Itt a piros!
Németországban színes címkéket kapnak a pártok. Vannak a feketék (a konzervatívok, CDU-CSU), a sárgák (a liberálisok, FDP), a pirosak (a szociáldemokraták, SPD), a vörösek (utódpárt + kommunisták, Die Linke) és a Zöldek. Heller Ágnesnek abban igaza van, hogy TGM a nyugati - nem szoclib, Heller szerint "ultra-" - baloldal álláspontját képviseli (A gyűlöletbeszéd mint az értelmiség hivatása, január 17.). Ez szerinte vörös, szerintem piros-vörös-zöld. Amúgy a Párizst irányító koalíció színei...
Szó, mi szó, hátborzongató az a hevület, mellyel TGM a hallgató írástudók sürgős színvallását követeli, s egyúttal a mégis megszólalók szuverén színválasztását szapulja (Az írástudók újabb árulásai, január 14.); égbe kiált, s átkokat szór. Hátborzongató, de érthető. Mert a TGM által képviselt fontos álláspontot nálunk kevesen vallják magukénak, s még kevesebben képviselik a nyilvánosságban (tisztelet a kivételeknek, pl. Szalai Erzsébetnek). TGM okkal érezheti magát a magyar nyilvánosságban majdnem egyedül. Írásai azért is fontosak, mert ő mutatja meg újra és újra, hogy a Fidesz nemcsak hogy kokettál... hm... azokkal, akikkel nem kéne, hanem éppúgy a klausi, k-európai neolib-neokonszenzus híve (egykulcsos adó, szegényellenes közpolitikák stb.), mint - sajnos - a magyar szoclibek zöme. Erről van szó. Vagy: legyen!
TGM nem tesz mást, mint hogy szembesíti a magyar baloldalt és a magát odasoroló értelmiséget a nyugati szociáldemokrácia értékválasztásaival. Pl. kicsit kevesebb szakszervezet-ellenességet, ám következetesebb nacionalizmusellenességet (nem puszta fideszezést) várna a jelenlegi magyar kormánytól és a balközép értelmiségtől. Reményeit arra a - ki nem mondott, s egyébként is bizonyításra szoruló - feltevésre alapozza, hogy az MSZP előbb-utóbb igazodni fog az európai baloldal értékválasztásaihoz (Szanyi Tibor is ebben az illúzióban ringatja magát, ez a veszte), s a magyar értelmiségiek is en bloc követni fogják rendszerkritikus nyugati társaikat.
Csakhogy nekik ehhez semmi kedvük.
Pedig TGM mellett szól a baloldali fordulat, amely Nyugaton a pénzügyi és gazdasági válság nyomán elindult: bankokat államosítanak még a britek is, konjunktúrát élénkítenek és állami szabályozást erősítenek világszerte. Mellette szól a budapesti szmog (vö.: Zöldek). És mellette szól az a szomorú tény, hogy az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal (OKA) esélykiegyenlítést célzó javaslatai elsikkadtak. Tényleg az a legkevesebb, hogy egy baloldali felháborodik, ha korlátlan légszennyezés növeli tovább az amúgy is elképesztő egészségügyi egyenlőtlenségeket, vagy ha a romákat és a szegényeket leckézteti a kormány.
De ami a legfontosabb: igenis a baloldali magyar értelmiség felelőssége - bár ez talán történelmietlen felvetés -, hogy a jobboldal kisajátította, kisajátíthatta a baloldali rendszerkritika fogalom- és érvkészletét. Hogy vörös bunkóval csapnak agyon bennünket a barnák. Hogy a feketék pirosra festhetik magukat (holott...). Hogy a pirosak sárgák. S hogy nincsenek (még) zöldjeink. Illetve vannak, de hiába írják, mondják, hogy lehetséges egy deficiteket nem növelő, mégis igazságosabb és fenntarthatóbb fejlődési modell, süket fülekre találnak. Pedig még az USA-ban is fordult a kocka: a csőd szélére sodródott amerikai autóiparnak szánt pénzügyi mentőöv egyik feltétele az egész iparág átállása hibrid üzemmódra.
Miheztartás végett hadd idézzek még egy passzust a francia szocialisták friss programjából: "a pénzügyi kapitalizmus, mely ellen mindig is küzdöttünk, [...] szisztematikusan előnyben részesíti a részvényesek bevételeit a reálgazdaságba való beruházással, a foglalkoztatással és a bérekkel szemben. Amióta ez a modell az 1980-as években a nyugati gazdaságban eluralkodott, fékezte a termelő beruházásokat, jelentősen növelte az egyenlőtlenségeket, és súlyosbította az ökológiai válságot." A nyugat-európai baloldal hangja mostanában így cseng. Mi több: mennydörög.
Ám senkit nem lehet, s nem is kell kényszeríteni, hogy baloldali legyen. Hagyjuk meg Heller, Kartal és minden más "írástudó" jogát, kedves TGM, hogy ne ítélje el a sztrájktörőket! Viszont talán tényleg érdemes a kontinentális Európa közéleti vitáit kevésbé követők figyelmébe ajánlani néhány, hazánkban népszerűtlen gondolatot, eszmét. Az "anti-deregulációt", a zöld adórendszert, a pacifizmust stb. Ami egyébként a gázai háborút illeti, Vári Györgynek a - szinte feloldhatatlan - morális dilemmákra érzékeny elemzésével értek egyet (Ki, ha ők sem?, január 26.).
Ha TGM kicsit kevésbé volna kíméletlen, és mellőzné azokat az oldalvágásokat ("mákos bejgli") és hiperbolákat ("bestiális kegyetlenségű terrortámadás"), amelyeket Heller joggal kifogásol, azzal nagy szolgálatot tenne a magyar baloldal ügyének. Mert egyébként nagyon fontos dolgokat mond, írásainak mindig nagy a visszhangja (lám, most is!), s valóban hiány van Magyarországon piros-pacifista-zöld értelmiségiekből.
Erőss Gábor, szociológus
