10. Fellaini aranyhaja

Minden futballvilágversenyen akad egy túlképzett bohóc, aki elhiszi a torna előtt kiadott adatbankoknak és kalauzoknak, hogy ő lehet a torna felfedezettje, és ezért hatalmas pofával és aranyszőkére festett hajjal érkezik, hogy aztán egy gyors kiállítással és a csoportmeccsek utáni távozással késztesse kioktató jegyzetekre az őt korábban felemelő sportújságírókat. A műfaj koronahercegei az 1998-as világbajnokságon magukat egységesen kiszőkítő román válogatott tagjai voltak, a Scooter nótáit bizonyára gyakran üvöltették az öltözőben kazettás magnóról, aminél azért az is jobb, hogy a magyar válogatott a mulatós zenét és Náksi zenealkotóművész slágerét öltötte magára kulturális melegítőként, amikor végre megmutogathatta magát a világnak. Egészen addig, amíg Brüsszel nem üzent vissza. Éppen a belga válogatottban játszott az Eb legellenszenvesebb figurája: Marouane Fellaini. Ő a kivagyi diszkófizurájával már ránézésre az a faszkalap, aki mindig tönkreteszi a napozásunk, mert nem tudja nyugton törökülésben tekerni a cigijét, és dekázással akarja megjátszani az eszét a strandon, de már a harmadiknál úgy elpattan tőle a laszti, hogy kiveri a kezünkből a műanyagpoharas sört. Ezúttal labdarúgásilag valóban nem mutatott többet a tornán a Revalid-reklámarc. A Manchester United játékosának a lebőgés miatt igazán kár volt a hajára pazarolni egy tartálykocsi hidrogén-peroxidot, hiszen ha kivételesen szerepet kapott, úgy aprította ellenfeleit, mintha Vincenzo Scifo helyett Jean-Claude Van Damme lenne a példaképe. Ennek ellenére mindig neki állt feljebb, akár egy agresszív biciklisfutárnak, úgyhogy a belga válogatott járt volna legjobban, ha kivételesen nem marad el az a bizonyos gyors kipontozódás. Nem vitás, Iván Perisic nemzetiszínű, sakktáblás frizurája is röhejes volt, de ő legalább képviselt valamit, és még mindig juthat neki hely a horvát politikában, míg ha José Mourinho komolyan veszi a dolgát az MU edzőjeként, akkor Fellaini sorsa hamarosan a grimaszolás lesz egy Boney M Tribute Bandben, a bajor tévé szilveszteri műsorában.

9. Voksán Virág szerint Argentína odaérhet

A futball az a játék, amelyet huszonketten játszanak, és a végén kiderül, hogy ki a hülye. Méghozzá azért, mert a labda nagy tornák idején gömbölyded Ginává változik, így aki meglátja, elbódul, tudatát veszti, aztán elemezni kezd. Nincs az a sztárséf, lemezlovas, startupvállalkozó, biztonságpolitikai elemző, aki ne rohanna kamera elé, hogy elmondja véleményét az eseményről, még ha amúgy komplett életét le is élte az emberi értelemtől, a minimális tájékozottságtól és a labdarúgástól elzárt területen. A mezőnyből az idén Voksán Virág emelkedett ki, akinek amúgy történelmi teljesítménye, hogy részt vett Hugh Hefner egyik születésnapi partiján, ami bőven elég ahhoz, hogy nemzedéke legjobbjai között tartsák számon, noha korábban ez legföljebb akkor volt elég az ismertséghez, ha Jézus évfordulós buliján szeletelt valaki, hogy aztán csöcstípuskalauz helyett evangéliumot írjon tapasztalataiból. Most a modell azzal a meglátással jelentkezett, hogy Argentína is odaérhet az Eb-n, minek nyomán érzékenyítő workshopról érkező megértésdemokraták is csak annyit mondhattak rezignáltan, hogy oké, zárjuk be a világot, vége van, nem sikerült, viszlát. Igaz, a tolerancia radikális képviselői esetleg magyarázhatták volna a felvetést azzal, hogy Virág olyan geopolitikai változásokat vetített előre, amelyek nyomán Argentína is csatlakozik a kontinenshez, esetleg értelmezhették úgy, hogy Galla Miklós-epigonként próbálja kimaxolni az abszurd humort. Ám e fölösleges körök lesprintelése helyett érdemesebb azon gondolkodni, miként privatizálta a tökéletes műveletlenség a nyilvánosságot, hogy egyúttal Pokol Béla-maskarában érveljünk a médiatér agyalapú kitisztítása mellett. Mindenesetre annyi biztos, hogy Voksán várakozása ellenére Argentína végül nem ért oda az Eb végére, ám ennél nagyobb baj ne legyen, hiszen Virág tovább pörgetheti a lemezeket a diszkókban, a modellekből úgyis automatikusan lesznek lemezlovasok, ahogyan Fidelitas-alelnökökből helyettes államtitkárok. Ennek köszönhetően legalább azt biztosan tudjuk, hogy vannak helyek, ahol nem baj, ha a végén kiderül, hogy hülye vagy.

