A plakátőrület idején fontos közzétenni, melyik tudományterületen alkalmazzuk a legtöbb szakképzetlensége ellenére euróezreket szakító...
A plakátőrület idején fontos közzétenni, melyik tudományterületen alkalmazzuk a legtöbb szakképzetlensége ellenére euróezreket szakító, magyarok munkáját elszedő gazdasági bevándorlót. Persze sokat gondolkodni nem kell, nyilván a magyar futballban, Orbán Viktor kedvenc játszóterén, ahol azonban senkit nem zavar a sok reménytelenül ügyetlen, alkalmanként szerencsejátékfüggő figura. Arra jó az egész, hogy az albán amatőr fókavadász-bajnokság megyei selejtezőjének kiesői ne veszítsék kedvüket, hiszen NB I-es játékosok még lehetnek. Összeállításunkban nem csupán a bohócok, a sikeres menedzserbulik termékei, hanem komoly emberek is helyet kapnak, hiszen a közgazdasági bevándorláselmélet megköveteli az olyan differenciált megközelítést, mint amit „a reformok működnek” plakátüzenet is közvetít.
A plakátőrület idején fontos közzétenni, melyik tudományterületen alkalmazzuk a legtöbb szakképzetlensége ellenére euróezreket szakító, magyarok munkáját elszedő gazdasági bevándorlót. Persze sokat gondolkodni nem kell, nyilván a magyar futballban, Orbán Viktor kedvenc játszóterén, ahol azonban senkit nem zavar a sok reménytelenül ügyetlen, alkalmanként szerencsejátékfüggő figura. Arra jó az egész, hogy az albán amatőr fókavadász-bajnokság megyei selejtezőjének kiesői ne veszítsék kedvüket, hiszen NB I-es játékosok még lehetnek. Összeállításunkban nem csupán a bohócok, a sikeres menedzserbulik termékei, hanem komoly emberek is helyet kapnak, hiszen a közgazdasági bevándorláselmélet megköveteli az olyan differenciált megközelítést, mint amit „a reformok működnek” plakátüzenet is közvetít.
Csunderlik Péter-Pető Péter
10. Roland Praj
Végy egy rossz kapust, hiszen top tenünk lyukas lenne, akár a háló, egy Piplica-szerű igazi ámokfutó nélkül. Nem kérdés, hogy ki legyen csapatunk portása, hiszen az az érzésünk: az Újpesten védő Roland Prajt kifejezetten Magyarországnak gyártotta le Meciar Szlovákiája. Híresen büszkék vagyunk a kapuskultúránkra Zsák Károlytól a szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborig, a tátrai titán Praj azonban úgy vette el a munkát a kispadon ülő fiatal Szűcs Lajos elől, hogy egymást követő két szezonban választották meg a magyar bajnokság legrosszabb kapusának. A zsűri kivételesen nem volt nehéz helyzetben, hiszen Roland Praj a kapusság alaptörvényeit sem tartotta tiszteletben. Ha először látjuk egy-egy bevédését, azt hihetnénk, valami erős hallucinogén került az Isostarjába, de Prajnál ez volt a normális állapot. Minden hazaadásnál úgy kaptak szívükhöz a lila drukkerek, mintha csak páros lábas becsúszással közelítettek volna Véber György felé. Az alaphelyzet az volt, hogy ahányszor kapura lőttek neki, már érezni lehetett, hogy bemegy - ezt még betudhatnánk farkasvakságnak is -, ám ő akkor is gólhelyzetet teremtett volna, ha rajta kívül csak egy fácán billeg a pályán. A tizenhatos kereteit szétfeszítő zseni legemlékezetesebb alakítása a Pécs elleni felfoghatatlan produkciója volt, már ezzel az egyetlen mozdulattal helyet biztosít magának az utánozhatatlan cerberusok közt. Kapuskesztyűreklámnak kiváló lenne, azonban ha nem az, egy ilyen megmozdulás után már lehet írni az emlékiratot. Hitler szerint minden nemzedéknek kijár egy háború, nyilván futballgeneráció sem maradhat Prajok nélkül. Legnagyobb meglepetésünk jelenleg nem sörözője van Párkányban, hanem a Spartak Trnava kapusedzőjeként melózik, mutatva, hogy a szlovák futballtól sem idegen a teljes foglalkoztatás.
https://www.youtube.com/watch?v=tl_sYgSHERI
9. Giuseppe Signori
Daniele Massaro pécsi kacsakalandja óta fantáziálunk világsztárok Magyarországra igazolásáról, ha éppen magyar nővel járnak, aztán ilyenkor szokott végül az öccsük megérkezni helyettük, ahogy az megesett Cantonától Hazardig, Iliétől Koemanig. Olasz táskák helyett román hamisítványok jutnak nekünk, még jó, hogy nem a Mitropa-kupát adják nekünk a BL-napokon. És ha mégis a sztár jött, kiderült, hogy az utolsó jelenése óta volt egy elhallgatott autóbalesete, utóbbi fényében csoda, hogy a tropa Gigi Lentinivel nálunk soha nem próbálkoztak be. Aztán 2005 őszén fordult a kocka: a Sopron cezaromán tulajdonosa, Vizer László Máriusz, akiből egy autóiskola zűrök nélküli eligazgatását se néztük volna ki, mégis egészen a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség elnöki székébe emelkedett sportvezetőként, csillagot hozott abból a csizmaországból, amelyben a Polipot össze lehet keverni a heti politikai magazinnal és több oknyomozó újságírójukat lőtték le, mint ahányszor a csatáraik feldobták magukat a hetvenes évek óta. Teljesen felfoghatatlan volt Giuseppe Signori leigazolása, noha már szűk volt a soproni dressz a háromszoros olasz gólkirályra, a Lazio, a Sampdoria és a Bologna 1994-es világbajnoki ezüstérmes támadójára, de két lábbal érkezett. Az „egy konzervben egy egész szarvas” feliratú vadaskonzervvel szemben Signori nem tett felelőtlen ígéreteket, már az első pillanatban nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog futni senki helyett. Olyan lassan mozgott, hogy ahhoz képest Korda György Una paloma blancája ibizai vadtechnó volt. Signorinak valóban minden megmozdulása olybá tűnt a pályán, mintha még melegítés lenne, de a legendás iramú NB I-ben még így is simán oktatott a ballábas Fejedelem, aki amaretto-könnyedséggel rúgta a szabadokat, de úgy ütött, mint a grappa: két góllal és két gólpasszal debütált a Magyar Kupa nyolcaddöntőjében a ZTE 5-1-es kiütésekor. Végül csak tíz meccsen lépett pályára a bajnokságban, de ennyi is elég volt neki, hogy törzsvendég legyen a Velence Resort & Spa-ban, aztán a szezon végén távozott, pedig be is ülhetett volna egy kereskedelmi tévé reggeli műsorába. Bárcsak összejött volna Zimány Lindával, hiszen azóta is hiába várunk egy újabb olasz sztárra, pedig mindannyian hiszünk még Del Piero NB I-es levezető szezonjában, anélkül, hogy eladnák emiatt a Honvédkórházat. Talán még összejöhet Henger Éva faszija, egy menedzserként ügyködő digó pornóguru közvetítésével, hiszen a magyarfociban az a szép, hogy akármelyik külföldi játékosügynökből kinézzük, eredetileg a pornóipar miatt jött Budapestre.
8. Vjacseszlav Mikolajovics Jeremejev
Volt idő, amikor minden ukrán határon megvásárolt karton csempészcigi mellé járt grátiszként egy NB-s csapatba szánt játékos. Némelyikük persze alighanem jobb teljesítményre volt képes olajszőkítésben, mint labdaszerzésben, de ez nem akadályozta meg a nagytudású magyar klubvezetőket, hogy halomra igazolják ide az úgynevezett futballistákat. Nem volt olyan vármegye, amelyiknek másodosztályú csapatába ne jutott volna egy Igor vagy Szergej, akiről a szurkolók egységesen állították, hogy kemény gyerek, úgy rúg, mint a szomjas ló. Ebből a mezőnyből kiemelkedett viszont Vjacseszlav Mikolajovics Jeremejev. Hát hol máshol mutatkozhatott volna be az NB I-ben, mint Stadler József csapatában? A börtönben pihenő nagyvállalkozó, aki épp a minap mondta be, hogy életében egy dolgot bánt meg, a stadionépítést – ezek szerint az nagyobb faszság volt, mint ÁFA-visszaigénylést kérni az Utolsó vacsorára -, hordta ide a srácokat egymás után. Kitalálta Igor Nicsenkót, aki szép karriert futott be, de hozott olyanokat is, akikre már az internet is alig emlékszik, pedig annak csöppet jobb a memóriája, mint a Kalóz szeszesitalon edződő Stadler-huligánnak. Megfordult Akasztón például Vlagyimir Vacsilja, Viktor Makrickij vagy például Miroszlav Resko is. Igaz, ezekben az igazolásokban legalább annyi magyarázható, hogy alacsonyan lehetett tartani az útiköltséget az olcsó ukrán benzinnel, miközben mostanában Közép-Afrikából meg Ecuadorból reptetnek ide zöldségeseket és villamosmérnököket, akik annyit tudnak a labdáról, mint Görgey Artúr a personal brandingről. Nem úgy Jeremejev, aki bizonyított az homoki csúcsegyüttesben, így később játszott még idehaza Szombathelyen, Tatabányán és Szegeden egyaránt. Meg is tanulta örökre, mit várhat a magyarfocitól, elvégre – még a Quaestor előtti időkben - akkor futballozott a Stadlerban, amikor az csődbe ment, majd Szegeden is az összeomlás idején fordult meg. Külön pikantériája történetének, hogy a csongrádiaktól épp azért vonogattak le pontokat, mert nem fizették ki a puszta Blohinjáért ígért átigazolási díjat a Dunaújvárosnak. Meglehet, építőiparnak nézték az NB I-et, azért nem tartották bajnak a körbetartozást. Mindenesetre Jeremejev korszakos klasszisát, képességeit igazolja, hogy Kazahsztánban fejezte be karrierjét. Volt évad, amikor tizennégyszer köszönt be az FK Atirau játékosaként. Az 1994-ben hazánkba érkező játékosról többet nem is kell mondanunk. Tán csak annyit: Vjacseszlav, hiányzol!
