Vb-selejtező a stadionban, amelyben koncentrációs tábort rendeztek be, Hitler távozása az arénából, amikor a színes bőrű versenyzők érmeket nyertek a berlini olimpián, Lance Armstrong, aki csalóként lett legenda – a sporttörténelem legnagyobb szemétségei közül szemezgettünk. A lista nem teljes, s aki szerint vita nélkül lehet készíteni efféle lajstromot, az próbálja meg lenyomni a Top 10-et a rendszerváltás utáni Magyarország legnagyobb lopásaiból. Na, ugye, megmondtuk.

Csunderlik Péter-Pető Péter

10. Vb-selejtező a korábbi koncentrációs táborban

A FIFA nélkül annyit érne a felsorolás, mint a Szomszédok Vágási Feri nélkül. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség történetének egyik legocsmányabb döntését 1973-ban hozta. Úgy határozott, lehet vb-selejtezőt rendezni Santiagóban. Nem azért volt ez kérdés, mert nincs olyan stadion, mint Akasztón vagy magas a páratartalom, hanem mert a Pinochet-művek konkrétan koncentrációs tábort rendezett be az arénában, csakhogy segítsünk azoknak is, akik a fehérterrort nem tudják megkülönböztetni Kubatov Gábortól.

A Chile-Szovjetunió párharc első mérkőzése 0-0 lett Moszkvában. És akkor jött a FIFA. Nem meglepő, hogy a szovjetek köszönték a lehetőséget, de nem utaztak el Dél-Amerikába. A november 21-i randevú így elmaradt, de a tragikomédia nem. Az illetékesek kitakarították a létesítményt, mintha először jönne át hozzájuk a csajuk anyja, letörölték a vért mindenhonnan, lekaparták a salétromvirágokat, megtöltötték a stadiont, s rendeztek egy kabarét. Felállt a hazai csapat, a játékosok passzolgattak, lőttek egy gólt, s nyertek 1-0-ra.

Biztos zúgott a „Szép volt, fiúk!”

9. Atlantában a centenárium

Mintha a Fidesz századik születésnapját a Köztársaság téren tartanánk.

Az úgynevezett Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött: az újkori olimpiák centenáriumi ünnepségének számító 1996-os olimpiát nem Athén, hanem a Coca-Cola központja, Atlanta rendezheti meg.

Merthogy az olimpiai eszme nyilván marketingalapokon jött létre, s csupán tévedésből felejtették le a NOB alapító nyilatkozatának sarkából valamelyik menő fegyvergyár logóját, már ha eleve nem lézerpisztollyal írták alá a doksit. Ennél még a fegyverkereskedők is rendesebbek, mert azért plutóniumot ők se adnak el akármelyik terroristaállamnak, de a sportpolitikusoknak mindegy, ki viszi az olimpiát, ha eleget fizet.

Szóval az a Coubertin nevű is csak valami eszdéeszes zavarkeltő lehetett, s igazából nem értette a lényeget. Aki meg még most sem érti, az hívja meg Simicska Lajost egy kisfröccsre: egy Szolnok-Debrecen vasútvonalért cserébe majd elmagyarázza.

8. Lance Armstrong

Csalt. Na és. Ne is lájkolja ezt az egészet senki, aki sohasem puskázott, életében egyszer sem ment át a piros lámpán, sohasem hazudott, füllentett, de mindig kibontotta az igazság minden részletét, s soha nem mondta a barátnőjének, hogy most indul, miközben éppen Kozel duplát rendelt a pultnál.

Armstrong nem azért írta meg a legmocskosabb fejezetek egyikét, mert doppingolt. A sportot együtt tettük azzá az iparággá, amely sokakat kerget a tiltott szerek felé, különösen az országúti bringát, ahol már tényleg az lenne a legkorrektebb, ha egy Tour de France-on a Bayer indítana versenyzőket a Chinoin ellen, ahogyan a Ferrari és a McLaren pilótákat a Forma 1-ben. Armstrong még azzal sem unikum, hogy korábbi csapattársai szerint nem nyert kerületi jellembajnokságot.

De. Felépült a hererákból, létrehozott egy alapítványt, amely a betegség ellen küzd. Milliók viselték szerte a világon a karkötőt, amelyen a Livestrong felirat díszelgett. Hét Tour de France-ot nyert zsinórban.

