Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós komoly vitába keveredtek a Népszabadság hasábjain. TGM (Az írástudók újabb árulásai, január 14.) arról beszélt, hogy a magyar kritikai értelmiség nem tölti be feladatát, jóformán eltűnt. Ha jól értem, úgy véli, hogy elsősorban taktikai érdekek, félelmek térítik el kritikai feladatától az értelmiséget. Mindig a kisebb rosszat kívánják választani, mert folyton fenyegetve érzik magukat attól, amit a nagyobb rossznak hisznek.

A baloldali és liberális kritikai értelmiség annyira tart a Fidesztől, hogy még a jelenlegi kabinet morálisan legelfogadhatatlanabb döntéseit sem meri megkérdőjelezni az sem, akit még nem taszított apátiába a rendszerváltáskori illúziók szétfoszlása. Ezért nem számoltatják el a hozzájuk közelebb álló politikai pártokat döntéseikről. Így nagyban hozzájárulnak a teljes politikai osztály korrumpálódásához, elzülléséhez. Bibóval szólva: TGM "hamis realizmust" vet az értelmiség szemére és figyelmeztetni kívánja őket e hamis realizmus pusztító következményeire. Ilyen például, a teljes politikai osztály hiteltelenné válása nyomán a szélsőjobboldal erősödése, tehát éppen annak a mumusnak az immár valóban riasztó feltűnése, amitől leginkább óvni kívántak a hamis realisták. Éppen az a baj éri el őket, ami elől a rossz döntésbe menekültek. E folyamat egyik kitüntetett állomásaként mutatja be TGM az egykori magyar kritikai értelmiség hallgatását Izrael gázai háborújának ügyében. TGM kritikája nem kis részben jogos, de a gázai helyzet leírását tekintve téved, pontosabban - és ez a legfőbb baj -, meg sem kísérli megérteni a problémát, amiről véleményt nyilvánít. Maga is szakít a felelős értelmiségi magatartással, amit joggal kér számon, és ha igaza van, ha jóformán egyedül maradt, akkor hibája annál megbocsáthatatlanabb.

TGM azt írja, hogy a Hamasz nőellenessége, bár gyalázatos, nem fontos akkor, amikor az izraeli beavatkozásról gondolkodunk, hiába hivatkozik erre, cinkos hallgatását igazolandó a bírált magyar álkritikai értelmiség. Ezzel a Hamaszt ki is kapcsolja a helyzet leírásából. Úgy kívánja a helyzetet megítélni, hogy az egyik aktorral egyszerűen nem foglalkozik. Ez több mint elképesztő. A szervezet nőellenessége önmagában természetesen nem indokolhatna egy ártatlan embereknek tömeges, borzalmas szenvedést okozó háborút, de hát nem is ez volt a casus belli. A Hamasz folytonosan fegyverkezik, százezrek életét teszi jóformán élhetetlenné, egy roppant kis területű ország nem elhanyagolható részének állandó, a civil lakosságot fenyegető támadásával arra törekszik, hogy egyre nagyobb távolságra tudja eljuttatni a rakétáit, deklarált célja Izrael felszámolása. Mindennek a számításba vétele nem jelenti azt, hogy Izrael lépéseit innentől kezdve automatikusan igazoltnak tekintjük, csak azt, hogy egyáltalán érzékeljük a morális dilemmát, amit Izrael jól vagy rosszul, elfogadhatóan vagy elfogadhatatlanul kezel. TGM Izrael újkori történetének minden korszakát, minden vezetőjét, minden döntését egybemossa, az okokról hallgatván lényegében azt állítja, hogy az ország militarista vezetői mindig minden ok nélkül, alighanem pusztán a militarizmus és imperializmus iránti olthatatlan szeretetükben ugyanolyan elnyomó politikát érvényesítettek, mint most. Ezzel a szintén katonai múlttal rendelkező Jichak Rabint és politikáját sikerült egybemosnia az izraeli szélsőjobb legvéresszájúbb képviselőinek elképzeléseivel. A szerző szerint ez a politika érthetővé teszi, hogy a megalázott palesztinok a Hamaszba helyezték a bizalmukat a legutóbbi választásokon. E gondolatmenet szellemében persze annak is érthetőnek kellene lennie, hogy a dél-izraeli városok állandó rakétaesőben élő lakói és családjaik, barátaik az ország más részeiből támogatják az izraeli offenzívát. Az izraeliek támogatását azonban érdekes módon egész mással magyarázza, azzal, hogy az izraeli közvéleményt elvakítja a tébolyult nacionalizmus. Ha a palesztinok helytelenül választanak, az azért van, mert megalázottak és fenyegetettek, ha az izraeliek választanak helytelenül, az viszont azért van, mert tébolyult nacionalisták, a rakétáknak ehhez nyilván semmi közük. Ez a logikai hiba a gondolkodás TGM-hez méltatlan henyeségéről tanúskodik.