7. Alekszandar Jovics
Andrássy Alexandru Csaba vagy dr. Touati Meziane? Az „FTC” feliratot a hajába nyírató Dragan Crnomarkovics vagy az olimpiai bajnok Babatunde Fatusi? A valamilyen tévedés folytán a magyar nemzet megtartó erejének gondolt franzstadti klub sosem schmutzigoskodott, ha haszontalan idegenlégiósokra kellett költeni a magyar adóforintokat. Pláne, ha éppen egy minisztérium is mögötte állt, megidézve a dicső ötvenes évek szellemét, mint amikor a zöld-fehér öltönyével Batman-főgonosznak öltözött Torgyán József földművelésügyi miniszter hordta oda egy-egy igazolás fedezésére a magyar nyúlfarmok és a bábolnai lótenyésztés éves költségvetését, míg cserébe csak annyit kellett elviselnie a klubnak, hogy akármikor leszállhatott az Üllői úti pályán a helikopterével Pepó Pál. De hát mindenki tudja, hogy egy jó Fradira szüksége van az NB I-nek (a Celticre nincs Skóciának), az oda igazolókat pedig az sem riasztotta el, hogy a kilencedik kerületben a saját szurkolóik verik a játékosokat, de hát ennyire szenvedélyes a Fradi Szív. Fogas kérdés volt, hogy melyik fradista gazdasági bevándorlót válasszuk. Nagyon kínálta magát a jugoszláv polgárháború elől Budapestre menekülő, majd a csapatot a BL-be lövő Kopunovics-Kuntics-duó, de végül Alekszandar Jovicsra tettünk, hiszen ő egy legenda. Csak az MSZP 2009-es miniszterelnök-kereséséhez hasonlítható a Fradi 2000-es évek eleji kétségbeesett csatárhajszája, amikor előbb Indrit Fortuzi került célkeresztbe, és aki csak a Nemzeti Sportból tájékozódott, komolyan azt hihette, egy fél Európa által üldözött halálos fegyver az albán. Aztán jöttek a zöld gyep murénái, a teljesen észrevehetetlen Arruda testvérek, a pocakos Tibor Jancula, aki közepesen jól menő autószerelő-műhelyét hagyhatta ott Pozsonyban. A kérdésre a válasz végül Alekszandar Jovics lett, aki gyilkosabb volt, mint egy balkáni skorpió, noha azért helyzetek sorát hagyta ki a csettintő csetnik. Játéka sallangmentes volt, akár a Teleki borokon a Bolyai Farkas-idézetek, továbbá meg nem alkuvásával is kitűnt: vele kapcsolatban fel sem merült a bundagyanú, ami szinte példa nélküli egy a Kenesei Zoltán-Sorin Cigan – tengelytől délebbről érkező játékos esetében. Az Újpestnek lőtt duplája után a mindig karakán Nyilasi Tibor is csak húzogatta a nyakát a sportcsatorna székében, de Jovictól mégis azt a taníthatatlan mozdulatot választottuk referenciaanyagként, mikor a center földberúgással panyenkázott a Nyíregyháza elleni Magyar Kupa-mérkőzésen. Eme tizenegyes elemzéséből indítottuk a haldokló magyar futballt élveboncoló Eklerfánk-díjas tanulmányunk. Az egy pattanás után a hálóba vánszorgó labda láttán üvöltöző szpíker minden, ami a magyar pszeudo-valóság, amelyben még el is várják, hogy úgy tudd: a mindig tízest kapó Caramel Michael Jackson-szintű előadó, a Fradi pedig a világörökség része.
https://www.youtube.com/watch?v=GxGWkltbDjE
6. Tulio
Ha két emlékezetesen váratlan eseményt kell felidézni 2002 első feléről, akkor az éppen nagypolgári üzemmódban közlekedő Fidesz választási vereségét meg Tulio szerződtetését mondjuk be. Abban a szezonban az Újpest volt akkor a Fidesz-kormány akkori kedvence, amelyet aztán sok követett, mert, ugye, Orbán Viktor klubhűsége annyira mélyről fakad, mint Giacomo Casanova elköteleződése aktuális választottjához: mindig a szembejövőt látja a legszebbnek. A miniszterelnöknek nyilván nem mondták el tanácsadói, hogy nincs semmi, ami többet mondana el egy emberről, mint a választott csapat lecserélése, hiszen a divatdrukkerek megítélése a koktélcseresznyéét és a Soundon hódító Pumped Gabójét is alulmúlja hazánkban. Orbánék tehát akkor épp a lilákhoz irányították a Magyar Fejlesztési Bankot, hogy aztán érkezzen a MOL és a már akkor sem a francia résistance-ban szocializálódó ellenállók bátorságával kitűnő Csányi Sándor vezette OTP: „Mindig Újpest, örök Újpest!”. Az elsőként új stadiont kapó klub nem is tétlenkedett: bejelentették az 1995-ös Copa América ezüstérmesének, a tizenötszörös brazil válogatott Tuliónak a megszerzését. Hihetetlennek tűnt a tranzakció, elvégre Lady Gaga fellépése is meglepetést okozna a horti búcsúban. A center nem volt visszafogott, bemondta, hogy megjelent neki Szűz Mária, hozza az egyes gólátlagot, és három mérkőzésig ki is tartott a lendülete. Igaz, már akkor látszott, hogy nem játékosügynök, hanem az Arany Alkony Idősotthon reklámarcát kereső ügynökség akadhatott rá valamelyik brazil strandon tartott gyógytornaórán: ha Tulio buszon áll, és nem a pályán, valaki fél percen belül átadta volna neki a helyét. Körülbelül olyan sebességgel közlekedett, mint Parkinson-kóros törpeharcsa a Tesco-parkolóban. Glázer Róbert tréner elegánsan fogalmazott, amikor azt mondta: nem találták meg a helyét a csapatszerkezetben, úgyhogy nemsokára haza is küldték. Valami különleges típusú alkatrész lehet, mert pályafutása során húsz csapatban fordult meg. Úgy látszik, nehezen illeszkedett a szerkezetekbe, de hát a géniuszok már csak ilyenek. Nem szoktunk tippmixelni, de most fogadunk, hogy a buliproblémákkal küzdő Adriano még fel fog bukkanni Magyarországon, a Rióhoz legközelebb eső stadion környékén.
https://www.youtube.com/watch?v=uYgx_IutpK4
5. Robert Jarni
Robert Jarni nem haszontalanságának, hanem Habony Árpádnak és Arthur J. Finkelsteinnek köszönheti beválogatását. Merthogy az egykori klasszis, világbajnoki bronzérmes horvát játékos a Felcsút kispadjára ült le a nyáron. Annak a gárdának lett a trénere, amelynek védőszentje maga a miniszterelnök. Annak a kormánynak a feje, amelyik teleplakátolta az országot azzal, hogy a bevándorlók nem vehetik el a magyarok munkáját. Erre mi történik? A Mészáros Lőrinc báboligarcha fémjelezte társaság elzavarja a magyar Benczés Miklóst, a magyar edzőt, a magyar Diósgyőrrel korábban sikeres magyar szakembert, s a magyar helyére ültet egy horvátot. Egy szlávot. Egy volt jugót. Egy Robertet. Egy Jarnit. Mi ez, ha nem botrány a büdös úristenit, miért nem tolódtok? És ha megjegyezzük, hogy a pályaedző Sasa Glavas, az erőnléti tréner Jure Bozinovic, a kapusedző meg Sandro Tomic, akkor a Békemenet el is indulhat Felcsútra rettegni, nehogy valaki rákiabáljon a hazatérő miniszterelnökre, hogy „Allah, Akbar”, mert csak a vak nem látja, hogy tudatos, szervezett betelepítés zajlik, a szlávok a magyar szívcsakra otthonában akarnak megtelepedni, hogy onnan csillagtúrázva nyissák sorban a burekárusokat. Hát hiszen a keretben ott figyel még Ivan Herceg, Renato Kelic, Marko Dinjar meg Branko Pauljevic. Pénzelik tehát e bevándorlókat, amit azért írhattunk ide, mert a kormány és zseniális tanácsadói a seggfejek Pantheonjába igyekeznek. Így és csak ezért kerülhetett erre a listára a fantasztikus Jarni, aki egykor játszott a Seria A-ban a Bariban, a Torinóban, a Juventusban, megfordult a Primera Divisionban a Betisben és a Real Madridban és szerepelt a Panathinaikoszban is. Mindemellett meghatározó tagja volt minden idők legnagyszerűbb horvát válogatottjának, amelyben ott volt még Suker, Boban, Bilic, Aszanovic, Proszinecski. Ám hiába e dicső múlt, most tudnia kell, nem veheti el a magyarok munkáját. Bár lehet, hogy a közgazdasági bevándorláselmélet orbáni kritikai olvasata szerint ő a kivételek közé sorolható, mivel Felcsúton van. Azt meg a kétfarkúaktól már tudjuk: ott hamarosan űrállomás épül.
4. Anonam Orosco
Ki ne emlékezne a Vasas, első meccsén napszúrást kapó nigériai tűzgolyójára, aki még a Sport Plusz Foci címlapját is megjárta azzal, hogy a terhelhetősége nemhogy a nyomdafestékét nem közelítette meg, de annyi szufla se volt benne, mint a Hortobágyi Nemzeti Park leszázalékolt őstulok marháiban? A fémmunkások nagy múltú sportklubjának elhajlása akkor kezdődött, amikor a kilencvenes években gyorsan egymás után fölvette a Casino Vigado, majd a Danubius Hotels nevet, a reklámoktól hemzsegő korszakban, amikor a Friderikusz Show se jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax, és még a játékosok seggén is szoros emberfogásban követték egymást a cigaretta-, utazási iroda- és Silvanus-tuja-hirdetések. De akkor legalább még jutott egy biliárdgolyókkal fejelgető, Biszku Bélánál is keményebb fekete gyémánt, a rettegett Jessy a magyar szakszervezeti sportkultúra egykori ékkövébe. A 2000-es években azonban Rácz Gábor üzletember képében a Vasasnál is megjelent a vadkapitalizmus. Egy zavaros játékosspekuláció keretében egy szabadcsapatnyi szerb érkezett a sikerkovácsnak kinézett, de rövid úton Belgrádnál is jobban leégő vezetőedzővel, Slavko Kovaciccsal. A láthatatlan légióról, Bogdanovicról, Czvetkovicról, Mitrovicról csak annyi maradt meg az emlékezetben, hogy futball nélkül kerültek fejenként 15-20 millióba az év végén kieső Vasasnak, a máltai bajnokságból érkező Anonam Orosco azonban valóban beleégett a magyar futballtörténelem nagy könyvébe, hiszen már első megmozdulásán látszott, a csodacsatárként eladott ember legfeljebb statiszta lehetett a Vírusban. Az nem derült ki, volt-e annyi erő a játékosban, hogy átrúgja a labdát a félpályán túlra, merthogy a júliusi melegben hamar a pálya szélére kellett segíteni a „napfényfoci” fogalmát újraértelmező máltai-nigériai kettős állampolgárt. Kitartása valóban Málta bevehetetlen szigetét idézte, amely az első ágyúlövésre mindig megadta magát a történelemben. A nemzetközi történészkongresszus plenáris ülésén találgathatták, hogyhogy nem robbant ki háború, melyik válogatott mezét öltse magára a Sliema Wanderers, a Floriana és a Tarxien Rainbows sztárja, akinek hamarosan fel is mondtak a Vasasnál, miután széles körben lett közröhej tárgya. Mentségére legyen mondva, legalább nem csempészett semmit az országba lenyelt kotonnal a gyomrában.
