek Isten háta mögötti pártközpontoknak, hogy azokban nemzetközi UFO-kongresszusokat lehetett volna tartani. De ahelyett, hogy megnyugodtak volna, úgy döntöttek, fokozzák a tempót. Egyszer egy összeesküvés-hívő klerikus előadta nekünk nyáron, hogy telekspekuláns izraeli üzletemberek csapolják le a Balatont, és lám, a Szovjetunió Kommunista Pártja tényleg megvalósított valami efféle baromságot, ami az említetteken kívül tán csak a James Bond-főgonoszoknak juthatna eszébe. Vagy Pintér Attilának, ha a nagy nyomás miatt ki kell gyorsan találnia valamit a tolódásos védekezés helyett. A megalomán szovjet mérnökök, ha nem is Kánaánt, de gyapotültetvényeket akartak teremteni Kazahsztán és Üzbegisztán sivatagjaiból, integető traktorista lányokkal, ám az eredmény azt mutatja, a projekt kezdete előtt igazán felhívhatták volna Bálint gazdát az Ablakban. A szovjet mérnökök a termőföldnek kinézett területekre terelték az Aral-tavat tápláló Amu-Darja és Szir-Darja folyókat, hogy elöntözzék azok vízhozamát, és akkortól úgy apadt a tó, mint a Dallas nézettsége Bobby halála után. Az 1961-ben még a világ negyedik legnagyobb tavának számító Aral-tó 73 ezer km2-es területe mára 17 ezer km2-re csökkent, miközben az évről évre sósabb vízben már csak egy bizonyos rákfajta él meg, amelynek túlélési ösztönei csak az autópálya-építő Strabagéval vethetők össze. Úgy ítélték halálra a helyi halászkultúrát, hogy amellett humanizmusával tüntet Ceausescu falurombolása, és ezt a fájdalmat csak Vlagyimir Viszockij adhatná vissza egy szál dobozgitáron. Pedig pár lépéssel előre azért számolhattak volna, ha már a Szovjetunió adta a legtöbb sakkvilágbajnokot.

9. Sztárok legitimálják a Bundesliga-frizurát

A futball egyetlen területen sem okozott annyi kárt, mint a hajkultúrában. A frizuraesztétika korszakos kutatói máig keresik a választ, miért támadják nagyobb erővel a labdarúgók a kultúra e területét, mint Brüsszel a Fidesz jászapáti alapszervezetét. Az attak régen kezdődött, de máig tart. Ha a hétvégén kicsattogunk két csúcsakadémia U17-es csapatainak meccsére, minden okunk megvan arra, hogy azt gondoljuk: a Diszperzit gerillamarketing-kampányába csöppentünk. Elvégre annyi ecsettípusú frizurával fellépő kamasz közlekedik a pályán, hogy csak festékgyárak akciójára gondolhatunk. Ám ennél a kortárs divatnál is magyarázhatatlanabb volt, ami néhány évtizede történt. Méghozzá az NSZK-ban. Nyugat-Németország nemzeti bajnokságát hívták ugyanis „Bundesligának" – Rudi Völler és Toni Schumacher sörszagú szelleme kísért –, melynek játékosai több munkát adtak a fodrászoknak és a prostituáltaknak bármely másik ország ligájánál, és Schmitt Pál már mondja is újévi beszédében, hogy Hamburg–Köln 1-1 - X. A márkavédjeggyé váló hajviselet önmagában magyarázat a berlini falra, mert nincs politikus, aki ne emelne akadályt, ha három dekadencia-jelképként közeledő Bundesliga-frizurást vesz észre. A jelenlegi EU-s emberkereskedelmi megállapodás szerint, ugye, egy szír ér egy egyéb migránst, de a hazai kerekasztal-tárgyalásokon legitim és humanista álláspont lett volna a „másfél millió észak-irakit is befogadunk egy elvitt bundesligásért" álláspont, amelyet még Toroczkai mindjárt Jobbik-alelnök, ásotthalmi elöljáró, wannabe betyár is támogathatott volna. Mert a bundesligások nem vehetik el a frizurába vetett hitünket, ha Magyarországra jönnek. Az is felfoghatatlan, hogy Corvin-láncos hajszobrászok sokasága asszisztált ehhez a merénylethez, melynek keretében, ugye, hátul hosszúra hagyták a hajat, ami oldalt sokszor olyan erősen a fejre tapadt, mint Fodor Gábor a közös listára, elöl meg rövid volt, mint Demcsák Zsuzsa kormányszóvivői karrierje. (Oldalt és elöl nincsenek merev szabályok, azaz számos kreatív megoldás született még.) Az ügynökakták titkolásához hasonló erkölcsi bűn, hogy a konstrukció kidolgozójának neve nem került azóta sem nyilvánosságra, nem söpörte el a népharag, mint az internetadót, ellenben sikerült elbújnia, mint a mojitós Arany Ászok megalkotójának. Szerencsére a történelem időben megálljt parancsolt a Bundesliga-frizura terjedésének, így aztán nyugodtan felhúzhattuk a vasfüggönyt.