8. Joachim Löw hereszaglászása

Soha akkora figyelmet nem kapott még világversenyen a here, mint a 2016-os futball Eb-n, már ha eltekintünk a pornóipari vetélkedőktől, ahol aranyfalloszokat osztogatnak Csoky Ice-nak a legjobb mellékszerepért. Igaz, eddig nem is feltétlenül fordult elő, hogy a favoritok egyikének szövetségi kapitánya különleges hereillatmintavétellel, illetve seggvakaró-mozdulattal jelentkezzen a találkozók közben, a Nationalelf parancsnoka most mégis úgy nyúlkált magához, mintha statiszta lenne az Análvadász 11-ben. Persze lehet, hogy ez gyakorlat volt korábban is, Löw csak egyfajta testművészeti hagyományt elevenít fel, ám korábban nem voltak olyan kamerák, amelyek az edzőket vették volna egyfolytában. Minthogy eddig nem léteztek felvételek ilyen akciókról, most egyértelműen annak a tréneriskolának az atyjaként tekinthetünk Löwre, amely méretes gusztustalanságok elkövetésével színezi csapata meccseit, így láthatunk hónaljszaglászást, heremorzsolást, illetve körültekintő fikafogyasztást is. Löw műfaji legendaként egyúttal éppúgy legitimálta a nyolcadikos fiúk finggyújtóversenyét, ahogyan a testnedvek kölcsönös, de legalább felhőtlen fogyasztásán alapuló szexuális játékokat, és már törnek is elő tudatalattinkból a Lexikon a szerelemről legriasztóbb szócikkei. Ugyanakkor az egycsapásra az atlétatrikós, söröskorsóhassal boxerben tévé előtt izzadó, büfögés közben heremarkolászó munkanélküli Al Bundyk ikonjának legújabb produkciójával még nem értük el a műfaj mélypontját, mert az akkor következett, amikor Löw nyilatkozatában elnézést kért tettéért, a trénerek Willy Brandtjaként követve meg a világot. Azaz a német labdarúgó-válogatott szakvezetője arról beszélt, hogy helytelennek találja, hogy megfogta a saját heréjét meccs közben. Ha Bismarck kancellár vezeti az aktuális nagykoalíciót, azonnal kiválik Poroszország, és a futballt betiltják, de Goethe is beletesz egy-két kőegyszerű páros rímet a Faustba, ha meghallgat egy-két mélyinterjút a hereérintési szokásokról. A tréner persze nyilván a feszültséget kezeli posztesztétikai módszerekkel, a filozófia előtti filozófusok meg is indokolnák eszmei alapon, miért jobb így, mintha a cifrafosás jönne rá. Igaz, továbblépésre nincs szükség, hiszen Löw így is rendre hozza a tornák legundorítóbb jelenetét, azaz ha soha többé egyetlen meccset sem nyerne, egyetlen csapata sem lenne, egyetlen szerződést sem kapna, akkor sem lenne gondja, hiszen bármikor megírhatja bestsellerét, mint egy valóságshow-szereplő, aztán járkálhat late night show-kba interjúzni kötetéről, amely ott virít majd minden eladási lista élén azzal a címmel: Miért éppen a here? Mindezt megelőzhettük volna, ha nem tiltják be a kispadon dohányzást.