3. John Jairo Palacios Granja
Akinek erről a névről bármi beugrik, annak az agyára ment az Esmeralda stáblistájának böngészése. Nem lehet, hogy bárki is emlékezzen a fiatalemberre, aki a Honvéd játékosaként mutatkozott be az NB I-ben. Csak azért van ilyen előkelő helyen a rangsorban, mert ki kellett választanunk egyet azok közül a turisták közül, akik sokkal menőbben nálunk, mert nem couchsurfinggel spórolnak, hogy világot lássanak, hanem a futballbiznisz Oravecz Nóráiként turnézva eladják magukról, hogy labdarúgók, s sok helyütt találnak embereket, akik elhiszik, hogy azok, ezért euróezrekért szerződtetik őket. Mármost, ezek a klubvezetők lehetnek azok a figurák, akik a vidéki kisvendéglőben rendezett termékbemutatón százezret adnak a paplanért, mert az eladó megígéri, hogy ha háromszáz napon át napi nyolc órán keresztül tekerik bele magukat örökös erekciójuk lesz. Hogy mennyi ilyen fiú szaladt végig Magyarországon az utóbbi évtizedekben, az kalkulálhatatlan, mert voltak, akik heteket maradtak, mások perceket azért játszottak, sőt még olyan is volt, aki gólt rúgott. Leigazolásuk már csak azért sem hasztalan, mert nagyban segíti az ötödikes szurkolók felkészülését a vaktérképes dolgozatra. Hiszen a drukker csak megnézi, honnan jött az új spíler, s a Honvéd például a tavasszal a következő garnitúrát igazolta le: itt volt a Real-nevelés Lucas Elias Ontivero, a venezuelai Jesús Meza, a togói Francis Koné, a mexikói David Izazola, a szerb Josip Projics, a francia Jean-Pierre Morgan, a horvát Josip Elez, a kolumbiai John Jairo Palacios Granja. és a szerb Bratiszlav Punosevac. Reméljük, a nemzetiségüket legalább eltaláltuk. Vélhetően már az is teljesítmény volt tőlük, hogy bekarikáztak egy álláshirdetést a helyi Focivilágban. És akkor még nem mondtuk a régebben a kerethez tartozó zsugásokat, akik előtt emeljük kalapunk, mert mi nem tudunk pénzt keresni másik országban atomfizikusként meg rocksztárként sem, ők meg itt tolják futballistaként. Tisztelet a hősöknek!
2. Glenn Helder
Az MTK Arsenalt is megjárt depressziós és szerencsejáték-függő holland válogatott ex-sztárja, aki már túl volt egy öngyilkossági kísérleten, mire a stricifrizuáráját elhagyva, hidrogénezett hajjal és nem különben leszívott tudással megérkezett a Hungária körútra. Az ilyen karrierek vége szokott lenni egy viszony Brigitte Nielsennel, a kék-fehér klubnál azonban még láttak fantáziát benne, amikor Várszegi Gábor Fotex-vezér egyértelműen a BL-be jutást tűzte ki célul. Ettől 1997-ben csak az fosztotta meg az akkori magyar kirakatcsapatot, hogy 3-2-es vezetésnél elment az áram a Rosenborg ellen, az 1999-es, toronymagasan megnyert bajnoki cím után tehát okkal bizakodtak a példátlanul megerősített, Illés, Egressy, Preisinger, Kenesei, Ilea - támadósorral büszkélkedő testgyakorló körnél, hiszen a nevezett csillagos ötösnek már a gondolata is egy tenyéréllel végrehajtott torokcsapással ért fel az ellenfél védőinek, ha követték a Gól, gól, gólt. De a legnagyobb húzásnak Henk ten Cate importálása tűnt, aki aztán emlékezetes „Nyugat-Kelet”-csikkpárbajokat vívott a kispadon Marlboro Lighot-szívva a P20-ra esküdő Sztanko Poklepovics Fradi-mesterrel. Köztudott, hogy a magyar bajnokságban mindig az MTK játszotta a legeurópaibb értelemben vett focit, mivel már akkor külföldi edzőt hozattak és intelligens, rövidpasszos játékkal operáltak száz évvel ezelőtt, mikor a többi magyar csapatnál még mindig a primkó „rúgd és fuss” dívott, nem hiába írta Ady, hogy a zsidóság a magyarság kovásza. Henk ten Catére várt a feladat, hogy a magyar bajnokcsapatot a Balkánról Nyugat-Európába vezesse, vagy legalábbis, hogy átállítsa emberfogásról területvédekezésre. A holland edzővel egy csomagban érkezett hazánkba az Európa-klasszisként beharangozott szélső, aki azonban csak a Richtofit sportkrém ízét hagyta a szánkban meg a fizetését a kaszinókban. Az első tétmeccsükön a saját lábukban eleső Youtube-hercegek nem buknak akkorát, mint amekkorát a megváltóként várt Helder hasalt, akiről hamar kiderült, akkor se lenne haszontalanabb, ha az egyik lába helyett még egy fasz van, de legalább nem mondhatjuk, hogy elégedett volt magával, hiszen tán azóta is depresszióval kezelik. A Bon Bon együttes MTK-indulója nem demoralizálta annyira a kék-fehéreket, mint a Croatia Zagreb elleni bukott BL-selejtezőn is brillírozó, kodeint rágó roncsember egy-egy látványosnak szánt megmozdulása. Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, eztán már minden meccs előtt megmotozták, nem visz-e föl pisztolyt a pályára, hiszen már rég túljutott azon a szinten, hogy helyrejöjjön egy Dr. Csernus-üvöltéstől.
1. Pavol Durica
Ha az emberi elme csodájának jelképe a holdraszállás, a Bacelonáé Xavi, a budapesti street foodé meg a girosz pitába, mehet bele minden, akkor a magyar fociban megforduló gazdasági bevándorlók emblémája Pavol Durica mozdulata. Ő az NB I Gavrilo Principje, aki egyszer sült el, de akkor igazán nagyot szólt. A szlovák ember a Videoton alkalmazásában állt, amikor a Debrecen elleni Magyar Kupa-meccsen minden idők legértelmezhetetlenebb, legfelfoghatatlanabb, legindokolhatatlanabb mutatványainak egyikét végrehajtotta. Az egyetemes labdarúgás antitézisét konstruálta a Hajdúságban. Nem írunk róla, mert nem tudunk. Van pillanat, amikor a szavak erejében, a mondatok radikalizmusában, önmaguk szintaktikai tikitakájában végzetesen hívő emberek is feladják. Mert nem lehet leírni a leírhatatlant. Dante is elcsuklott, mikor meglátta Istent, noha ő azért mégse Zombori Sándorral játszott egy csapatban a kifejezőerő gyepén. Ez az öngól ugyanis a közgazdaságtani bevándorláselmélet magyarfocit elemző esettanulmánya. A felvételen Magyarország szerepében Pavol Durica. Íme ennek az egésznek a konklúziója:A plakátőrület idején fontos közzétenni, melyik tudományterületen alkalmazzuk a legtöbb szakképzetlensége ellenére euróezreket szakító, magyarok munkáját elszedő gazdasági bevándorlót. Persze sokat gondolkodni nem kell, nyilván a magyar futballban, Orbán Viktor kedvenc játszóterén, ahol azonban senkit nem zavar a sok reménytelenül ügyetlen, alkalmanként szerencsejátékfüggő figura. Arra jó az egész, hogy az albán amatőr fókavadász-bajnokság megyei selejtezőjének kiesői ne veszítsék kedvüket, hiszen NB I-es játékosok még lehetnek. Összeállításunkban nem csupán a bohócok, a sikeres menedzserbulik termékei, hanem komoly emberek is helyet kapnak, hiszen a közgazdasági bevándorláselmélet megköveteli az olyan differenciált megközelítést, mint amit „a reformok működnek” plakátüzenet is közvetít.
Csunderlik Péter-Pető Péter
10. Roland Praj
Végy egy rossz kapust, hiszen top tenünk lyukas lenne, akár a kapun a háló, egy Piplica-szerű igazi ámokfutó nélkül. Nem kérdés, hogy ki legyen csapatunk portása, hiszen az az érzésünk: az Újpesten védő Roland Prajt kifejezetten Magyarországnak gyártotta le Meciar Szlovákiája. Híresen büszkék vagyunk a kapuskultúránkra Zsák Károlytól a szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborig, a tátrai titán Praj azonban úgy vette el a munkát a kispadon ülő fiatal Szűcs Lajos elől, hogy egymást követő két szezonban választották meg a magyar bajnokság legrosszabb kapusának. A zsűri kivételesen nem volt nehéz helyzetben, hiszen Roland Praj a kapusság alaptörvényeit sem tartotta tiszteletben: ha először látjuk egy-egy bevédését, azt hihetnénk, valami erős hallucinogén került az Isostarjába, de Prajnál ez volt a normális állapot. Minden hazaadásnál úgy kaptak szívükhöz a lila drukkerek, mintha csak páros lábas becsúszással közelítettek volna Véber György felé. A Praj-korszakban az alaphelyzet az volt Újpesten, hogy ahányszor kapura lőttek neki, már érezni lehetett, hogy bemegy - ezt még betudhatnánk farkasvakságnak is -, ám Praj akkor is gólhelyzetet teremtett volna, ha rajta kívül csak egy fácán billeg a pályán. A tizenhatos kereteit szétfeszítő zseni legemlékezetesebb alakítása a Pécs elleni felfoghatatlan produkciója volt, már ezzel az egyetlen mozdulattal helyet biztosít magának az utánozhatatlan cerberusok közt. Kapuskesztyűreklámnak kiváló lenne, azonban ha nem az, egy ilyen megmozdulás után már lehet írni az emlékiratot. Hitler szerint minden nemzedéknek kijár egy háború, nyilván futballgeneráció sem maradhat Prajok nélkül. Legnagyobb meglepetésünk jelenleg nem sörözője van Párkányban, hanem a Spartak Trnava kapusedzőjeként melózik, mutatva, hogy a szlovák futballtól sem idegen a teljes foglalkoztatás.