És hajlamosak voltunk azt hinni, a lehetetlen létezik. Most meg kiderül: minden hazugság volt.

Szóval, ha Charlize Theron berepül az ablakon, kérjük el a személyijét, mielőtt lesmároljuk, nehogy töke legyen a menyasszonynak.

7. NDK-s úszónők

Aki látta az Egerszegi Krisztina 1988-as olimpiai győzelme után készült fotókat, annak aligha jelentett újdonságot, hogy a kelet-német úszok nem eperhabon és zacskós Maggie-levesen éltek. A szoci ország úgy döntött: a keleti blokk nevében megmutatja, ezért tenyészteni kezdte a világklasszis sportolókat. Az NDK-ban a doppingügyinél nagyobb büdzséből már csak az Államvédelmi Minisztérium gazdálkodott.

Ez a terv sikeres volt, amennyiben pár aranyért cserébe sikerült tönkretenni megannyi nőt, életet, versenyt. De például Kristin Otto, a csodaúszó, az embléma hat elsőséget szerzett Szöülban.

Megfizetett érte ő is, országa is. Egyedül a doppingszakemberek nem, akik az NDK bukásával simán áttették a telephelyüket egy másik progresszív országba, a Kínai Népköztársaságba. A bíróság már több száz versenyzőnek ítélt meg kártérítést, amiért a szteroidokkal szétbombázták a testét. Volt, akinek a hangja mélyült, volt, aki azt nyilatkozta, a lelki sebeket nem lehet begyógyítani. A legsúlyosabb eset az Európa-bajnok súlylökőnő Heidi Kriegeré, akit annyira teletömtek férfihormonnal, hogy rajta már csak a férfivá operálás segített.

Államilag szervezetten mérgezték őket. De legalább a keleti blokk megmutatta. Utoljára 1988-ban. Magyarországon egyébként akkor volt a legnagyobb az öngyilkosok száma, újabb bizonyítékaként annak, hogy a sportsikerek és a nemzet közérzete között szoros korreláció van.

Innen is gratulálunk az NDK sportsikereihez..

6. Mexikó és a fekete kesztyű

Már az olimpia előtt egy évvel összefogtak a színes bőrű amerikai sportolók, s követelték, hogy a rasszista rezsimmel tüntető Dél-Afrikát tartsák távol az olimpiától. Nem titok, a Fekete Hatalom című ultraradikális szervezet állt az akció mögött. Amúgy meglehet, mi is ultraradikalizálódnánk, ha seggbe lőnének, mert nem szedjük megfelelő ütemben a gyapotot.

Mindenesetre a NOB úgy döntött, némi faji megkülönböztetés nem ok a beavatkozásra amíg a hamburgerlogó a helyén van, a versenyzők meg tették, amit ígértek.

A 200 méteres síkfutás után Tommie Smith és John Carlos felállt a dobogóra. Egyikük sem viselt cipőt, de fekete kesztyűt igen. A kettős a kezét az ég felé küldte a pódiumon.

A NOB a politikai üzenet terjesztése miatt kizárta a párost a versenyről, szerencsére Dél-Afrika maradhatott.

A döntés konklúziója: a kesztyűvel lehet üzenni, négerek börtönbe hordásával és jogfosztással nem.

Értjük.

5. Az FC Hatvan REAC elleni sorsdöntő meccse

Alighanem a felsorolás legismertebb epizódja a kisvárosi együttes 1994-es oldalba rúgása, a hatvani álom elveszejtése. Egy generáció igazságba vetett hite veszett el a REAC elleni találkozón.

Történt, hogy a hatvani csapat az első helyen állt a másodosztályban két fordulóval a bajnokság vége előtt, s már csak két kieső csapat elleni randevúja volt hátra.

Először a REAC érkezett a Népkertbe, s általános meglepetésre vezetést szerzett. De a vendéglátók nem hagyták annyiban, szinte benyomták a kapujukba a rákospalotaiakat. A falat sokáig nem tudták áttörni. Aztán valakinek végre sikerült. A labda a hálóba tartott, amikor a vendégek középhátvédje látványosan kiütötte azt. Piros lap, tizenegyes – könyvelte el mindenki, síp azonban nem jött. A vérmesebb szurkolók, harmincasok, apukák, apósok, tanárok és melósok sírásra görbült szájjal várták a lefújást, hogy üldözőbe vehessék a játékvezetőt.