7. Az egész Eb-n kilátástalan angol csapat

Már régen túljutottunk azon, hogy elnéző mosollyal nézzünk félre, ha meghalljuk, hogy a „futball tanítómesterei", mert ez az eposzi jelző nagyjából annyira vehető komolyan, mint amikor az „antalli örökségre" hivatkoznak egy városligeti fasori konzervatív teakör alagsori rendezvényén. Annyira le vannak értékelve ezek a frázisok a nagy szavak turkálójában, hogy mázsára adják, a szép emlékű Horn Gyula bármelyik napkeltés „Európa Unió"-hadoválása aranyfedezet ezekhez képest. Az angolok az 1966-os, hazai pályán elcsalt vébégyőzelmükön kívül továbbra se tudnak felmutatni semmit sem, mégis úgy érkeznek meg minden tornára, mintha rajtuk kívül mindenki a 19. századi világtérképek sötét foltjaiból bújna elő. Persze kudarcaikban nem kevés önsorsrontás is szerepet játszott, mert amikor kivételesen összeszedtek tizenegy jó játékost, valamelyikük mindig megdugta a csapatkapitány feleségét és egy kőbányai késdobáló szintjén esett szét minden. De borítékolható volt, hogy ezúttal balhé nélkül is lófasz lesz nekik: milyen válogatott az, amelybe befér a TESCO-frissőr James Milner? A csoportból azért nagy szerencsével tovább vergődtek, és az első fizetésükből jogosítvány nélkül sportautót vásároló hülyegyerekek máris úgy pózoltak az Instagramon, mintha Sir Stanley Matthews, Gary Lineker és Alan Shearer lennének. Egy modell fölszedéséhez ennyi elég lehet, de sokkal több kell ahhoz, hogy lebirkózzák azt az Izlandot, amelynek kapusa harminc éves koráig filmeket rendezett. Talán másképp is alakulhatott volna, ha több ötlet van az angolok játékában, mint egy újságpapírban elénk kúrt fish and chipsben, de nem volt. A „futball tanítómesterei" így megint zuhanyozhattak és mehettek haza, mi pedig úgy lubickoltunk a kárörömben, mint ifjabb Knézy Jenő a sérülések szakértéseiben. A választékos szakírók azzal magyarázták a kilátástalan játékkal kiharcolt brexitet, hogy az angol játékosok rettenetesen fáradtan érkeztek, mert hát a Premier League a világ legerősebb bajnoksága. Ez kedvenc szavunkkal élve nagyon plauzibilis, hiszen a walesiek az ausztrál Hyundai-ligában futballoznak. Maguk az angol játékosok jó szokásuk szerint már az első meccs előtt mindent a sajtóra fogtak, mintha más országokban nem lennének napilapok és bulvárhíradók. Utóbbiaknak egyébként van egy tippünk: ha rejtőzködő milliárdosokat keresnek, minden világverseny után nyugodtan megtalálhatják az angol válogatott tagjait.

6. Az Adidas-meccslabda kidurranása a svájci-francia meccsen

Szakadt már szét az első felhúzásnál Converse-tornacipőd? Kopott már ki a seggednél villámgyorsan Levi's farmer? Nemzedéki élmény, hogy két hónap után szétmennek már azok a márkás csúcstermékek, amelyek a szüleink világában még két évtizedet bírták, a probléma igazán megérdemelne már egy kormánybiztost. A magyar garázsok mélyéről a mai napig kerülnek elő gyerekkorunk minden nyarán nyűtt 1988-as Adidas-tornalabdák, míg a maiak már akkor foszladozni kezdenek, ha kettőt pattannak a téren. Persze a nyolcvanas évek Tangóit még nem tizenkét éves kisfiúk varrták Kelet-Ázsiában napi egy dollárért, akiknek másik lehetséges karrierként az dobta ki a helyi multi pályaválasztási tanácsadó automatája, hogy ladyboyként kössenek ki Bangkokban. Hanem olyan jugoszláv asszonyok, akik még kilencvenévesen is maguk gyúrták és vagdosták a vasárnapi ebédhez a cérnametéltet. Volt idő, amikor a „kézművesség" tényleg jelentett valamit, nem a Várkert Bazárban árult kóser vegán disznósajtot, és akkor hadd ne tegyük hozzá, hogy középkori váraink még nem kezdtek szétesni az átadás másnapján. „Fogamban szaporodik az idegen anyag" – írta József Attila, és mi sem tudjuk előrelépésnek tekinteni, hogy a régi, jó bőrdöniket felváltották azok, amelyben egy gép kompresszált méhsejtszerkezetbe valami szervetlen anyagot. Az egész jelenség nem lenne annyira irritáló, ha ezek a termékek kicsit is tovább bírnák, mint egy magyar kupacsapat a nyári selejtezőkön, és nem kerülnének annyiba, hogy attól menten az Összeomlásban találjuk magunkat egy melegebb napon. Az esemény, mondhatni, az autósbüfében csomagolt romlott tonhalas szendvics, amely erre a naftalinszagú kirohanásra alapot adott, a 40 ezer Ft-os hivatalos tornalabda kidurranása volt a Svájc–Franciaország csoportmérkőzésen. Tényleg megérte szélcsatornában kikísérletezni, hogy egy összerúgásnál kifújjon, de hogy ne csak az Adidas legyen a céltábla, jegyezzük meg, hogy egy svájcinak meg a Puma-meze szakadt ketté egy kis visszarántástól. A sportszergyártók gyors kivizsgálást ígértek, amely majd nyilván megnyugtató eredménnyel zárul – máma már nem hasad tovább -, addig is köszönjük, hogy ennyire sikerül lejáratni a „haladás" fogalmát, ha már annyit beletettünk a felvilágosodáskor megkezdett projektbe. Még szerencse, hogy annak ellenére sikerült pótolni a labdát és a mezt, hogy vasárnap volt a meccs.