9. Giuseppe Signori
Daniele Massaro pécsi kacsakalandja óta fantáziálunk világsztárok Magyarországra igazolásáról, ha éppen magyar nővel járnak, aztán ilyenkor szokott végül az öccsük megérkezni helyettük, ahogy az megesett Cantonától Hazardig, Iliétől Koemanig. Olasz táskák helyett román hamisítványok, még jó, hogy nem a Mitropa-kupát adják nekünk a BL-napokon. És ha mégis a sztár jött, kiderült, hogy az utolsó jelenése óta volt egy elhallgatott autóbalesete, utóbbi fényében csoda, hogy a tropa Gigi Lentinivel nálunk soha nem próbálkoztak be. Aztán 2005 őszén fordult a kocka: a Sopron cezaromán tulajdonosa, Vizer László Máriusz, akiből egy autóiskola zűrök nélküli eligazgatását se néztük volna ki, mégis egészen a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség elnöki székébe emelkedett sportvezetőként, csillagot hozott abból a csizmaországból, amelyben a Polipot simán össze lehet keverni a heti politikai magazinnal és több oknyomozó újságírójukat lőtték le, mint ahányszor a csatáraik feldobták magukat a hetvenes évek óta. Teljesen felfoghatatlan volt Giuseppe Signori leigazolása, noha már szűk volt a soproni dressz a háromszoros olasz gólkirályra, a Lazio, a Sampdoria és a Bologna 1994-es világbajnoki ezüstérmes támadójára, de két lábbal érkezett. Az „egy konzervben egy egész szarvas” feliratú vadaskonzervvel szemben Signori nem tett felelőtlen ígéreteket, már az első pillanatban nyilvánvalóvá tette, nem fog futni senki helyett. Olyan lassan mozgott, hogy ahhoz képest Korda György Una paloma blancája ibizai vadtechnó volt. Signorinak valóban minden megmozdulása olybá tűnt a pályán, mintha még melegítés lenne, de a legendás iramú NB I-ben még így is simán oktatott a ballábas Fejedelem, aki amaretto-könnyedséggel rúgta a szabadokat, de úgy ütött, mint a grappa: két góllal és két gólpasszal debütált a Magyar Kupa nyolcaddöntőjében a ZTE 5-1-es kiütésekor. Végül csak tíz meccsen lépett pályára a bajnokságban, de ennyi is elég volt neki, hogy törzsvendég legyen a Velence Resort & Spa-ban, aztán a szezon végén távozott, pedig be is ülhetett volna egy kereskedelmi tévé reggeli műsorába. Bárcsak összejött volna Zimány Lindával, hiszen azóta is hiába várunk egy újabb olasz sztárra, pedig mindannyian hiszünk még Del Piero NB I-es levezető szezonjában, anélkül, hogy eladnák emiatt a Honvédkórházat. Talán még összejöhet Henger Éva faszija, egy menedzserként ügyködő digó pornóguru közvetítésével, hiszen a magyarfociban az a szép, hogy akármelyik külföldi játékosügynökből kinézzük, eredetileg a pornóipar miatt jött Budapestre.
8. Vjacseszlav Mikolajovics Jeremejev
Volt idő, amikor minden ukrán határon megvásárolt karton csempészcigi mellé járt grátiszként egy NB-s csapatba szánt játékos. Némelyikük persze alighanem jobb teljesítményre volt képes olajszőkítésben, mint labdaszerzésben, de ez nem akadályozta meg a nagytudású magyar klubvezetőket, hogy halomra igazolják ide az úgynevezett futballistákat. Nem volt olyan vármegye, amelyiknek másodosztályú csapatába ne jutott volna egy Igor vagy Szergej, akiről a szurkolók egységesen állították, hogy kemény gyerek, úgy rúg, mint a szomjas ló. Ebből a mezőnyből kiemelkedett viszont Vjacseszlav Mikolajovics Jeremejev. Hát hol máshol mutatkozhatott volna be az NB I-ben, mint Stadler József csapatában? A börtönben pihenő nagyvállalkozó, aki épp a minap mondta be, hogy életében egy dolgot bánt meg, a stadionépítést – ezek szerint az nagyobb faszság volt, mint ÁFA-visszaigénylést kérni az Utolsó vacsorára -, hordta ide a srácokat egymás után. Kitalálta Igor Nicsenkót, aki szép karriert futott be, de hozott olyanokat is, akikre már az internet is alig emlékszik, pedig annak csöppet jobb a memóriája, mint a Kalóz szeszesitalon edződő Stadler-huligánnak. Megfordult Akasztón például Vlagyimir Vacsilja, Viktor Makrickij vagy például Miroszlav Resko is. Igaz, ezekben az igazolásokban legalább annyi magyarázható, hogy alacsonyan lehetett tartani az útiköltséget az olcsó ukrán benzinnel, miközben mostanában Közép-Afrikából meg Ecuadorból reptetnek ide zöldségeseket és villamosmérnököket, akik annyit tudnak a labdáról, mint Görgey Artúr a personal brandingről. Nem úgy Jeremejev, aki bizonyított a homoki csúcsegyüttesben, így később játszott még idehaza Szombathelyen, Tatabányán és Szegeden egyaránt. Meg is tanulta örökre, mit várhat a magyarfocitól, elvégre – még a Quaestor előtti időkben - akkor futballozott a Stadlerban, amikor az csődbe ment, majd Szegeden is az összeomlás idején fordult meg. Külön pikantériája történetének, hogy a csongrádiaktól épp azért vonogattak le pontokat, mert nem fizették ki a puszta Blohinjáért ígért átigazolási díjat a Dunaújvárosnak. Meglehet, építőiparnak nézték az NB I-et, azért nem tartották bajnak a körbetartozást. Mindenesetre Jeremejev korszakos klasszisát, képességeit igazolja, hogy Kazahsztánban fejezte be karrierjét. Volt évad, amikor tizennégyszer köszönt be az FK Atirau játékosaként. Az 1994-ben hazánkba érkező játékosról többet nem is kell mondanunk. Tán csak annyit: Vjacseszlav, hiányzol!
7. Alekszandar Jovics
Andrássy Alexandru Csaba vagy dr. Touati Meziane? Az „FTC” feliratot a hajába nyírató Dragan Crnomarkovics vagy az olimpiai bajnok Babatunde Fatusi? A valamilyen tévedés folytán a magyar nemzet megtartó erejének gondolt franzstadti klub sosem schmutzigoskodott, ha haszontalan idegenlégiósokra kellett költeni a magyar adóforintokat. Pláne, ha éppen egy minisztérium is mögötte állt, megidézve a dicső ötvenes évek szellemét, mint amikor a zöld-fehér öltönyével Batman-gonosznak öltözött Torgyán József földművelésügyi miniszter hordta oda egy-egy igazolás fedezésére a magyar nyúlfarmok és a bábolnai lótenyésztés éves költségvetését, míg cserébe csak annyit kellett elviselnie a klubnak, hogy akármikor leszállhatott az Üllői úti pályán a helikopterével Pepó Pál. De hát mindenki tudja, hogy egy jó Fradira szüksége van az NB I-nek (a Rangersre nincs Skóciának), az oda igazolókat pedig az sem riasztotta el, hogy a kilencedik kerületben a saját szurkolóik verik a játékosokat, de hát ennyire szenvedélyes a Fradi Szív. Fogas kérdés volt, hogy melyik fradista gazdasági bevándorlót válasszuk. Nagyon kínálta magát a jugoszláv polgárháború elől Budapestre menekülő, majd a csapatot a BL-be lövő Kopunovics-Kuntics-duó, de végül Alekszandar Jovicsra tettünk, hiszen ő egy legenda. Csak az MSZP 2009-es miniszterelnök-kereséséhez hasonlítható a Fradi 2000-es évek eleji kétségbeesett csatárhajszája, amikor előbb Indrit Fortuzi került célkeresztbe, és aki csak a Nemzeti Sportból tájékozódott, komolyan azt hihette, egy fél Európa által üldözött halálos fegyver az albán. Aztán jöttek a zöld gyep murénái, a teljesen észrevehetetlen Arruda testvérek, majd a pocakos Tibor Jancula, aki közepesen jól menő autószerelő-műhelyét hagyhatta ott Pozsonyban. A kérdésre a válasz végül Alekszandar Jovics lett, aki gyilkosabb volt, mint egy balkáni skorpió, noha azért helyzetek sorát hagyta ki a csettintő csetnik. Játéka sallangmentes volt, akár a Teleki borokon a Bolyai Farkas-idézetek, továbbá meg nem alkuvásával is kitűnt: vele kapcsolatban fel sem merült a bundagyanú, ami szinte példa nélküli egy a Kenesei Zoltán-Sorin Cigan–tengelytől délebbről érkező játékos esetében. Az Újpestnek lőtt duplája után a mindig karakán Nyilasi Tibor is csak húzogatta a nyakát a sportcsatorna székében, de Jovicstól mégis azt a taníthatatlan mozdulatot választottuk referenciaanyagként, mikor a center földberúgással panyenkázott a Nyíregyháza elleni Magyar Kupa-mérkőzésen. Eme tizenegyes elemzéséből indítottuk a haldokló magyar futballt élveboncoló Eklerfánk-díjas tanulmányunk. Az egy pattanás után a hálóba vánszorgó labda láttán üvöltöző szpíker minden, ami a magyar pszeudo-valóság, amelyben még el is várják, hogy úgy tudd: a mindig tízest kapó Caramel Michael Jackson-szintű előadó, a Fradi pedig a világörökség része.