Több sansz ugyanis nem kínálkozott, nyert a REAC. A bírót utolérték, a klubot megbüntették, az osztályozót sem játszhatta otthon, nem sikerült kiharcolni az NB I-be jutást. Tóth Dénes szakvezető minden erejét összeszedve árnyalta odáig a nyilatkozatát, hogy a bíró mélyen tudása alatt vezetett.

Ja, így a Kiskőrös jutott fel. Az, amelynek tulajdonosa a később börtönben is ülő Stadler József volt.

A Hatvannak többé nem volt esélye.

Még ma is évente legalább kétmilliárd Justice for FC Hatvan! feliratú sípcsontvédőt adnak el világszerte.

4. Az indián Jim Thorpe-tól elveszik az aranyait, mert megsértette az amatőrszabályt

Az eddigiek után már igazán nem lehet nagy meglepetés, hogy a szobánkat Erika Eleniak-poszterekkel tapétáztuk ki, nem NOB-vezetők egészalakos képeivel. A fehérgalléros sportdiplomaták korruptságánál már csak a képmutatásuk lehet nagyobb, ahogyan pátosztól remegő hangon kiállnak a láng alá, hogy citius, altius, fortius, és miközben maguk dollárszázezreket vettek föl, a huszadik század utolsó harmadáig tartották magukat az amatőrszabályhoz, amely értelmében profik nem indulhattak az olimpián.

Az amatőrszabály leghíresebb áldozata a huszadik század elejének egyik legjobb sportolója, az indián csodaatléta, Jim Thorpe volt, indián nevén Wa-Tho-Huk, vagyis „Fényes Ösvény”, aki az 1912-es stockholmi olimpián behúzta az ötpróbát és a tízpróbát is. Az ötpróbában ötből négy számban nyert, gerelyhajításban csak harmadik lett, de hát 1912 előtt még sohasem volt a kezében gerely. Tízpróbában mind a tíz számban az első négyben végzett, a távolugrástól a súlylökésig. Szekeres Imre nem mutatkozott meg annyi oldaláról a sorozatos kormányátalakítások során, és tegyük hozzá, hogy Thorpe az olimpián kívül még focizott, kosarazott és baseballozott is. Az aranyérmeket V. Gusztáv Adolf svéd király és II. Miklós cár adta át neki, Thorpe csak annyit mondott: „Kösz, király!”. Nem integrálszámításban indult, no. Annyira sokoldalú azért még ő se volt.

De amit utána kapott, nem köszönte meg.

Egy évvel később, 1913-ban egy amerikai újság megírta, hogy Thorpe korábban, még az 1909-1910-es szezonban lenyomott egy idényt fizetett baseballjátékosként, márpedig az amatőrszabály szerint az, aki egyszer már pénzt kapott sportolásért, beleértve a haknikat és a „Szuperbajnok” telesportos tévéműsort is, többé már nem indulhatott olimpián.

Az indián csodaatlétától mindkét aranyát elvették, míg a sportpolitikusok vígan ették a szarvashúsos pizzát. Thorpe csak hetven évvel később, posztumusz kapta vissza az olimpiai győzelmeit.

3. Muhammad Ali

Az nem vitás: Muhammad Ali a legnagyobbak egyike. És alighanem a huszadik század legszebb pillanatainak egyike meg az volt, amikor 1974-ben, a zairei Kinshasában, a nyolcadik menetben - vert helyzetből felállva - kiütötte Foremant, és visszaszerezte a világbajnoki címet, amitől hét évvel korábban megfosztották, mert megtagadta a vietnami bevonulást.

Bizony. Taccsra tették, mert nem akart lőni.

Az ember, aki a Beatlestől megkérdezte, hogy „Ez a vége, vagy igazán feltörtök?”, arról is híres: az olimpia után az Ohio folyóba dobta dühében az aranyérmét, amiért nem szolgálták ki egy louisville-i étteremben, szóval nemhogy nem kapott Pro Urbe-díjat, de különösebben tudomást se vett róla a fehér hatalom. Aztán profinak állva példátlanul gyorsan jutott el a világbajnoki címig a bokszban, amely amúgy szerinte „az, amikor sok fehér nézi, ahogyan két fekete összeveri egymást”. Óriási figyelmet kapott, így össznemzeti felhörrenés követte a nevezetes konfessziót, miszerint: „A nevem nem Cassius Clay. Az egy rabszolganév, és én szabad ember vagyok. Az én nevem Muhammad Ali.”

Persze a behívót Cassius Clay névre postázták. Ali hosszas huzavona 1967. április 28-án megjelent a houstoni sorozáson, de ott elpattant benne valami, mivel mindháromszor Cassius Clay néven szólították, de egyszer sem lépett elő. Ezután előbb figyelmeztették, majd a negyedik előhívásra és állva maradásra ott helyben letartóztatták a bevonulás megtagadásáért. „A háború ellentétes a szent Korán tanításaival. Egyetlen háborúban sincs kötelességünk részt venni, hacsak nem Allah, vagy annak Hírnöke kér meg rá. Nem veszünk részt olyan háborúkban, amely a keresztényeké, vagy más hitetleneké.” Szálem alejkum. Béke veletek.

Ali tudta, hogy Vietnam Dél-kelet Ázsiában van, nem a televízióban, és noha őt nem harcolni vitték volna, de a legtöbb feketét igen, ismerjük a „bújj a csokik mögé” - hadműveletet, ezért személyes ügyéből összügyet csinált: élére állt a helyzetnek és így mondott nemet a háborúra, amely az egész Vietnam-ellenes mozgalom leghíresebb kiállása lett.

El is nyomta a tutit: „Nekem semmi bajom nincs a vietkongokkal. Egy vietkong sem nevezett még niggernek.”

És akkor a bokszengedélyét bevonták, a képmutató WBA - akkoriban még nem tizenhat szervezet bohóckodott - megfosztotta világbajnoki címétől, mintha bármi köze lenne a nehézsúlyú bokszvilágbajnokságnak Vietnamhoz meg a honvédelmi törvényhez.

Reszpekt ezért is.

2. A müncheni mészárlás

A Fekete Szeptember nevű terrorszervezet úgy járult hozzá a béke ünnepének keresztelt olimpia sikeréhez, hogy az 1972-es müncheni olimpián zsidókat mészárolt le. A példásan viselkedő NOB meg úgy döntött, a show-nak folytatódnia kell: az esztelen vérontástól még lehet kajakozni, meg VIP-fogadásokon tapizni a tizenéves nyugat-német hoszteszeket.

Pedig amikor néhány évezreddel ezelőtt a görögök elkezdtek birkózni, aligha számítottak arra, hogy egyszer kalasnyikovos kollégák lövöldöznek majd az olimpiai faluban. Akkor is volt, aki el tudta magyarázni, mi a baj, például a New York Times: „Elmerülve saját álmaik világába, semmit sem tudva a valódi élet eseményeiről, a halál szörnyűségéről, a játszótér korosodó igazgatói elvakultan ragaszkodtak játékaikhoz, és úgy döntöttek, hogy egy kis vérontás miatt ugyan nem vetnek véget a mulatságnak.”

Nem baj, a górék nyomhatták a lazacpálinkát a nájtklubban.

1. Hitler keze nem találkozik Jesse Owens kezével

Árja sikerre készült a náci Németország, hogy az olimpián majd ünneplik a felsőbbrendű fajt. Nyomták a Deutschland über allest, s vakon hitték, hogy a négerek nem tudnak magasat ugrani, ha nem lógatnak banánt a léc fölé. Ugyanakkor az amcsi csapatban tizenkilenc színes bőrű és öt zsidó kelt útra az 1936. augusztus 1-jén nyitó olimpiára.

Aztán a színes bőrű Cornelius Johnson és Dave Albritton nyert. Hitler inkább hazament, de kezet nem fogott velük. A NOB szólt, hogy vagy mindenki vagy senki, erre Hitler inkább arrébb tolta a biciklit. A sajtóban meg „fekete segédcsapatokról” írtak. Baldur von Schirach elöljáró úgy vélte: „Az amerikaiak szégyellhetnék magukat azért, hogy négerekkel akarják megnyeretni az érmeiket. Nem fogok kezet fogni egy négerrel…”

És akkor a fekete Jesse Owens megnyerte a száz métert. A horogkeresztes zászlók meg lobogtak felette. Összesen négy aranyat nyert.

Gyönyörű volt. Már azzal, hogy letérdelt a rajthoz, nevetségessé tette a többi közt színfetisiszta Hitler nagyszerű tanait.

Kár, hogy ettől függetlenül akadt néhány millió ember, akinek nem tűnt fel, mekkora őrülttel kolbászol a világban.