5. A Marseille-i csata

Megvan az a szoláriumban szocializálódott, ujjatlan pólóban tesózó hülye gyerek, aki buliból hazafelé azzal menőzik a forrónadrágos kamaszlányoknak a Nyugati aluljáróban, hogy kirúgja a vak hajléktalan botját, aztán selfie-t posztol az Instagramra, háttérben a segédeszköz nélkül hasra eső látássérülttel? Na, ez a figura egy erkölcsi iránytű, XXI. századi Justicia istennő azokhoz a mozgó tesztoszteronmasszákhoz képest, akik "futballhuligán" jeligére keresnek társakat ahhoz, hogy bizonyítsák: tökéletesen esélytelen a felvilágosodás filozófusainak álma, úgyhogy akár vissza is fizethetnék a felvett pogácsapénzt. Most éppen angol és orosz vandálok találkoztak Marseille-ben, hogy úgy szétbasszák a várost, ahogyan a Fidesz plakátkampányai a polgári kultúra maradékát. Egymás fejét verték a betonba, komplett kávézók bútorzatát alakították kézifegyverré, mandulatejjel párolt latte macchiattók repültek a boulevardokon. A romboláson és vérontáson kívül kevés eredményt hozó parti azt legalább pontosan mutatta, milyen állapotban van a francia rendőrség. Miközben konkrétan háborúra rendezkedtek be a terrorveszély miatt, és drónokat, robotokat meg milyen biszembaszom szoftvereket használtak a felderítéshez, konkrétan elvesztettek egy várost, amikor alapvetően fegyvertelen, többségükben sakálrészeg wannabe-utcaiharcosok elkezdték lebontani azt. Szegény Grabowski a Macsakafogóból, ha arra jár, és látja a tehetetlenséget inkább hagyományos egérkarrierutat választ és elmegy sajtot lopni Amszterdamba. Minthogy megint nem sikerült megállítani a bulit, nagyjából tudható, hogy jönnek majd újabb rongálók, az újabb és újabb mélypontokat Cousteau kapitányként kereső derék huligánok, akik valamiért a futball-vetélkedőkön mutatják be harcászati tudományukat annak ellenére, hogy szilánkos koponyatörés, agyrázkódás meg botrányos részegség miatt sokan egy passzt nem látnak ezekből a meccsekből. Ennek ellenére nem váltanak a curling-vb-re meg a darts Eb-re. Pedig ott jobb helyen lennének: a csarnokokban négy fal között csinálnák.

4. Az Amerikai Népszava arra tüzel, az osztrákoknak szurkoljunk

Az Orbán-fóbia kórtörténetének csúcspontját érte el az Amerikai Népszava, amikor arra tüzelte a magyarokat, szurkoljanak az osztrákoknak a két csapat Eb-találkozóján, mert honfitársaink esetleges sikere a miniszterelnök győzelme, a stadionépítési program, megannyi szemérmetlen lopás legitimálása lenne. Innen meg már csak egy ugrás, hogy a műtőben arra biztassuk a doktort, véletlenül vegyen ki egy vesét vagy tüdőt térdoperáció közben a beteg testéből, ezzel jelezve, hogy valóban rohad az egészségügy, a sikeres operáció ugyanis hazug helyzetjelentés lenne a rendszer állapotáról. Itt persze még nem tartunk, az Amerikai Népszava megelégedett azzal, hogy a futballra szűkítse alapvetését, amelyhez képest Drábik János könyvei összetettségükkel tüntetnek. Olyan amúgy van, hogy az Orbán-gyűlölet valakit annyira elvakít, mint az atomvillanás emléke a háromfejű fókát Csernobilban, de még akkor is vet fel problémákat a javaslat. Mármint hogy miért nem elég kivonulni a futballból azzal a felkiáltással, hogy az maga Orbán Viktor a labdától a piros lapig, mi indokolja vajon, hogy az öngyarmatosítás legszebb időszakaira emlékeztetve egyből az ellenfél támogatása legyen a minimumfeltétele a magyarságnak, ha már nem tudtuk nyugat-európai értelemben vett fúzióskonyhává alakítani a sarki kolbászost, aki a zsírszagával örökre kiűzné a vegánhadosztályt a Ligetből. Az ellenfélnek drukkolás tényleg olyan lételméleti dilemmákat vet fel, amelyek eldöntéséhez Voksán Virág logosza szükséges feltétel. Enélkül megfejtésig mi biztosan nem jutunk, de önmagában már a dolgozat elemzése is arra utal, hogy mi meg bekormányoztunk másfél liter szőlőmentes küvétől, hiszen tényleg ezzel az őrült szöveggel törődgetünk. De hát erre mondta Kant, hogy szép az, aki érdek nélkül foglalkozik mások baromságaival. Így szépülünk mi.