6. Túlio
Ha két emlékezetesen váratlan eseményt kell felidézni 2002 első feléről, akkor az éppen nagypolgári üzemmódban közlekedő Fidesz választási vereségét meg Túlio szerződtetését mondjuk be. Abban a szezonban az Újpest volt a Fidesz-kormány kedvence, amelyet aztán sok követett, mert, ugye, Orbán Viktor klubhűsége annyira mélyről fakad, mint Giacomo Casanova elköteleződése aktuális választottjához: mindig a szembejövőt látja a legszebbnek. A miniszterelnöknek nyilván nem mondták el tanácsadói, hogy nincs semmi, ami többet mondana el egy emberről, mint a választott csapat lecserélése, hiszen a divatdrukkerek megítélése a koktélcseresznyéét és a Soundon hódító Pumped Gabóét is alulmúlja hazánkban. Orbánék tehát első kormányzásukkor épp a lilákhoz irányították a Magyar Fejlesztési Bankot, hogy aztán érkezzen a MOL és a már akkor sem a francia résistance-ban szocializálódó ellenállók bátorságával kitűnő Csányi Sándor vezette OTP: „Mindig Újpest, örök Újpest!”. Az elsőként új stadiont kapó klub nem is tétlenkedett: bejelentették az 1995-ös Copa América ezüstérmesének, a tizenötszörös brazil válogatott Túliónak a megszerzését. Hihetetlennek tűnt a tranzakció, elvégre Lady Gaga fellépése is meglepetést okozna a horti búcsúban. A center nem volt visszafogott, bemondta, hogy megjelent neki Szűz Mária, hozza az egyes gólátlagot, és három mérkőzésig ki is tartott a lendülete. Igaz, már akkor látszott, hogy nem játékosügynök, hanem az Arany Alkony Idősotthon reklámarcát kereső ügynökség akadhatott rá valamelyik brazil strandon tartott gyógytornaórán: ha Túlio buszon áll, és nem a pályán, valaki fél percen belül átadta volna neki a helyét. Körülbelül olyan sebességgel közlekedett, mint Parkinson-kóros törpeharcsa a Tesco-parkolóban. Glázer Róbert tréner elegánsan fogalmazott, amikor azt mondta: nem találták meg a helyét a csapatszerkezetben, úgyhogy nemsokára haza is küldték. Valami különleges típusú alkatrész lehet, mert pályafutása során húsz csapatban fordult meg. Úgy látszik, nehezen illeszkedett a szerkezetekbe, de hát a géniuszok már csak ilyenek. Nem szoktunk tippmixelni, de most fogadunk, hogy a buliproblémákkal küzdő Adriano még fel fog bukkanni Magyarországon, a Rióhoz legközelebb eső stadion környékén.
5. Robert Jarni
Robert Jarni nem haszontalanságának, hanem Habony Árpádnak és Arthur J. Finkelsteinnek köszönheti beválogatását. Merthogy az egykori klasszis, világbajnoki bronzérmes horvát játékos a Felcsút kispadjára ült le a nyáron. Annak a gárdának lett a trénere, amelynek védőszentje maga a miniszterelnök. Annak a kormánynak a feje, amelyik teleplakátolta az országot azzal, hogy a bevándorlók nem vehetik el a magyarok munkáját. Erre mi történik? A Mészáros Lőrinc báboligarcha fémjelezte társaság elzavarja a magyar Benczés Miklóst, a magyar edzőt, a magyar Diósgyőrrel korábban sikeres magyar szakembert, s a magyar helyére ültet egy horvátot. Egy szlávot. Egy volt jugót. Egy Robertet. Egy Jarnit. Mi ez, ha nem botrány a büdös úristenit, miért nem tolódtok? És ha megjegyezzük, hogy a pályaedző Sasa Glavas, az erőnléti tréner Jure Bozinovic, a kapusedző meg Sandro Tomic, akkor a Békemenet el is indulhat Felcsútra rettegni, nehogy valaki rákiabáljon a hazatérő miniszterelnökre, hogy „Allah, Akbar”, mert csak a vak nem látja, hogy tudatos, szervezett betelepítés zajlik, a szlávok a magyar szívcsakra otthonában akarnak megtelepedni, hogy onnan csillagtúrázva nyissák sorban a burekárusokat. Hát hiszen a keretben ott figyel még Ivan Herceg, Renato Kelic, Marko Dinjar meg Branko Pauljevic. Pénzelik tehát e bevándorlókat, amit azért írhattunk ide, mert a kormány és zseniális tanácsadói a seggfejek Pantheonjába igyekeznek. Így és csak ezért kerülhetett erre a listára a fantasztikus Jarni, aki egykor játszott a Seria A-ban a Bariban, a Torinóban, a Juventusban, megfordult a Primera Divisionban a Betisben és a Real Madridban és szerepelt a Panathinaikoszban is. Mindemellett meghatározó tagja volt minden idők legnagyszerűbb horvát válogatottjának, amelyben ott volt még Suker, Boban, Bilic, Aszanovic, Proszinecski. Ám hiába e dicső múlt, most tudnia kell, nem veheti el a magyarok munkáját. Bár lehet, hogy a közgazdasági bevándorláselmélet orbáni kritikai olvasata szerint ő a kivételek közé sorolható, mivel Felcsúton van. Azt meg a kétfarkúaktól már tudjuk: ott hamarosan űrállomás épül.
4. Anonam Orosco
Ki ne emlékezne a Vasas első meccsén napszúrást kapó nigériai tűzgolyójára, aki még a Sport Plusz Foci címlapját is megjárta azzal, hogy a terhelhetősége nemhogy a nyomdafestékét nem közelítette meg, de annyi szufla se volt benne, mint a Hortobágyi Nemzeti Park leszázalékolt őstulok marháiban? A fémmunkások nagy múltú sportklubjának elhajlása akkor kezdődött, amikor a kilencvenes években gyorsan egymás után fölvette a Casino Vigado, majd a Danubius Hotels nevet, a reklámoktól hemzsegő korszakban, amikor a Friderikusz Show se jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax, és még a játékosok seggén is szoros emberfogásban követték egymást a cigaretta-, utazási iroda- és Silvanus-tuja-hirdetések. De akkor legalább még jutott egy biliárdgolyókkal fejelgető, Biszku Bélánál is keményebb fekete gyémánt, a rettegett Jessy a magyar szakszervezeti sportkultúra egykori ékkövébe. A 2000-es években azonban Rácz Gábor üzletember képében a Vasasnál is megjelent a vadkapitalizmus. Egy zavaros játékosspekuláció keretében egy szabadcsapatnyi szerb érkezett a sikerkovácsnak kinézett, de rövid úton Belgrádnál is jobban leégő vezetőedzővel, Slavko Kovaciccsal. A láthatatlan légióról, Bogdanovicról, Czvetkovicról, Mitrovicról csak annyi maradt meg az emlékezetben, hogy munka nélkül kerültek fejenként 15-20 millióba az év végén kieső Vasasnak, a máltai bajnokságból érkező Anonam Orosco azonban valóban beleégett a magyar futballtörténelem nagy könyvébe, hiszen már első megmozdulásán látszott, a csodacsatárként eladott ember legfeljebb statiszta lehetett a Vírusban. Az nem derült ki, volt-e annyi erő a játékosban, hogy átrúgja a labdát a félpályán túlra, merthogy a júliusi melegben hamar a pálya szélére kellett segíteni a „napfényfoci” fogalmát újraértelmező máltai-nigériai kettős állampolgárt. Kitartása valóban Málta bevehetetlen szigetét idézte, amely az első ágyúlövésre mindig megadta magát a történelemben. A nemzetközi történészkongresszus plenáris ülésén találgathatták, hogyhogy nem robbant ki háború, melyik válogatott mezét öltse magára a Sliema Wanderers, a Floriana és a Tarxien Rainbows sztárja, akinek hamarosan fel is mondtak a Vasasnál, miután széles körben lett közröhej tárgya. Mentségére legyen mondva, legalább nem csempészett semmit az országba lenyelt kotonnal a gyomrában.
3. John Jairo Palacios Granja
Akinek erről a névről bármi beugrik, annak az agyára ment az Esmeralda stáblistájának böngészése. Nem lehet, hogy bárki is emlékezzen a fiatalemberre, aki a Honvéd játékosaként mutatkozott be az NB I-ben. Csak azért van ilyen előkelő helyen a rangsorban, mert ki kellett választanunk egyet azok közül a turisták közül, akik sokkal menőbben nálunk, mert nem couchsurfinggel spórolnak, hogy világot lássanak, hanem a futballbiznisz Oravecz Nóráiként turnézva eladják magukról, hogy labdarúgók, s sok helyütt találnak embereket, akik elhiszik, hogy azok, ezért euróezrekért szerződtetik őket. Mármost, ezek a klubvezetők lehetnek azok a figurák, akik a vidéki kisvendéglőben rendezett termékbemutatón százezret adnak a paplanért, mert az eladó megígéri, hogy ha háromszáz napon át napi nyolc órán keresztül tekerik bele magukat, örökös erekciójuk lesz. Hogy mennyi ilyen fiú szaladt végig Magyarországon az utóbbi évtizedekben, az kalkulálhatatlan, mert voltak, akik heteket maradtak, mások perceket azért játszottak, sőt még olyan is volt, aki gólt rúgott. Leigazolásuk már csak azért sem hasztalan, mert nagyban segíti az ötödikes szurkolók felkészülését a vaktérképes dolgozatra. Hiszen a drukker csak megnézi, honnan jött az új spíler, s a Honvéd például a tavasszal a következő garnitúrát igazolta le: itt volt a Real-nevelés Lucas Elias Ontivero, a venezuelai Jesús Meza, a togói Francis Koné, a mexikói David Izazola, a szerb Josip Projics, a francia Jean-Pierre Morgan, a horvát Josip Elez, a kolumbiai John Jairo Palacios Granja és a szerb Bratiszlav Punosevac. Reméljük, a nemzetiségüket legalább eltaláltuk. Vélhetően már az is teljesítmény volt tőlük, hogy bekarikáztak egy álláshirdetést a helyi Focivilágban. És akkor még nem mondtuk a régebben a kerethez tartozó zsugásokat, akik előtt emeljük kalapunk, mert mi nem tudunk pénzt keresni másik országban atomfizikusként meg rocksztárként sem, ők meg itt tolják futballistaként. Tisztelet a hősöknek!