8. Bill Gates szerint mindenkinek elég lesz 640 kilobyte

„640 kilobyte-nak mindenkinek elégnek kell lennie" – mondta Bill Gates. Kövér László jövőkutató, házelnök pedig bőszen bólogatott, elvégre ő még ma is úgy gondolja, hogy nemhogy 640 kilobyte, de egy kovakő is éppen elég lenne mindenkinek. Ám nem a Fidesz élő lelkiismeretlenének bajuszhorzsoló mondása az érdekes, hanem hogy az idézet gazdája azért mégis a Microsoft alapítója, az informatika korszakos csúcsagya, a világ leggazdagabb embereinek egyike, kora Mészáros Lőrince, oh wait...! Szóval a Windows operációs rendszer világprivatizáló hadműveletének vezetője 1981-ben közölte 640-es meglátását. Ennél nagyobbat zseni nem tévedett, már ha nem vesszük ide Selmeczi Gabriella meglátását, amely szerint meg kell védeni a nyugdíjakat. Az ugyanis annyira sikerült, mint wasabis Chio Chipsnek meghódítani Észak-Békés lakosságát. Gates később természetesen azt mondta, hogy ilyet nem mondott soha, mert sok hülyeséget összehordott ugyan, de akinek van számítógépe, az sohasem mondja memóriára, hogy elég. Ehhez kommentárként legyen elég annyi, hogy ha majd tőlünk kérdezik húsz éve múlva, hogy zsenge ifjúkorunkban valóban a Karthágó együttes Apáink útján című minieposzát óbégattuk-e radikális házibulik fináléjában, nagypolgári lakások Márait látott nappalijában, miután felöntöttük kólával a lakótárs diplomaosztóra tartogatott 1958-as csúcsborát, akkor határozott nemmel felelünk majd. Annak persze jó oka van, hogy ennek az idézetnek nincs gazdája, hiszen a technológia fejlődése kiviccelte a jóslatot. Ma nincs az a kitartott fővárosi bichon bolognese kutyus, akinek elég lenne ennyi memória, hogy tableten kiválassza, báránymártásos csirkehúsos vagy répás aszpikos Pedigree-t kér-e uzsonnára. Arról nem is szólva, hogy a kilobyte szó hamarabb ment nyugdíjba, mint rendőr főtörzsőrmester a korkedvezményes lehetőség megszüntetése előtt, és került lomtárba a menedzserkalkulátor mellé. Ma már nincs semmilyen jelentése, gigákkal, terrákkal gurigáznak a „kockafejek" – hogy kiszóljon belőlünk a Bon-Bon szövegírója -, akik olyan ütemben teremnek Indiában meg Amerikában, ahogy az IKEA-ban a hot dog fogyasztók, a Copacabanán a középcsatárok. Ennek persze kevés köze van már Gates kijelentéséhez, ami viszont ugyanarra figyelmeztet minket, mint az euró magyarországi bevezetését előre vetítő nyilatkozatok: ne mondj be konkrétumot a jövőről! Hiszen minden jós és Megasztár-zsűritag ezzel futott be Nostradamustól Paul polipig, Püthiától a mamagésáig. Kivéve persze azt az esetet, ha az a kérdés: Vujity Tvrtko lesz-e még ennél is képmutatóbb az idő előrehaladtával?