3. Rogán Antal homárlevessel készül szurkolónak

Nincs szánalmasabb élőlény a divatszurkolónál, még ha Mugabe zimbabwei diktátor és a finom dögökből lakmározó keselyűmadár erős konkurenciát jelent is. Azt is lehetett sejteni, hogy a magyar válogatott részvétele kreál idehaza pár új szurkolót, akinek majd valamelyik államtitkára vagy kabinetfőnöke mutatja be a labdát egy hárommillióért megrendelt fogadáson, ám arra legszebb álmainkban sem gondoltunk, hogy az ország legvisszataszítóbb politikusainak egyike megalkotja a tökéletes divatdrukkert, aki bármikor bepakolható egy Mrozek-darabba. Történt, hogy Rogán Antal belvárosi ingatlanszakértő megjelent Bordeaux-ban, ahol a magyar válogatott Ausztria ellen játszott. Nyilván nem várhattuk, hogy mezben érkezik, elvégre a VIP-ben nincsenek dresszek, az Armani meg amúgy sem gyárt még nagy tételben Gera-mezt, de hogy Gordon Ramsay homárlevesével sikerült melegíteni a találkozóra, az tényleg Magyarország 2016 volt egy rendelésben. Nem arról van szó, hogy konzervpacalt kellett volna melegítenie mobilrezsón hozzá Riska-típusú magyar tejet innia, ám annál tényleg lehetetlen komplexebben megalkotni a futballszurkoló antitézisét, mint ezzel a jelenettel. Merthogy ez a játék minden identitásrablási kísérlet ellenére mélyen baloldali, amennyiben a legkönnyebben hozzáférhető, a szó legnemesebb értelmében proli, egyenlőségelvű, szurkolói bázisa a munkásosztály volt, amelyet az egekbe küldött jegyárakkal most igyekeznek megfosztani életének egy részétől, hogy több felső-középosztálybeli fashionfan férjen be Zara-kollekciókban a stadionba. Ezt az egészet pontosan érti Orbán Viktor, aki szépen szotyizni szokott meccseken, amiért a kultúrsznob értelmiség rendre oda is szól neki, mert nyilván a labdarúgás kultúrájához szusikollekciók meg lazactepertőkrémmel megkent bégelfalatkák, eltartott kisujjal tartott kávéscsészékből szopogatott, kolumbiai prémiumtermékből készített fahéjas espressók tartoznak, nem a "szotyi, sör" szentkettősség. Orbán ebből enged, amikor a VIP-ben megjelenik, szerencsétlen Rogán ennek a maxolását oldja meg, amikor a sikervonatra felszállva próbál kapcsolatba kerülni a futballal. A miniszter persze magához képest jobban teljesített, mert a szünetben nem ordított, hogy gól és pattant fel Orbán-pacsiért, amikor a melegítő játékosok az üres kapuba ívelgették a labdát. Ám enélkül is megalkotta a tökéletes antifutballdrukkert. A mű elkészült, az alkotó pihen. Habony Árpád népe befejezte a Honfoglalást.