2. Glenn Helder
Az MTK Arsenalt is megjárt depressziós és szerencsejáték-függő holland válogatott ex-sztárja, aki már túl volt egy öngyilkossági kísérleten, mire a stricifrizuáráját elhagyva, hidrogénezett hajjal és nem különben leszívott tudással megérkezett a Hungária körútra. Az ilyen karrierek vége szokott lenni egy viszony Brigitte Nielsennel, a kék-fehér klubnál azonban még láttak fantáziát benne, amikor Várszegi Gábor Fotex-vezér egyértelműen a BL-be jutást tűzte ki célul. Ettől 1997-ben csak az fosztotta meg az akkori magyar kirakatcsapatot, hogy 3-2-es vezetésnél elment az áram a Rosenborg ellen, az 1999-es, toronymagasan megnyert bajnoki cím után tehát okkal bizakodtak a példátlanul megerősített, Illés-Egressy-Preisinger-Kenesei-Ilea-támadósorral büszkélkedő testgyakorló körnél, hiszen a nevezett csillagos ötösnek már a gondolata is egy tenyéréllel végrehajtott torokcsapással ért fel az ellenfél védőinek, ha követték a Gól, gól, góóólt. De a legnagyobb húzásnak Henk ten Cate importálása tűnt, aki aztán emlékezetes „Nyugat-Kelet”-csikkpárbajokat vívott a kispadon Marlboro Lighot szívva a P20-ra esküdő Sztanko Poklepovics Fradi-mesterrel. Köztudott, hogy a magyar bajnokságban mindig az MTK játszotta a legeurópaibb értelemben vett focit, mivel már akkor külföldi edzőt hozattak és intelligens, rövidpasszos játékkal operáltak száz évvel ezelőtt, mikor a többi magyar csapatnál még mindig a primkó „rúgd és fuss” dívott, nem hiába írta Ady, hogy a zsidóság a magyarság kovásza. Henk ten Catére várt a feladat, hogy a magyar bajnokcsapatot a Balkánról Nyugat-Európába vezesse, vagy legalábbis, hogy átállítsa emberfogásról területvédekezésre. A holland edzővel egy csomagban érkezett hazánkba az Európa-klasszisként beharangozott szélső, aki azonban csak a Richtofit sportkrém ízét hagyta a szánkban meg a fizetését a kaszinókban. Az első tétmeccsükön a saját lábukban eleső Youtube-hercegek nem buknak akkorát, mint amekkorát a megváltóként várt Helder hasalt, akiről hamar kiderült, akkor se lenne haszontalanabb, ha az egyik lába helyett még egy fasz van, de legalább nem mondhatjuk, hogy elégedett volt magával, hiszen tán azóta is depresszióval kezelik. A Bon Bon együttes MTK-indulója nem demoralizálta annyira a kék-fehéreket, mint a Croatia Zagreb elleni bukott BL-selejtezőn is brillírozó, kodeint rágó roncsember egy-egy látványosnak szánt megmozdulása. Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, eztán már minden meccs előtt megmotozták, nem visz-e föl pisztolyt a pályára, hiszen már rég túljutott azon a szinten, hogy helyrejöjjön egy Dr. Csernus-üvöltéstől.
1. Pavol Durica
Ha az emberi elme csodájának jelképe a huszadik század legszebb pillanatának választott holdraszállás, a Barcelonáé Xavi, a budapesti street foodé meg a girosz pitába, mehet bele minden, akkor a magyar fociban megforduló gazdasági bevándorlók emblémája Pavol Durica mozdulata. Ő az NB I Gavrilo Principje, aki egyszer sült el, de akkor igazán nagyot szólt. A szlovák ember a Videoton alkalmazásában állt, amikor a Debrecen elleni Magyar Kupa-meccsen minden idők legértelmezhetetlenebb, legfelfoghatatlanabb, legindokolhatatlanabb mutatványainak egyikét végrehajtotta. Az egyetemes labdarúgás antitézisét konstruálta a Hajdúságban. Nem írunk róla, mert nem tudunk. Van pillanat, amikor a szavak erejében, a mondatok radikalizmusában, önmaguk szintaktikai tikitakájában végzetesen hívő emberek is feladják. Mert nem lehet leírni a leírhatatlant. Dante is elcsuklott, mikor meglátta Istent, noha ő azért mégse Zombori Sándorral játszott egy csapatban a kifejezőerő gyepén. Ez az öngól ugyanis a közgazdaságtani bevándorláselmélet magyarfocit elemző esettanulmánya. A felvételen Magyarország szerepében Pavol Durica. Íme ennek az egésznek a konklúziója:
Végy egy rossz kapust, hiszen top tenünk lyukas lenne, akár a kapun a háló, egy Piplica-szerű igazi ámokfutó nélkül. Nem kérdés, hogy ki legyen csapatunk portása, hiszen az az érzésünk: az Újpesten védő Roland Prajt kifejezetten Magyarországnak gyártotta le Meciar Szlovákiája. Híresen büszkék vagyunk a kapuskultúránkra Zsák Károlytól a szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborig, a tátrai titán Praj azonban úgy vette el a munkát a kispadon ülő fiatal Szűcs Lajos elől, hogy egymást követő két szezonban választották meg a magyar bajnokság legrosszabb kapusának. A zsűri kivételesen nem volt nehéz helyzetben, hiszen Roland Praj a kapusság alaptörvényeit sem tartotta tiszteletben: ha először látjuk egy-egy bevédését, azt hihetnénk, valami erős hallucinogén került az Isostarjába, de Prajnál ez volt a normális állapot. Minden hazaadásnál úgy kaptak szívükhöz a lila drukkerek, mintha csak páros lábas becsúszással közelítettek volna Véber György felé. A Praj-korszakban az alaphelyzet az volt Újpesten, hogy ahányszor kapura lőttek neki, már érezni lehetett, hogy bemegy - ezt még betudhatnánk farkasvakságnak is -, ám Praj akkor is gólhelyzetet teremtett volna, ha rajta kívül csak egy fácán billeg a pályán. A tizenhatos kereteit szétfeszítő zseni legemlékezetesebb alakítása a Pécs elleni felfoghatatlan produkciója volt, már ezzel az egyetlen mozdulattal helyet biztosít magának az utánozhatatlan cerberusok közt. Kapuskesztyűreklámnak kiváló lenne, azonban ha nem az, egy ilyen megmozdulás után már lehet írni az emlékiratot. Hitler szerint minden nemzedéknek kijár egy háború, nyilván futballgeneráció sem maradhat Prajok nélkül. Legnagyobb meglepetésünk jelenleg nem sörözője van Párkányban, hanem a Spartak Trnava kapusedzőjeként melózik, mutatva, hogy a szlovák futballtól sem idegen a teljes foglalkoztatás.
Daniele Massaro pécsi kacsakalandja óta fantáziálunk világsztárok Magyarországra igazolásáról, ha éppen magyar nővel járnak, aztán ilyenkor szokott végül az öccsük megérkezni helyettük, ahogy az megesett Cantonától Hazardig, Iliétől Koemanig. Olasz táskák helyett román hamisítványok, még jó, hogy nem a Mitropa-kupát adják nekünk a BL-napokon. És ha mégis a sztár jött, kiderült, hogy az utolsó jelenése óta volt egy elhallgatott autóbalesete, utóbbi fényében csoda, hogy a tropa Gigi Lentinivel nálunk soha nem próbálkoztak be. Aztán 2005 őszén fordult a kocka: a Sopron cezaromán tulajdonosa, Vizer László Máriusz, akiből egy autóiskola zűrök nélküli eligazgatását se néztük volna ki, mégis egészen a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség elnöki székébe emelkedett sportvezetőként, csillagot hozott abból a csizmaországból, amelyben a Polipot simán össze lehet keverni a heti politikai magazinnal és több oknyomozó újságírójukat lőtték le, mint ahányszor a csatáraik feldobták magukat a hetvenes évek óta. Teljesen felfoghatatlan volt Giuseppe Signori leigazolása, noha már szűk volt a soproni dressz a háromszoros olasz gólkirályra, a Lazio, a Sampdoria és a Bologna 1994-es világbajnoki ezüstérmes támadójára, de két lábbal érkezett. Az „egy konzervben egy egész szarvas” feliratú vadaskonzervvel szemben Signori nem tett felelőtlen ígéreteket, már az első pillanatban nyilvánvalóvá tette, nem fog futni senki helyett. Olyan lassan mozgott, hogy ahhoz képest Korda György Una paloma blancája ibizai vadtechnó volt. Signorinak valóban minden megmozdulása olybá tűnt a pályán, mintha még melegítés lenne, de a legendás iramú NB I-ben még így is simán oktatott a ballábas Fejedelem, aki amaretto-könnyedséggel rúgta a szabadokat, de úgy ütött, mint a grappa: két góllal és két gólpasszal debütált a Magyar Kupa nyolcaddöntőjében a ZTE 5-1-es kiütésekor. Végül csak tíz meccsen lépett pályára a bajnokságban, de ennyi is elég volt neki, hogy törzsvendég legyen a Velence Resort & Spa-ban, aztán a szezon végén távozott, pedig be is ülhetett volna egy kereskedelmi tévé reggeli műsorába. Bárcsak összejött volna Zimány Lindával, hiszen azóta is hiába várunk egy újabb olasz sztárra, pedig mindannyian hiszünk még Del Piero NB I-es levezető szezonjában, anélkül, hogy eladnák emiatt a Honvédkórházat. Talán még összejöhet Henger Éva faszija, egy menedzserként ügyködő digó pornóguru közvetítésével, hiszen a magyarfociban az a szép, hogy akármelyik külföldi játékosügynökből kinézzük, eredetileg a pornóipar miatt jött Budapestre.