7. A Beatles helyett a Poole and The Tremeloes-t szerződtetik

Vannak dolgok, amelyekre nehezen találunk magyarázatot. Hogy miként lehetett világ- és Európa-bajnok futballválogatott kapitánya Didier Deschamps, akinek még becsúszását se láttuk életében, nemhogy cselét vagy löketét (egy veterán OAS-parancsnok nagybácsi állhatott mögötte Jean-Marie Baptiste keresztnévvel és egy gépfegyverrel), hogy miként lett egy ország szülőinek kedvence a képezhető hülyéknek készült Bogyó és Babóca-sorozat (a pálinkafőzés legalizálása lehet az oka), és hogy miként süllyedhettünk odáig, hogy Szijjártó Péter ülhetett bele Gróf Andrássy Gyula egykori miniszteri székébe (tán egy hamutartó volt a másik jelölt). Ha mindezen zavarba ejtő kérdéseinket megszorozzuk annyival, ahányszor csuklunk a röhögéstől Jeszenszky Zsolt konzervatív DJ posztjai olvasatán, talán a közelébe kerülünk annak az értetlenségnek, miként működhetett egy akkora barom a popzene történetében, aki egy meghallgatáson kipöckölte a még be nem futott Beatlest, amely nem sokkal később népszerűbb lett Jézusnál is. Egyszer azt mondták rólunk, előbb bíznának ránk egy agyműtétet, minthogy zenéről véleményt mondjunk – csak mert még nem láttak minket agyat műteni -, de ahogy Chaplin méltatásához se kellett magunk mellé ültetni Szabó Istvánt a 100 éves a moziból, úgy Ungvári Tamás Beatles-bibliájának felcsapása nélkül is bátran kijelenthetjük, hogy a cinikus Lennon, a romantikus McCartney, a meditatív Harrison és a potyautas Ringo a világ valaha volt legnagyobb hatású bandáját alkották. Bár még Pete Best dobolt a liverpooli Cavern Clubban huszonöt sikítozó lány és ugyanennyi részeg fiú (mínusz a vécében hányók) előtt játszó fiúbandában, mikor a menedzserek überpápája, Brian Epstein lecsapott rájuk és elintézte, hogy protezsáltjait meghallgassák a Decca lemezcégnél. 1962. január 1-jére kaptak időpontot, amely az atomerőmű-ügyeleteseket leszámítva senkinek se aktív napja, de ezen segíthet a korhelyleves és egy kis amfetamin, úgyhogy Lennonék is lenyomták a talán túl hangos műsoruk. Annyira komolyan vették őket, hogy csak két hónap múlva kaptak hírt az elutasításról. A Poole and The Tremeloest szerződtették helyettük – Salierit Mozart helyett -, mivel Dick Rowe, a Decca producere úgy gondolta: „a gitárzene hamarosan kimegy a divatból". Két évvel később, 1964-ben a Billboard-toplistájának első öt helyét foglalta el a Beatles, úgyhogy ígérjük, kilobbizzuk az említett gentlemannek a posztumusz Magyar Művészeti Akadémia-tagságot. Míg a Beatles a Brit Birodalom Indiát követő koronagyémántja lett, a Poole and The Tremeleoesnak egy számát őrizte meg az emlékezet, de arról is mindenki azt hiszi, hogy Beatles.