2. Zaza tizenegyesprodukciója

Simone Zaza karrierje már csak úgy lenne kerekebb, ha még a nyáron lefotóznák egy tizenkét éves marokkói prostituálttal vetkőzős póker közben. Még tíz éve is csak akkor kerültek ilyen szakállas figurák az olasz futball közelébe, ha afrikai diktátorcsemeték voltak és az apjuk befektetett egy olasz középcsapatba, hogy ott tisztára mossa a fegyverkereskedelemből felhalmozott lóvét. Az ilyenkor szokásos nandrolon-ügy helyett – tudjuk, mind allergiásak voltak és a figyelmetlen orvos írta fel a doppingot orrcseppnek – Zaza egy ép ésszel felfoghatatlan tizenegyesprodukcióval hívta fel magára a figyelmet, miután a németek elleni negyeddöntő 120. percében becserélte a büntetőpárbajra Antonio Conte, de ezzel az erővel beküldhette volna Nacsa Olivért is. Al-Szaadi Kadhafi technikai konzultánsa egykor Diego Maradona volt, Zazájé az Eötvös Cirkusz lehetett.

Kész szerencse, hogy a hat másodpercnyi egy helyben totyorgós tánc után – ennyi idő alatt 60 métert futnak a síkfutók az olimpián - eldurrantott lövése nem vezetett nemzetközi konfliktushoz azzal, hogy eltalálja az észak-koreai műholdat. Conte szövetségi kapitány előtt talán az a Monty Python-epizód lebeghetett, amelyben egy halálos viccel kényszerítik térdre a háborúzó Németországot, de az egészből csak egy Benny Hill-komédia és Olaszország kiesése lett, némi Ace Ventura-tisztelgéssel. Utoljára az 1994-es vébédöntőn láttunk ennyire rosszul rúgott tizenegyest, csak akkor a teljesítőképessége határán túljutó, aranylabdás Roberto Baggio bukott el, miután előtte a hátán cipelte a döntőbe a csapatát. És akkor még mondják azt, hogy nincs igaza Marxnak, miszerint a történelem valóban ismétli önmagát, csak ami először tragédia, másodjára komédia. Úgyhogy a semmirekellő Zaza helyett igazán kivihettek volna egy Livorno-játékost, legalább lett volna, aki elénekli a Ciao Bellát.

1. David Guetta produkciója a nyitóünnepségen

Nem akarunk öngyarmatosítók lenni, de miként minden jobboldali militarista homoszexuális valahol, úgy minden baloldali gonzóíró frankofón, és be kell vallanunk, hogy a Marseillaise valóban jobban lázba hoz, mint a „nézését meg a járását". „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" – figyelmeztetett jó ízléssel Batsányi, miközben majonézbe tunkolta a sült krumplit, és hogy mennyire igaza volt, arra nem is kell jobb bizonyítékot hozni, hogy míg nálunk a legrosszabb népi kommunista, vikidálos-vargamikis rockmusical újrabemutatásával ünneplik meg az 56-os forradalom 60. évfordulóját, addig Párizsban Jean-Michel Jarre-t rakják ki az utcára kétszáz szintetizátorral, ha Bastille-nap van. Az Eb nyitóünnepségén mégis ki kellett térnünk a hitünkből: azt ugye különösebben nem kell bizonygatni, hogy az előbb említett korszakos zsenivel ellentétben David Guetta annak az emberi kultúrának az ellensége, amit a Francia Enciklopédia szintetizált, úgyhogy döbbenten néztük, hogy az amúgy is teljesen felesleges nyitóbulin úgy parádézott ez a majom a ketrecében, mintha a frigyládát tolták volna a segge alá. Nagyon intenzív volt a jelenléte, ahogy az első gomb megnyomása után mutogatott az ég felé, akárha telibe kapta volna az első sorban Németh Sándor transzszaga a Vidám Vasárnapon, miközben lement az Eb-dal, úgyhogy megérte a gázsiját, véletlenül se lehetett volna pótolni egy cédével. Nagyjából ennyi szolgáltatást és zenei élményt kapunk egy Roni ABC-ben. És ez a Franciaország adta a világnak Ravelt, Debussyt és Erik Satie-t, nos, nem szólhatott úgy a basszus, hogy ne halljuk, ők hogyan forgolódnak a Pantheonban, de József Attila is azért feküdt a vonat elé, mert nem akart egy olyan világban élni, amelyben egy David Guetta sikeres lehet. Egyébként Michel Platini egyik utolsó döntése volt UEFA-elnökként, hogy ezt a bohócot tegyék meg a torna zenei nagykövetének. Horthynak Szálasi volt a búcsúajándéka, Platininek David Guetta. Persze járhattunk volna rosszabbul is, ha a tornadalt megint feldolgozza a Telesport stábja.

Csunderlik Péter - Pető Péter

Ajánljuk még néhány korábbi top tenünk: