Az írástudók újabb árulásai

Tíz esztendővel ezelőtt még szenvedelmes esszéket, pamfleteket, kiáltványokat, sirámokat, gúnyiratokat, panaszdalokat, égbekiáltásokat, paszkvillusokat, palinódiákat, könyörgéseket, átkokat, utópiákat, próféciákat, hitehagyásokat, eretnekséget, hörgést, áriát, kukorékolást közölt a változatos és mozgékony gondolatok terhétől roskadozó magyar sajtó, amelyet úgyszólván nem kellett írniuk a szerkesztőknek és belső munkatársaknak, mert az újságok íródtak maguktól, azaz teleírta őket az értelmiség.

Ma is megjelennek közügyekről szenvedéllyel vagy keserű gúnnyal deklamáló, a pátoszt és a meggyőződést nem nélkülöző írások - ha ritkán is -, de ezeket profik írják, szakkérdésekben elmerülő, elkötelezett újságírók vagy társadalomtudósok, akiknek történetesen olyasmi a kutatási témájuk, ami fölháborodást (hébe-hóba lelkes azonosulást) vált ki belőlük, de a szomszédos "szakkérdésről" már nem nyilvánítanak véleményt. A társadalomtudósoknál megfigyelhető, hogy inkább csak azok írnak kontroverziális (vitára ingerlő) folyóirat- vagy újságcikkeket, akiknek biztos a pozíciójuk és/vagy kevés a vesztenivalójuk.

Minderre úgy szokás - képmutató módon - legyinteni, hogy háááát, ugyebáááár, a közélet is professzionalizálódik. (Ha ez igaz lenne, akkor nem jelennék meg annyi ostobaság. De az ostobaság aránya nem csökken, az írástudatlanság, magyartalanság, bürokratikus vakogás, nyilvánvaló bértollnokság részaránya viszont nő, nődögél.) Nem erről van szó. Arról van szó, hogy a közügyek nem "szakkérdések", bár elemzésükhöz, értelmezésükhöz szorgalom és komoly szellemi munka szükségeltetik. Ha az egyszerűség kedvéért ragaszkodunk ahhoz a vitatható hipotézishez, hogy hazánkban és Európában polgári demokrácia van, akkor helyes megismételnünk a közhelyet: a politikai (tehát szociális, tehát morális) kérdéseket a kompetens honpolgároknak kell eldönteniük.

Hol vannak a honpolgári közösséget legalább jelképesen reprezentáló, megjelenítő alanyi költők, elbeszélők, bölcselők, művészek, tudósok, polihisztorok, aktivisták, militánsok, kőfaragók és balett-táncosok? Az általam olvasott brit, amerikai, francia, német, olasz lapokból nem tűntek el. A magyarországi értelmiség addig nem hallgatott, ameddig motiválta a remény, ameddig preferenciáinak voltak hatalmi esélyei, ameddig némi szolidaritást érezhetett az államot irányító erőkkel. Amikor ezek a remények megsavanyodtak, amikor ezek az esélyek eltünedeztek, mintha egy csapásra vége szakadt volna a pátosznak, a fölzúdulásnak, az iróniának. Érdek nélkül, remény nélkül nem megy?

Úgy látszik.

Az érdek és remény nélküli ellenállás becse, fénye megkopott. A közvéleménynyel - való szembeszegülés kiment a divatból. A politikai rokonszenv talán spontánul és szabadon szabja meg "a pálya" ("career path") első lépéseit, de a többi lépés már merev intézményi folyosókon és csatornákon kopog. A közügyek érdemlegességébe vagy egyenesen szépségébe vetett hitet nem a professzionalizálódás szüntette meg, hanem megfordítva, a demokratikus szenvedély kihunyta miatt érkezett el a politológus napja.

Politikatudomány létezik ugyan (még Magyarországon is), de valóságos művelőiről a széles publikum még sohase hallott. "Politológus" néven a különféle "mainstream" (a "fősodor"-ból való) irányzatok monotonul kattogó véleménygépeit szokás működtetni. Engem nem zavar, már nem figyelek oda.