 

6. Michael Jordan baseballkarrierbe kezd

És akkor Albert Einstein ketrecharcos lett. És akkor Stephen Hawking elfogadta a Napi Ász főszerkesztői posztját. És akkor Casanova a radikális Vesta-szüzek aktivistájának állt. Ezek közül bármelyik karriermódosításnak több értelme lett volna, mint amit Michael Jordan nyomott. Minden idők legnagyobb kosárlabdázója mindent megnyert, amit nem lehet, minden rekordot felállított, amit nem lehet felállítani. Chicagói hentesek, buszsofőrök és bankárok egyaránt sírva fakadnak a mai napig, ha arról beszélhetnek, hogy látták játszani a „Levegő urát". Az embert, aki otthonosabban mozgott a föld felett, mint egy Boeing. Ha hatvan évvel korábban születik, elmarad az avantgárd. Ám nem elégedett meg azzal, hogy többen tudják földönkívülinek, mint E. T.-t, mindenképp be akarta bizonyítani, hogy halandó. Más magyarázat nincs arra, hogy a hatszoros NBA-bajnok, tizennégyszeres All Star-válogatott, ötszörös MVP elhatározta, megmutatja, hogy tud úgy szerencsétlenkedni a sportpályán, mint szűz kamasz a kotontasak nyitásakor. Jordan 1994-ben 31 évesen, egészen váratlanul úgy döntött, visszavonul, felfüggeszti kosárlabda-karrierjét, s baseballozni kezd. Állítása szerint azért, hogy megvalósíthassa korábban gyilkosság áldozatául esett édesapja álmát. A fater ugyanis arról álmodott, hogy profi baseballjátékos lesz a gyerek. Jordan a Birmingham Baronsban, a Chicago profi csapatának NB III-as tarcsiegyüttesében kapott helyet. Őrület kísérte a fellépéseit. Rajongók ezrei akarták látni a legendát, aki helyett amúgy játszhatott volna Krúdy Gyula, Kim Dzsong Un vagy egy pohár Krusovice is. Egyik sem lett volna sokkal rosszabb, mint Jordan, aki nagyjából úgy mutatott a pályán, ahogy Darth Vader nézett volna ki a Gandhi emlékkonferencián. Jordan meg is unta a bohóckodást, aztán visszament kosárlabdázni. Pedig előtte még lelkesen nyilatkozta a baseballról: „Próbálom megtanulni ezt a játékot." Aztán amikor hazatalált, akkor csak annyi közölt: „Visszatértem." Ezzel az erős mondattal jelezte, újra azt csinálja, amihez a legjobban ért. Igaz, ezzel el is veszítette az esélyét arra, hogy nagy karriert fusson be Magyarországon. Itt ugyanis nyilván inkább hokizni küldenék vagy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bürokráciaszakára. Elvégre ez az a hely, ahol senki nem azt csinálja, amihez a legjobban ért. Jordan becsületére legyen mondva, legalább megpróbált magyarkodni. Elvégre elment baseballozni.

 

5. A cári Oroszország eladja Alaszkát

Nincs előttünk a jelenet, ahogyan William H. Seward külügyminiszter besétál Andrew Johnson elnök irodájába, majd előadja neki, hogy ne foglalkozzon a fekete pólós ápolónőkkel, ne basszon ki pénzt az olimpiai pályázatra, a migránsügyet hagyja Angela Merkelre, vegye meg inkább Alaszkát! Pedig hozzávetőleg ez történt, ugyanis az amerikai politikus 1867-ben meggyőzte a főnököt, hogy vásárolják meg Oroszországtól az akkor totálisan értéktelennek tartott területet, amiért 7,2 millió dollárt ki is fizettek. Az összeg nagyságát jelzi, hogy azért ma egy tisztességes jobbhátvédet sem lehet venni a futballpiacon. Az oroszok addigra gyarmatosították a területet, amennyire lehetett, a helyi Igorok és Szergejek éldegéltek prémvadászatból, szőrme-, szerv- és atomerőmű-kereskedelemből, ám aztán néha szétlőtték őket egy-egy háborúban, így szabadultak volna a területtől, mielőtt elvesztik azt. Az amerikaiak ideális vevők voltak, hiszen hajlandók voltak fizetni Alaszkáért. Az ellenzék persze nem akart, kukoricával verték az asztalt Iowa bajszos küldöttei, hogy „miért éppen Alaszka", és késleltették az adásvételt. Végül egy döntő szavazást megnyert Johnson és nyélbe üthette a bizniszt, amennyinek akkor annyi értelmét látták, mint rotakapa-mintabolt nyitásának a Kazinczy utcában. A bizniszbírálók amúgy nagyot mentek akkoriban: Johnson „jegesmedvekertjének" nevezték a területet, azt nyomták, hogy az elnök rozmárok és medvék behozatalával akarja növelni az amerikai bürokráciát. Plakátkampánnyal támadtak, hogy tudniillik Üzenjük Washingtonnak, hogy ők is megértsék! Ezeket a hirdetéseket viszont végül leszedték, mert felháborodott Twitter-üzeneteket kaptak amiatt, hogy a komplett pártban senki nem beszéli a nyelvet annyira, mint a támadott rozmárok bármelyike, hiszen ennek a mondatnak semmi értelme. Ettől függetlenül sokáig úgy tűnt, hogy az ellenzőknek igazuk van, mert legfeljebb jégralit tudtak volna rendezni arrafelé, másra nem lehetett használni a gigantikus hokipályát, a külügyminisztert okkal nézték tökéletesen őrültnek. Aztán kiderült: az oroszok minden idők legrosszabb, az amerikaiak minden idők egyik legjobb üzletét kötötték meg, hiszen aranyat találtak ott, később meg olajat. Igaz, a régió később kitermelte Sarah Palint is. Azóta nincs is ember, aki azt állítaná: Alaszka nem volt, hanem lesz.

 

4. A Monarchia hadat üzen Szerbiának

Mint Olaszországhoz a fetrengést és Romániához a fejfájásra felírt ördögűzéseket, úgy kötötték a századelőn Szerbiához az orgyilkosságokat. Leghíresebb merénylőjük mégis egy lelkes amatőr lett valami énekes-szépségkirálynőt feleségül vevő, tigristartó hivatásos helyett. A vézna Gavrilo Princip szerb diák lövéseivel startolt el a huszadik század, mikor 1914. június 28-án lepuffantotta Ferenc Ferdinándot és nejét a házassági évfordulójukon, egy Csendőr-filmekbe illő jelenetsor végén. Mondanánk, hogy a szarajevói merénylet bosszúért kiáltott, ha Ferenc Ferdinánd népszerűsége az udvarban bármikor is meghaladta volna a BiFi-kolbászét, de így inkább csak arról volt szó, hogy az „Európa beteg emberének" tartott Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése ki akarta használni az alkalmat, hogy egy leverhetőnek tartott ellenfél ellen bizonyítson. Mint amikor a férfiklimaxtól rettegő urak egy fiatal lotyóval folytatott kalandba menekülnek előre - a biztos körberöhögésbe. „Mindent megfontoltam, minden meggondoltam" – nyilatkozta Ferenc József, és annyira így volt ez, hogy három birodalmat és tíz-húszmillió életet rántott magával a sötét verembe az egész 19. század mellett. Szóval mindenkinek jobb lett volna, ha inkább Mozart-golyókkal próbálják meg rendezni a balkáni kérdést, ahelyett, hogy hadjáratot vezetnek egy olyan zegzugos országba, ahol úgy eszik a poharakat, mint mi a paprikát. A Monarchia hadseregében különben is csak annyira lehetett bízni, mint a Potemix-termékekben, miután az egyetlen komolyabb páncélautó-fejlesztést már 1905-ben leállíttatta az uralkodó, mondván, hogy csak megijednek tőlük a lovak. Nem is értjük, miért nem Ferenc József arca szerepel a Chio Hagyományos burgonyaszirmon, hiszen annyira volt korszerű figura, mint a Frici, a vállalkozó szellem írói a Google igazgatótanácsi ülésén. Hogy mást ne mondjunk, a haláláig nem szerelhettek telefont a Burgba, ennyire voltunk felkészülve a világháborúra, úgyhogy köszönjék neki utódai, hogy míg V. Károly egy világbirodalmat uralhatott, ők most a Magyar Vöröskereszt elnökei. Mi pedig, hogy valóban Magyarország lett a máglya, amelyen az osztrák sas megégettetett. De ne tagadjuk el a kacagányos magyar politikai elit felelősségét sem, mert ugyan hamar kiderült, hogy mennyit ér a „Kutya Szerbia"-nóta és hogy mennyire tanítjuk móresre Spigot ezredest, még a háborús vereség küszöbén is legyintettek, hogy „Dezsőkém, csak nem képzeled, hogy hozzá mernek nyúlni Szent István Magyarországának ezeréves határaihoz?". Persze, egy Toni Polster meg nem eshet ki a Bundesligából, ezt is elmondták párszor. De aki csak a Magyar Televízióból tájékozódott, tényleg meglepődhetett, hogy elveszítettük a világháborút.