Heller Ágnes válasza (A gyűlöletbeszéd mint az értelmiség hivatása, január 17.) sajnos szintén gondolati következetlenségeket mutat, nem tisztázza a helyzetet. TGM-mel - a gázai helyzet megítélésén kívül - az a gondja, hogy eszetlen radikalizmusában azt várja az értelmiségtől, "tagadják meg még a legminimálisabb szolidaritást is egy ország választott vezetőitől". Nem értem, mit jelentene ez a minimális szolidaritás, azon kívül, hogy nem szorgalmazzák erőszakos, nem választások útján történő eltávolításukat. TGM ilyen követelésekkel nem állt elő, bár a forradalmi retorika az én ízlésemhez képest túlteng az írásaiban. Heller jelzi, hogy TGM álláspontja a gázai háború kérdésében megegyezik Hugo Chavezével és követőiével, továbbá az európai szélsőjobboldaléval is. Ezt állítólag csak azért említi, hogy cáfolja TGM önképét, miszerint ő magányos hős vagy eredeti gondolkodó. TGM azonban éppen azt reklamálja, hogy a nyugati baloldal evidenciáit nem látja viszont itthon, egyáltalán nem is pályázik olyasféle eredetiségre, amilyet Heller vele kapcsolatban cáfol. Heller megjegyzése csak a megbélyegzésre irányuló kísérletként értelmezhető. (Gadó János írása Írástudók, csatlakozzatok!, január 20. - ki is merül abban a törekvésben, hogy TGM-et rossz társaságba keverje.)

Ez felettébb igazságtalan, mivel, aki követi TGM publicisztikáját, pontosan tudja, milyen lesújtó a véleménye Chávezről, a szélsőjobboldalról nem is beszélve. Heller Ágnes, noha rendkívüli jelentőségű életműve nem kis részét morális dilemmák végiggondolásának szentelte, szintén nem érzékeli az Izrael előtt álló morális dilemmát. "Mi az, hogy bestiális kegyetlenségű terrortámadás? A háború mindig kegyetlen, de mitől kegyetlenebb ez, mint más háborúk, és miért bestiális?" Nos, ez a háború abban különbözik egy "tipikus" háborútól, hogy nincs két egymással szembenálló reguláris hadsereg, és a front nem választható el a hátországtól. Tehát ha a dél-izraeli civil lakosság támadói ellen kíván az állam fellépni, elkerülhetetlenül ártatlanok vérét kell ontania. Semmilyen háború nem lehet igazságos, de egy ilyen háború még sokkal kevésbé. Izraelnek nincs lehetősége morálisan igazolható választásra. Sem azt nem igazolhatja morálisan, ha nem védi meg polgárait, sem azt, ha megvédésük árán más ártatlan emberek életét veszi el. Azzal a feltételezéssel, hogy van morálisan kifogástalan választása, csupán távol tartjuk magunktól a problémát. Azok a kritikusok, akik nem vitatják ugyan Izrael jogát az önvédelemhez, de "túlzott erő alkalmazását" kérik számon, szintén úgy tesznek, mintha volna "éppen elégséges erő", ami helyett Izrael direkt másik megoldást választott. A morálisan helyénvaló kérdés az lehet: elkövetett-e valóban mindent Izrael, hogy minimalizálja a halálos áldozatok és a sebesültek számát. Ezt a kérdést se TGM, se Heller nem teszi feli. Mindketttőjük írása ködszurkálás, legalábbis a gázai helyzet tekintetében. Ami a magyar kritikai gondolkodás bátorságát és felelősségét illeti, TGM-nek sajnos, igaza van. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint kettejük szomorú cikkváltása.

"Tudni kell bizonyos dolgokat: csakis így háborodhattok fel [...] egy pongyola gondolat vagy egy hazug, csúnya és pongyola társadalom ellen [...] Legyetek okosak - ez az első szabály" - írja a mindkettejük által idézett Bálint György. Ezt mulasztotta most el a két káprázatosan művelt és gyors elméjű, meghatározó magyar bölcselő. Kár. Ki, ha ők sem?

A szerző irodalomtörténész