Néha meg-megszólal még egy-egy művész, különösen filmtörvény, színházi törvény, médiatörvény évadján. S van egy posztpublicisztikai alfaj, a kultúra hanyatlása fölötti írói-művészi panaszolkodás, amely nem is nagyon burkoltan a nem kielégítő szubvenció, finanszírozás, támogatás, apanázs, díjkiosztás, mecenatúra, szponzorálás aggasztó tüneteiben leli föl a barbárság attakját.

Nagyjából ennyi.

Pedig fölháborodásra nincs kevesebb ok, mint Bálint György (és a nála sokkal szangvinikusabb baloldali fölháborodók) korában.

Pár hónapja némi mélabúval vettem tudomásul, hogy meg kell győznöm vitapartnereimet a "ne ölj!" parancsolat általános helytállóságáról és célirányosságáról (mint valami vadonatúj, eredetieskedő, hóbortos ötletről), s ez mulatságos módon annyira nem sikerült, hogy egy magát keresztyénnek és konzervatívnak vélő lap aláíratlan szerkesztőségi vezércikkben - minden munkatárs egységesen vallott nézeteként - rátartian tudatta velem, hogy nincs igazam, s hogy a tulajdon fontosabb, mint az élet.

A balközép sajtó megosztott volt a Monoki Gondolat tekintetében, amely szerint mindenféle mondvacsinált ürügyekkel meg kell fosztani a legszegényebbeket a szociális segélyektől, de azt alig emlegette, hogy a Monoki Gondolat számos híve a szocialista pártban található; ezt a jobboldali sajtó is titkolta, mert nem akart híveket szerezni az üdítően antiszociálisnak és kirekesztőnek mutatkozó szocialista pártnak. Amikor hihetetlen módon a Monoki Gondolatot a szocialista kormány bevezette az Országházba, s a szociális törvény antiszociális módosítását a szocialista kormány javaslatára megszavazta a szocialista párt a jobboldal egyhangú lelkesedése mellett, néhány nagyszerű balközép újságíró - Varró Szilvia, Ónody-Molnár Dóra, Andrassew Iván - alaposan elhúzta a "baloldali" kormánypárt nótáját, Ferge Zsuzsa is világossá tette, miről van itt szó (a Népszava karácsonyi számában, majd valamivel később az InfoRádióban), de a szerkesztőségeken és az egyetem szociálpolitikai tanszékén kívüli értelmiség, a szellemi baloldal hallgatott. Csak mintegy negyven ember fagyott meg idáig az idén, de le kell faragni a szociális költségekből - harsonázza, recsegi, dünnyögi, morogja, dúdolja a balközép sajtó. Negyven versenyképtelen ember fagyott meg a kezdeményezőkészség és a vállalkozó szellem hiányában. Ezek se lopnak több uborkát.

Azt hittem volna, képviselők tucatjai lépnek majd ki a szocialista parlamenti frakcióból. A leggyalázatosabb módosító indítványokat előterjesztő képviselő, G. Nándor a Baloldali Tömörülés tagja. (Szerinte - és Tony Blair szerint - a nem megfelelő életvitelű személyektől is meg kell vonni a segélyt. Mi a megfelelő életvitel? Azt majd eldönti a helyi kupaktanács.) Senki nem tiltakozott. Konrád György az afganisztáni mákfölösleg problémáját oldotta meg a minap gyöngéd kézzel. A mákos bejgli a rejtély nyitja.

Az Alkotmánybíróság - az elképzelhető legálszentebb érveléssel - megakadályozta a bejegyzett élettársi kapcsolat melegekre is kiterjesztett intézményének bevezetését. A perverz eredmény az lehet, hogy a heteróknak nem lesz ilyen élettársi kapcsolatra lehetőségük, nekik megmarad az első osztályú intézmény (a házasság), miközben a melegeknek kijelölik a másodosztályú, fapados intézményt (a bejegyzett élettársi kapcsolatot), ami egyértelműen diszkriminatív, tehát alkotmányellenes. A fölháborodás vihara? Ezúttal is elmaradt.