 

3. Kolumbuszt elküldik a portugál udvarból

A világtörténelem legnagyobb ötletével házaló, nyugat felé keletre hajózni akaró olaszt úgy küldték el a portugál királyi udvarból, mintha csak egy gyémántpötty-fülbevalós genovai Horst Fuchs lett volna. II. János portugál király talán még az udvari levlistán is beállíttatta az admingazdával, hogy a spamszűrő onnantól filterezze a „nyugat" tartalmú levelet. Ugyan azóta Kolumbusz útját bejárta Orbán Viktor is, de ötszáz éve még valóban felfoghatatlan volt, hogy a Föld gömbölyű, akár egy narancs. Hiába ígérte és hirdette a monomániás Kolumbusz, hogy nyugat felé átvágva ötször gyorsabban és olcsóbban lehet eljutni a fűszerekkel és arannyal teli mesés Kínába és Indiába, Portugália a keleti szélre esküdött. Köszönték szépen, ők kurva elégedettek voltak, ha a part mentén körbehajózzák Afrikát, csak semmi kockázat, hiszen a középkorban nem kellett sok ahhoz, hogy egy országot befektetésre nem ajánlottnak minősítsenek vissza a hitelminősítők. Minek az ismeretlenbe indulni, gondolták Lisszabonban, mikor ott a hajókat elnyelheti a Sargasso-hínártenger, a karavellákat bekaphatja a tengeri kígyó, és ha mégse gömbölyű a Föld, akkor az utazók leesnek a világ végén. De ne legyünk igazságtalanok a portugál udvarral szemben. A korszakos ötlet első hallásra tényleg annyira eszelősnek tűnhetett, hogy csak egy MNB-alapítvány adott volna rá támogatást egy csocsókutatás és a Hagyjátok Robinsont! film remake-je között, bárhol máshol tojással dobálták volna Kolumbuszt, miközben mutogatja a zsidók számításain alapuló prezis diáit. Az volt a szerencséje, hogy a szomszédban épp akkor ünnepelték az egységes Spanyolország megszületését, és még nyilván mindenki be volt állva Granada visszafoglalása után. Így történhetett, hogy a mindent ígérő Kolumbusznak összedobtak három hajót közmunkásokkal, szerencselovagokkal és a Kovács Kati Vangelis-feldolgozása elől menekülőkkel, és 1492 augusztusában útnak indulhatott a Paradicsom meghódítására: „bár harcolunk, mégis lázadunk, és az életünk szenvedés". A történet vége jól ismert: Kolumbusz felfedezte az élete végéig Indiának hitt Amerikát, ahol akkor még nem csak tévéztek és söröztek az indiánok. Az öreg kontinensről vittek keresztet és náthát, hoztak aranyat és dohányt, a surranópályán előző Spanyolország száz évre világbirodalom lett, és csak azért nem állt ötszáz éves növekedési pályára, mert a befolyó pénzt malomkeréknyi gallérokra és az inkvizíció eszközbeszerzésére költötték. A portugál Vasco Da Gama csak 1498-ra vergődött el Indiáig, aztán országa hamar leszálló ágba került, a luzitánokat nemsokára megszállták a spanyolok, ázsiai gyarmatait lenyúlták a hollandok, és a legnagyobb sikerük azóta is a sehol sem számító 1989-es és az 1991-es ifjúsági világbajnoki cím a fiatal Figóval és Rui Costával. Így lett Portugália a gyarmatbirodalmak TV2-je. És ezen már az Eximbank sem segíthet.

 

2. A Facebookot a demokrácia megmentőjeként ünneplik

Amikor Évi helyett Andit mondasz szex közben, aztán olyan pofon csattan az arcodon, hogy ahhoz képest a Klicsko-horog csak óvatos problémafelvetés, akkor olyan gyors az út véglettől végletig, mint amilyet a Facebook bejárat velünk. Merthogy Marketing Zuckerberg, aki eszemaszívét kutyulijával fotóztatja magát, ahogyan fut, várost néz, lájkol, olyan hatalmassá vált, mint a Maggi a magyar leveskockapiacon, miközben nem az történt, amiben hinni akartunk. Nemrég még a demokrácia megmentőjeként, a tökéletes szabadság hírvivőjeként ünnepeltük a lájkvilágot: a Facebook volt a szegény demokrata demokráciája. Hiszen ott el lehet mondani, szolidaritást lehet vállalni, profilképet lehet színezni, ki lehet állni, meg lehet szervezni. Persze, ha így utólag belegondolunk, sok pluszt nem kínált az óvodai csoportunk nyújtotta lehetőségekhez képest, de ne bagatellizáljuk el. Elvégre belebolondultunk, mint a fél világ a gondolatba, hogy majd a megosztás leváltja Kim Dzsong Unt, betiltja a cenzúrát, aztán még fel is szabadítja az elnyomottakat, ha már Dózsa Györgynek elég lájk hiányában ez nem sikerült. Erre most ott tartunk, hogy a Facebook sok országban begyűjtötte a netezők többségét, megszerzett mindent, amit tudni akar róluk, aztán elkezdte árusítani őket. Merthogy a cégeknek kínálja a fogyasztókat úgy, hogy a hirdetésekkel tökéletesen találja el a célcsoportot, még annyit sem hibázik, mint Tell Vilmos abban a játékban, amikor almát tesznek a másik fejére. Ezt persze még piacnak hívják azok, akik a Balatont és a Hősök terét egyaránt eladóvá nyilvánítanák, mert a magántulajdon mindig jobb, mint a közösségi. Azt viszont már nehéz eszmékkel magyarázni, hogy algoritmusokkal rakják össze az üzenőfalát mindenkinek, hogy azt kapja, amit szeret, nehogy találkozzon olyasmivel, ami felzaklatja. Mintha a Facebook nem a közösségi média hőse, hanem a gyógyszerpiac új szereplője, a Xanax kihívója volna. Aztán beszélhetünk arról is, hogy miként gyűjti be az egyes piacokról a médiára fordított online hirdetési költéseket, miközben nem termel semmit, és ezért hogyan jutnak kevesebb forráshoz azok, akik cikkeket készítenek, harcolnak a hatalommal, olvasókat szórakoztatnak, informálnak és így tovább. És hogy ezért cserébe hogyan nem adózik egyes országokban, ahogyan barátja, a Google sem. Persze erről beszélni már lélegeztetőgép, hiszen ez a fejlődés. Mármint, hogy minden kattintás a Facebookról jön, sokaknak elsődleges hírforrás egy médium, amely mindenkinek személyre szabja a valóságot. De szóval az van, hogy a demokrácia maskarájában eljött hozzánk a multi, amelynek tulaja már a hatalmasok egyike és úgy beszél olykor színpadokon, ír cikkeket, mintha globális vezetőnk lenne. Át lettünk mi baszva, ahogyan a műveletlen szingapúri mondaná zsírozás után az encsi kisvendéglő teraszán tartott szusitekerés alkalmával. Azért persze tanulunk mi is. Ezért arra kérünk mindenkit, hogy posztunk megosztásával tiltakozzon az ellen, amit a Facebookról írtunk, amennyiben nem ért egyet vele, illetve posztunk megosztásával álljon ki azért, hogy mások is megtudhassák az igazságot, ha egyetért vele. Aztán a végén majd mind együtt lájkoljuk az új képeket Kossuth Lajos Instagram-profilján. Tinderen nem találtuk meg. :(((