Volt idő, amikor minden ukrán határon megvásárolt karton csempészcigi mellé járt grátiszként egy NB-s csapatba szánt játékos. Némelyikük persze alighanem jobb teljesítményre volt képes olajszőkítésben, mint labdaszerzésben, de ez nem akadályozta meg a nagytudású magyar klubvezetőket, hogy halomra igazolják ide az úgynevezett futballistákat. Nem volt olyan vármegye, amelyiknek másodosztályú csapatába ne jutott volna egy Igor vagy Szergej, akiről a szurkolók egységesen állították, hogy kemény gyerek, úgy rúg, mint a szomjas ló. Ebből a mezőnyből kiemelkedett viszont Vjacseszlav Mikolajovics Jeremejev. Hát hol máshol mutatkozhatott volna be az NB I-ben, mint Stadler József csapatában? A börtönben pihenő nagyvállalkozó, aki épp a minap mondta be, hogy életében egy dolgot bánt meg, a stadionépítést – ezek szerint az nagyobb faszság volt, mint ÁFA-visszaigénylést kérni az Utolsó vacsorára -, hordta ide a srácokat egymás után. Kitalálta Igor Nicsenkót, aki szép karriert futott be, de hozott olyanokat is, akikre már az internet is alig emlékszik, pedig annak csöppet jobb a memóriája, mint a Kalóz szeszesitalon edződő Stadler-huligánnak. Megfordult Akasztón például Vlagyimir Vacsilja, Viktor Makrickij vagy például Miroszlav Resko is. Igaz, ezekben az igazolásokban legalább annyi magyarázható, hogy alacsonyan lehetett tartani az útiköltséget az olcsó ukrán benzinnel, miközben mostanában Közép-Afrikából meg Ecuadorból reptetnek ide zöldségeseket és villamosmérnököket, akik annyit tudnak a labdáról, mint Görgey Artúr a personal brandingről. Nem úgy Jeremejev, aki bizonyított a homoki csúcsegyüttesben, így később játszott még idehaza Szombathelyen, Tatabányán és Szegeden egyaránt. Meg is tanulta örökre, mit várhat a magyarfocitól, elvégre – még a Quaestor előtti időkben - akkor futballozott a Stadlerban, amikor az csődbe ment, majd Szegeden is az összeomlás idején fordult meg. Külön pikantériája történetének, hogy a csongrádiaktól épp azért vonogattak le pontokat, mert nem fizették ki a puszta Blohinjáért ígért átigazolási díjat a Dunaújvárosnak. Meglehet, építőiparnak nézték az NB I-et, azért nem tartották bajnak a körbetartozást. Mindenesetre Jeremejev korszakos klasszisát, képességeit igazolja, hogy Kazahsztánban fejezte be karrierjét. Volt évad, amikor tizennégyszer köszönt be az FK Atirau játékosaként. Az 1994-ben hazánkba érkező játékosról többet nem is kell mondanunk. Tán csak annyit: Vjacseszlav, hiányzol!
Andrássy Alexandru Csaba vagy dr. Touati Meziane? Az „FTC” feliratot a hajába nyírató Dragan Crnomarkovics vagy az olimpiai bajnok Babatunde Fatusi? A valamilyen tévedés folytán a magyar nemzet megtartó erejének gondolt franzstadti klub sosem schmutzigoskodott, ha haszontalan idegenlégiósokra kellett költeni a magyar adóforintokat. Pláne, ha éppen egy minisztérium is mögötte állt, megidézve a dicső ötvenes évek szellemét, mint amikor a zöld-fehér öltönyével Batman-gonosznak öltözött Torgyán József földművelésügyi miniszter hordta oda egy-egy igazolás fedezésére a magyar nyúlfarmok és a bábolnai lótenyésztés éves költségvetését, míg cserébe csak annyit kellett elviselnie a klubnak, hogy akármikor leszállhatott az Üllői úti pályán a helikopterével Pepó Pál. De hát mindenki tudja, hogy egy jó Fradira szüksége van az NB I-nek (a Rangersre nincs Skóciának), az oda igazolókat pedig az sem riasztotta el, hogy a kilencedik kerületben a saját szurkolóik verik a játékosokat, de hát ennyire szenvedélyes a Fradi Szív. Fogas kérdés volt, hogy melyik fradista gazdasági bevándorlót válasszuk. Nagyon kínálta magát a jugoszláv polgárháború elől Budapestre menekülő, majd a csapatot a BL-be lövő Kopunovics-Kuntics-duó, de végül Alekszandar Jovicsra tettünk, hiszen ő egy legenda. Csak az MSZP 2009-es miniszterelnök-kereséséhez hasonlítható a Fradi 2000-es évek eleji kétségbeesett csatárhajszája, amikor előbb Indrit Fortuzi került célkeresztbe, és aki csak a Nemzeti Sportból tájékozódott, komolyan azt hihette, egy fél Európa által üldözött halálos fegyver az albán. Aztán jöttek a zöld gyep murénái, a teljesen észrevehetetlen Arruda testvérek, majd a pocakos Tibor Jancula, aki közepesen jól menő autószerelő-műhelyét hagyhatta ott Pozsonyban. A kérdésre a válasz végül Alekszandar Jovics lett, aki gyilkosabb volt, mint egy balkáni skorpió, noha azért helyzetek sorát hagyta ki a csettintő csetnik. Játéka sallangmentes volt, akár a Teleki borokon a Bolyai Farkas-idézetek, továbbá meg nem alkuvásával is kitűnt: vele kapcsolatban fel sem merült a bundagyanú, ami szinte példa nélküli egy a Kenesei Zoltán-Sorin Cigan–tengelytől délebbről érkező játékos esetében. Az Újpestnek lőtt duplája után a mindig karakán Nyilasi Tibor is csak húzogatta a nyakát a sportcsatorna székében, de Jovicstól mégis azt a taníthatatlan mozdulatot választottuk referenciaanyagként, mikor a center földberúgással panyenkázott a Nyíregyháza elleni Magyar Kupa-mérkőzésen. Eme tizenegyes elemzéséből indítottuk a haldokló magyar futballt élveboncoló Eklerfánk-díjas tanulmányunk. Az egy pattanás után a hálóba vánszorgó labda láttán üvöltöző szpíker minden, ami a magyar pszeudo-valóság, amelyben még el is várják, hogy úgy tudd: a mindig tízest kapó Caramel Michael Jackson-szintű előadó, a Fradi pedig a világörökség része. 
Ha két emlékezetesen váratlan eseményt kell felidézni 2002 első feléről, akkor az éppen nagypolgári üzemmódban közlekedő Fidesz választási vereségét meg Túlio szerződtetését mondjuk be. Abban a szezonban az Újpest volt a Fidesz-kormány kedvence, amelyet aztán sok követett, mert, ugye, Orbán Viktor klubhűsége annyira mélyről fakad, mint Giacomo Casanova elköteleződése aktuális választottjához: mindig a szembejövőt látja a legszebbnek. A miniszterelnöknek nyilván nem mondták el tanácsadói, hogy nincs semmi, ami többet mondana el egy emberről, mint a választott csapat lecserélése, hiszen a divatdrukkerek megítélése a koktélcseresznyéét és a Soundon hódító Pumped Gabóét is alulmúlja hazánkban. Orbánék tehát első kormányzásukkor épp a lilákhoz irányították a Magyar Fejlesztési Bankot, hogy aztán érkezzen a MOL és a már akkor sem a francia résistance-ban szocializálódó ellenállók bátorságával kitűnő Csányi Sándor vezette OTP: „Mindig Újpest, örök Újpest!”. Az elsőként új stadiont kapó klub nem is tétlenkedett: bejelentették az 1995-ös Copa América ezüstérmesének, a tizenötszörös brazil válogatott Túliónak a megszerzését. Hihetetlennek tűnt a tranzakció, elvégre Lady Gaga fellépése is meglepetést okozna a horti búcsúban. A center nem volt visszafogott, bemondta, hogy megjelent neki Szűz Mária, hozza az egyes gólátlagot, és három mérkőzésig ki is tartott a lendülete. Igaz, már akkor látszott, hogy nem játékosügynök, hanem az Arany Alkony Idősotthon reklámarcát kereső ügynökség akadhatott rá valamelyik brazil strandon tartott gyógytornaórán: ha Túlio buszon áll, és nem a pályán, valaki fél percen belül átadta volna neki a helyét. Körülbelül olyan sebességgel közlekedett, mint Parkinson-kóros törpeharcsa a Tesco-parkolóban. Glázer Róbert tréner elegánsan fogalmazott, amikor azt mondta: nem találták meg a helyét a csapatszerkezetben, úgyhogy nemsokára haza is küldték. Valami különleges típusú alkatrész lehet, mert pályafutása során húsz csapatban fordult meg. Úgy látszik, nehezen illeszkedett a szerkezetekbe, de hát a géniuszok már csak ilyenek. Nem szoktunk tippmixelni, de most fogadunk, hogy a buliproblémákkal küzdő Adriano még fel fog bukkanni Magyarországon, a Rióhoz legközelebb eső stadion környékén.
Robert Jarni nem haszontalanságának, hanem Habony Árpádnak és Arthur J. Finkelsteinnek köszönheti beválogatását. Merthogy az egykori klasszis, világbajnoki bronzérmes horvát játékos a Felcsút kispadjára ült le a nyáron. Annak a gárdának lett a trénere, amelynek védőszentje maga a miniszterelnök. Annak a kormánynak a feje, amelyik teleplakátolta az országot azzal, hogy a bevándorlók nem vehetik el a magyarok munkáját. Erre mi történik? A Mészáros Lőrinc báboligarcha fémjelezte társaság elzavarja a magyar Benczés Miklóst, a magyar edzőt, a magyar Diósgyőrrel korábban sikeres magyar szakembert, s a magyar helyére ültet egy horvátot. Egy szlávot. Egy volt jugót. Egy Robertet. Egy Jarnit. Mi ez, ha nem botrány a büdös úristenit, miért nem tolódtok? És ha megjegyezzük, hogy a pályaedző Sasa Glavas, az erőnléti tréner Jure Bozinovic, a kapusedző meg Sandro Tomic, akkor a Békemenet el is indulhat Felcsútra rettegni, nehogy valaki rákiabáljon a hazatérő miniszterelnökre, hogy „Allah, Akbar”, mert csak a vak nem látja, hogy tudatos, szervezett betelepítés zajlik, a szlávok a magyar szívcsakra otthonában akarnak megtelepedni, hogy onnan csillagtúrázva nyissák sorban a burekárusokat. Hát hiszen a keretben ott figyel még Ivan Herceg, Renato Kelic, Marko Dinjar meg Branko Pauljevic. Pénzelik tehát e bevándorlókat, amit azért írhattunk ide, mert a kormány és zseniális tanácsadói a seggfejek Pantheonjába igyekeznek. Így és csak ezért kerülhetett erre a listára a fantasztikus Jarni, aki egykor játszott a Seria A-ban a Bariban, a Torinóban, a Juventusban, megfordult a Primera Divisionban a Betisben és a Real Madridban és szerepelt a Panathinaikoszban is. Mindemellett meghatározó tagja volt minden idők legnagyszerűbb horvát válogatottjának, amelyben ott volt még Suker, Boban, Bilic, Aszanovic, Proszinecski. Ám hiába e dicső múlt, most tudnia kell, nem veheti el a magyarok munkáját. Bár lehet, hogy a közgazdasági bevándorláselmélet orbáni kritikai olvasata szerint ő a kivételek közé sorolható, mivel Felcsúton van. Azt meg a kétfarkúaktól már tudjuk: ott hamarosan űrállomás épül. 