A szociálliberális kormánytábor (plusz kváziellenzék) fogyatkozó számú és egyre borúlátóbb hívei avval szoktak bizonykodni nehezen indokolható politikai preferenciájuk mellett, hogy "...ezek azért mégse rasszisták és nacionalisták". Miután a szocialista párt a Fidesszel karöltve becikkelyezte a "lex Monok" zengzetes mondatait, és meghirdette az "Út a munkához" nevezetű kirekesztő, antiszociális és (implicite) romaellenes programot, az első "érv" elesett. A második? A szocialista párt, ugyancsak a Fidesszel öltve karba kart, véle közösen terjesztette be a Szlovákiát fölöslegesen tovább provokáló, egyértelműen nacionalista hangvételű országgyűlési határozati javaslatot. A kormány hívei csak abban reménykedhetnek, hogy a szocpárt nem őszintén kirekesztő és nacionalista, csak az árral úszik.

Tiltakozás? Baloldaliak kétségbeesett levelei a sajtóban? Ugyan.

A közlekedési dolgozók sztrájkja - normális esetben, európai alapesetben - maga mögött tudhatta volna a balközép és a baloldal támogatását. Különösen, hogy a Ferihegyi repülőtéren az igazgatóság a legundorítóbb módszereket alkalmazta a sztrájkolókkal szemben, a szervezett sztrájktöréstől a munkát beszüntetők durva zaklatásáig. Szolidaritás? Zéró. A balközép médiák huhogó mumust csináltak Gaskó Istvánból, a Liga szakszervezetek és a VDSZSZ vezetőjéből. Ez különös. Meglehet, hogy Gaskó - néha követhetetlen - taktikája bírálható (más szakszervezetek, a mozdonyvezetőké például, vagy a szintén más konföderációhoz tartozó Vasutasok Szakszervezete bírálják is; ebbe nem tudok beleszólni). Az is egyértelmű viszont, hogy határozott követelései, bár a jelenlegi viszonyok között szokatlanok, nem térnek el az alaptípustól: nehéz viszonyok között nehéz munkát végző emberek életét akarják megkönnyíteni. A privatizációs bevételből való egyszeri részesedés - ez a követelés eszelősen farizeus átkokat váltott ki - alig haladja meg fejenként a vasúti szakmában elterjedt havi bruttó átlagbér összegét. Gaskó azért ellenszenves az elfogult és szemellenzős szocpárthíveknek, mert együttműködött a parlamenti és parlamenten kívüli jobboldallal és a csakugyan rémséges Orvosi Kamarával az egészségügyi törvény megbuktatásában. Ezért egyszerűen hálával tartozunk neki (mármint a buktatásért), és bizony a jobboldalnak is: ebben történetesen igazuk volt. Más kérdés, hogy a fönnálló kórházi állapotok is elviselhetetlenek.

Minderre reakcióképpen az ombudsman, majd a "szocialista" miniszterelnök a sztrájktörvény - a világviszonylatban egyedülállóan szigorú magyar sztrájktörvény! - további szigorítását kezdte pedzegetni. Az előbbi odáig merészkedett, hogy javasolta: csak előzetes bírói kontrollal lehessen munkabeszüntetést hirdetni. Amikor a sztrájktörvény máris tiltja az ilyesmit, ha a nehezményezett konfliktushelyzetnek elvileg lehet megoldása munkaügyi pör révén - ami abszurdum.

Baloldaliaknak nem illenék sztrájktörőkkel szimpatizálniuk, a munkásjogok megkurtításán agyaskodniuk, legalább jóindulatú semlegesség elvárható volna tőlük. Ha igaz volna - ami a szociáldemokrata krédó manapság -, hogy a tőke (illetve a tőkés állam) és a munka konfliktusában még mindig az utóbbi pártján állnak, de különféle (most ne vitassuk, mennyire valóságos) előnyökért megtűrik, méltányosan kezelik az előbbit, akkor ezt nem kellene fejtegetni. Emlékeztette erre valaki a szocialista pártot a saját hívei, követői, szavazói közül? Nem. Erre proligúnyolás és prolimocskolás következett (mellesleg: nem ebben a lapban). Beleértve az állítólag dúsgazdag munkásvezér több évszázados - és a nyomorú vackán aranyakat és gyémántokat fölhalmozó koldus évezredes - toposzát.

A köztársasági elnök nem írta alá, hanem az Alkotmánybírósághoz küldte át a családon belüli erőszak elkövetőit időlegesen "távol tartó" törvényt, mert korlátozhatja az erőszakoskodóknak az ingatlantulajdonhoz fűződő jogát, ezért a törvényt nem lehet kihirdetni. Feleséget rugdalni, gyereket püfölni - ami egyébként más jogszabály szerint tilos - így továbbra is lehet a magántulajdon védelme alatt. Az ember azt gondolná, az emberkínzás iránt közönyös közvélemény legalább az állatkínzáson fölháborodik. Elvégre Budapest kőszívű lakói a legelbűvölőbb kisgyerekek, a jéghegyeket megolvasztó szépségű fiatal nők láttán se fakadnak mosolyra, de kivirulnak egy jobb fajkutya láttán. Mégse. A Négy Mancs szervezet, amely ellenzi az állatkínzást (a libatömést), első számú közellenséggé avanzsált honunkban. Sok tucat publicisztika élt avval a megrendítő erejű ellenérvvel, hogy állatkínzást (libatömést) másutt is folytatnak. Másutt törvényesen megkövezik a házasságtörő asszonyt. Másutt kimetszik a kislányok klitoriszát, hogy elejét vegyék a nők szexuális örömének. Tehát mindez nálunk is bevezethető, nemde?

A szocialista kormány újabban fölhagyott az oktatásban észlelhető etnikai szegregáció leküzdésére irányuló erőfeszítésekkel. Fönn akarja tartani az egyszínű gettóiskolákat. Jó volna, ha Mohácsi Viktórián, a kiváló európai képviselőn kívül - aki maga is roma - fehér emberek is csapkodnák az asztalt. De hogy beszakadjon!

Ezek után aligha csodálkozhatunk rajta, hogy humanista lelkületű, a gyöngébbel együtt érző, demokratikus észjárású értelmiségünk meg se mukkant Izrael Állam gyalázatos gázai akciójával kapcsolatban, amelyet Richard Falk, az ENSZ ottani emberi jogi megbízottja (hajszálpontosan) kollektív büntetésnek és emberiség elleni bűntettnek nevezett. A sajtó peremén a filoszemita és az antiszemita szélsőjobboldal köpködi egymásra a kliséit. Erről beszélni sem érdemes. Az állítólagosan "jobb körökben" némi hümmögés után a Hamasz (tagadhatatlan) nőgyűlöletéről és teokratikus, továbbá harcias hajlamairól szokás brekegni. Pedig ez most teljesen érdektelen. Az izraeli kormányzat - amelyet évtizedek óta korlátolt katonák és titkosszolgálati káderek vezetnek - a neki kiszolgáltatott palesztin lakosságot gyötri, támadja, éhezteti; elrabolja a földjét; megalázza, sértegeti, kénye-kedve szerint bünteti; politikusait bebörtönzi, az arab foglyokat kínozza. Aligha meglepő, hogy a Hamasz megnyerte a palesztinai választásokat; ám a korrupt El Fatah vezetőivel összejátszva az izraeli véderő kibillentette még a gyarmati bábkormányból is. Most pedig az izraeli hadsereg bestiális kegyetlenségű terrortámadást intéz a védtelen gázai övezet ellen, halomra gyilkolja a civil lakosságot - az egyiptomi és a jordániai (régtől megbízhatóan palesztingyilkoló) rezsim nyilvánvaló cinkosságával. Nincs itt szükség semmiféle szubtilitásra: ez gazság. A nacionalista mákonytól elkábított izraeli közvéleménnyel szemben az elszigetelt izraeli baloldal - Ilan Pappé, Tom Segev, Nir Rosen, Michael Warschawski, Uri Avneri - bátran fölemeli a hangját. A nyugati baloldali sajtó, az Európai Balpárt, a IV. Internacionálé, a szakszervezeti mozgalom, számos szociáldemokrata, liberális értelmiségi tiltakozik. Az úgynevezett magyarországi baloldal néma. Ez tűrhetetlen.

A magyarországi demokratikus értelmiség fölszámolta önmagát. Isten veletek, ti régi játszótársak.

Tamás Gáspár Miklós, tudományos kutató

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.