 

1. Hitler megtámadja a Szovjetuniót

Egy Zárug Péter Farkasnál pár fokkal komolyabban vehető politikai elemző, Bismarck szerint Oroszország sohasem olyan erős és sohasem annyira gyenge, mint amilyennek éppen látszik. Ezt a tételt nemcsak az orosz válogatott Eb-szereplései igazolják vissza, de Oroszország és jogelődjei világtörténelmi szerepvállalásai is. Már Napóleonnak is óriási tévedése volt, amikor 1812-ben nekirontott az „északi kolosszusnak" és 600 ezres Grande Armée-ját belevezette abba a kontinensnyi országba, amelynek lakói úgy űzik a „felperzselt föld" taktikáját, mint a szappanoperák rókalelkű szereplői a biztosítási csalást, továbbá az év felében olyan hideg van, hogy szétesnek a kovalens kötések és már a legkisebb bukkanónál is atomjaira hullik a piros bobszánkónk. A tajgán az egyetlen esély a túlélésre Bear Grylls szerint, ha belerágjuk magunkat elhullott jakokba, úgyhogy nem csoda, hogy Napóleon nagy hadserege a világtörténelem legnagyobb lemorzsolódását produkálta, egészen Hitler még balabbul sikerült második világháborús feldolgozásáig. Pedig roppant magabiztosak voltak az Európát a Pireneusoktól a Spitzbergákig uraló nácik, mikor 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót legkevesebb 3 millió katonával, 3000 harckocsival és 2500 repülőgéppel. Azt várták, hogy a kapuberúgás után magától összeroskad Sztálin embertelen diktatúrája, és bár kezdetben úgy haladtak előre a német páncélosok az orosz pusztában, mint a mindentvágó csodakés a Teleshopban, a keleti területek gyarmatosítását, negyvenmillió alsóbbrendűnek tekintett szláv kiirtását és a maradék lakosság rabszolgasorba taszítását célzó Barbarossa-hadművelet utóbb a világtörténelem legnagyobb félreértésének bizonyult. A 9000 szovjet falut és tanyát felgyújtó támadók ugyanis a fajirtó háború meghirdetésével nem adták meg azt a lehetőséget ellenségeiknek, hogy megadják magukat, márpedig egy tervbe képtelenség belekalkulálni, milyen erőket szabadíthat fel, ha valakiknek már nincs vesztenivalójuk. A normandiai partraszállás csak egy operettháború volt ahhoz az apokaliptikus élethalálharchoz képest, amely 1941 és 1945 között keleten folyt. Miután a magát fokozatosan összeszedő Vörös Hadsereg 1943-tól ellentámadásba lendült, várható volt, hogy „a totális háború nem Walt Disney"-mottó jegyében nem fognak kegyelmezni, úgyhogy innen már csak akkor lehetett volna súlyosabb Hitler helyzete, ha hangszórók üvöltik a Farkasodúban, hogy „szétmegy a fejem és a buszt is lekéstem". De se gyógyszer, se csodafegyver nem segíthetett: a szovjetek végül nem álltak meg, amíg ki nem tűzték a Reichstagra a sarló és kalapácsos zászlót a világtörténelem legnagyobb eposza, a „Nagy Honvédő Háború"szimbolikus lezárásaként. A Wehrmacht végül az összvesztesége több mint 90 %-át szenvedte el a keleti fronton, úgyhogy ha bármit elkúrunk, azóta hivatkozhatunk arra, hogy a Barbarossa-terv nagyobb bukás volt, pedig azon kilenc hónapot dolgoztak a legkvalifikáltabb német koponyák.