Ki ne emlékezne a Vasas első meccsén napszúrást kapó nigériai tűzgolyójára, aki még a Sport Plusz Foci címlapját is megjárta azzal, hogy a terhelhetősége nemhogy a nyomdafestékét nem közelítette meg, de annyi szufla se volt benne, mint a Hortobágyi Nemzeti Park leszázalékolt őstulok marháiban? A fémmunkások nagy múltú sportklubjának elhajlása akkor kezdődött, amikor a kilencvenes években gyorsan egymás után fölvette a Casino Vigado, majd a Danubius Hotels nevet, a reklámoktól hemzsegő korszakban, amikor a Friderikusz Show se jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax, és még a játékosok seggén is szoros emberfogásban követték egymást a cigaretta-, utazási iroda- és Silvanus-tuja-hirdetések. De akkor legalább még jutott egy biliárdgolyókkal fejelgető, Biszku Bélánál is keményebb fekete gyémánt, a rettegett Jessy a magyar szakszervezeti sportkultúra egykori ékkövébe. A 2000-es években azonban Rácz Gábor üzletember képében a Vasasnál is megjelent a vadkapitalizmus. Egy zavaros játékosspekuláció keretében egy szabadcsapatnyi szerb érkezett a sikerkovácsnak kinézett, de rövid úton Belgrádnál is jobban leégő vezetőedzővel, Slavko Kovaciccsal. A láthatatlan légióról, Bogdanovicról, Czvetkovicról, Mitrovicról csak annyi maradt meg az emlékezetben, hogy munka nélkül kerültek fejenként 15-20 millióba az év végén kieső Vasasnak, a máltai bajnokságból érkező Anonam Orosco azonban valóban beleégett a magyar futballtörténelem nagy könyvébe, hiszen már első megmozdulásán látszott, a csodacsatárként eladott ember legfeljebb statiszta lehetett a Vírusban. Az nem derült ki, volt-e annyi erő a játékosban, hogy átrúgja a labdát a félpályán túlra, merthogy a júliusi melegben hamar a pálya szélére kellett segíteni a „napfényfoci” fogalmát újraértelmező máltai-nigériai kettős állampolgárt. Kitartása valóban Málta bevehetetlen szigetét idézte, amely az első ágyúlövésre mindig megadta magát a történelemben. A nemzetközi történészkongresszus plenáris ülésén találgathatták, hogyhogy nem robbant ki háború, melyik válogatott mezét öltse magára a Sliema Wanderers, a Floriana és a Tarxien Rainbows sztárja, akinek hamarosan fel is mondtak a Vasasnál, miután széles körben lett közröhej tárgya. Mentségére legyen mondva, legalább nem csempészett semmit az országba lenyelt kotonnal a gyomrában. 
Akinek erről a névről bármi beugrik, annak az agyára ment az Esmeralda stáblistájának böngészése. Nem lehet, hogy bárki is emlékezzen a fiatalemberre, aki a Honvéd játékosaként mutatkozott be az NB I-ben. Csak azért van ilyen előkelő helyen a rangsorban, mert ki kellett választanunk egyet azok közül a turisták közül, akik sokkal menőbben nálunk, mert nem couchsurfinggel spórolnak, hogy világot lássanak, hanem a futballbiznisz Oravecz Nóráiként turnézva eladják magukról, hogy labdarúgók, s sok helyütt találnak embereket, akik elhiszik, hogy azok, ezért euróezrekért szerződtetik őket. Mármost, ezek a klubvezetők lehetnek azok a figurák, akik a vidéki kisvendéglőben rendezett termékbemutatón százezret adnak a paplanért, mert az eladó megígéri, hogy ha háromszáz napon át napi nyolc órán keresztül tekerik bele magukat, örökös erekciójuk lesz. Hogy mennyi ilyen fiú szaladt végig Magyarországon az utóbbi évtizedekben, az kalkulálhatatlan, mert voltak, akik heteket maradtak, mások perceket azért játszottak, sőt még olyan is volt, aki gólt rúgott. Leigazolásuk már csak azért sem hasztalan, mert nagyban segíti az ötödikes szurkolók felkészülését a vaktérképes dolgozatra. Hiszen a drukker csak megnézi, honnan jött az új spíler, s a Honvéd például a tavasszal a következő garnitúrát igazolta le: itt volt a Real-nevelés Lucas Elias Ontivero, a venezuelai Jesús Meza, a togói Francis Koné, a mexikói David Izazola, a szerb Josip Projics, a francia Jean-Pierre Morgan, a horvát Josip Elez, a kolumbiai John Jairo Palacios Granja és a szerb Bratiszlav Punosevac. Reméljük, a nemzetiségüket legalább eltaláltuk. Vélhetően már az is teljesítmény volt tőlük, hogy bekarikáztak egy álláshirdetést a helyi Focivilágban. És akkor még nem mondtuk a régebben a kerethez tartozó zsugásokat, akik előtt emeljük kalapunk, mert mi nem tudunk pénzt keresni másik országban atomfizikusként meg rocksztárként sem, ők meg itt tolják futballistaként. Tisztelet a hősöknek! 
Az MTK Arsenalt is megjárt depressziós és szerencsejáték-függő holland válogatott ex-sztárja, aki már túl volt egy öngyilkossági kísérleten, mire a stricifrizuáráját elhagyva, hidrogénezett hajjal és nem különben leszívott tudással megérkezett a Hungária körútra. Az ilyen karrierek vége szokott lenni egy viszony Brigitte Nielsennel, a kék-fehér klubnál azonban még láttak fantáziát benne, amikor Várszegi Gábor Fotex-vezér egyértelműen a BL-be jutást tűzte ki célul. Ettől 1997-ben csak az fosztotta meg az akkori magyar kirakatcsapatot, hogy 3-2-es vezetésnél elment az áram a Rosenborg ellen, az 1999-es, toronymagasan megnyert bajnoki cím után tehát okkal bizakodtak a példátlanul megerősített, Illés-Egressy-Preisinger-Kenesei-Ilea-támadósorral büszkélkedő testgyakorló körnél, hiszen a nevezett csillagos ötösnek már a gondolata is egy tenyéréllel végrehajtott torokcsapással ért fel az ellenfél védőinek, ha követték a Gól, gól, góóólt. De a legnagyobb húzásnak Henk ten Cate importálása tűnt, aki aztán emlékezetes „Nyugat-Kelet”-csikkpárbajokat vívott a kispadon Marlboro Lighot szívva a P20-ra esküdő Sztanko Poklepovics Fradi-mesterrel. Köztudott, hogy a magyar bajnokságban mindig az MTK játszotta a legeurópaibb értelemben vett focit, mivel már akkor külföldi edzőt hozattak és intelligens, rövidpasszos játékkal operáltak száz évvel ezelőtt, mikor a többi magyar csapatnál még mindig a primkó „rúgd és fuss” dívott, nem hiába írta Ady, hogy a zsidóság a magyarság kovásza. Henk ten Catére várt a feladat, hogy a magyar bajnokcsapatot a Balkánról Nyugat-Európába vezesse, vagy legalábbis, hogy átállítsa emberfogásról területvédekezésre. A holland edzővel egy csomagban érkezett hazánkba az Európa-klasszisként beharangozott szélső, aki azonban csak a Richtofit sportkrém ízét hagyta a szánkban meg a fizetését a kaszinókban. Az első tétmeccsükön a saját lábukban eleső Youtube-hercegek nem buknak akkorát, mint amekkorát a megváltóként várt Helder hasalt, akiről hamar kiderült, akkor se lenne haszontalanabb, ha az egyik lába helyett még egy fasz van, de legalább nem mondhatjuk, hogy elégedett volt magával, hiszen tán azóta is depresszióval kezelik. A Bon Bon együttes MTK-indulója nem demoralizálta annyira a kék-fehéreket, mint a Croatia Zagreb elleni bukott BL-selejtezőn is brillírozó, kodeint rágó roncsember egy-egy látványosnak szánt megmozdulása. Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, eztán már minden meccs előtt megmotozták, nem visz-e föl pisztolyt a pályára, hiszen már rég túljutott azon a szinten, hogy helyrejöjjön egy Dr. Csernus-üvöltéstől.
Ha az emberi elme csodájának jelképe a huszadik század legszebb pillanatának választott holdraszállás, a Barcelonáé Xavi, a budapesti street foodé meg a girosz pitába, mehet bele minden, akkor a magyar fociban megforduló gazdasági bevándorlók emblémája Pavol Durica mozdulata. Ő az NB I Gavrilo Principje, aki egyszer sült el, de akkor igazán nagyot szólt. A szlovák ember a Videoton alkalmazásában állt, amikor a Debrecen elleni Magyar Kupa-meccsen minden idők legértelmezhetetlenebb, legfelfoghatatlanabb, legindokolhatatlanabb mutatványainak egyikét végrehajtotta. Az egyetemes labdarúgás antitézisét konstruálta a Hajdúságban. Nem írunk róla, mert nem tudunk. Van pillanat, amikor a szavak erejében, a mondatok radikalizmusában, önmaguk szintaktikai tikitakájában végzetesen hívő emberek is feladják. Mert nem lehet leírni a leírhatatlant. Dante is elcsuklott, mikor meglátta Istent, noha ő azért mégse Zombori Sándorral játszott egy csapatban a kifejezőerő gyepén. Ez az öngól ugyanis a közgazdaságtani bevándorláselmélet magyarfocit elemző esettanulmánya. A felvételen Magyarország szerepében Pavol Durica. Íme ennek az egésznek a konklúziója: