A hétvégén Hencidán voltam Horthy Miklós szobrának avatásán, és ott jöttem rá, hogy Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt ebben az országban tényleg kilőtték sok derék honfitársam szemét. Belátom, ebben igazat kell adnom a jobboldalnak. Sok minden másban is van igazság, amit hangoztatnak, de ebben az egyben – most már én is világosan látom – feltétlenül. Azzal az aprócska kiegészítéssel, hogy a „magyar emberek” szemének kilövésére nem Gyurcsány Ferenc adott parancsot, hanem Orbán Viktor, nem a „kommunista rendőrség” oszlatásai okozták a tragédiát, hanem a Fidesz-vezérkar által elrendelt szőnyegbombázások, és nem is gumilövedékek vakították el az én honfitársaimat, hanem az Orbán Viktor kezéből közéjük hintett nemzeti mákony.

Néztem a kormányzó hencidai szobra előtt elvonuló, tarka jelmezekbe öltözött embereket, a büszke kurucokat, a komor vitézeket, a délceg lovagokat, a kemény hadfiakat, akik mind-mind annyira komolyan vették a szerepüket, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak-e, vagy inkább nevessek rajtuk.

Nem látták magukat kívülről? Nem néztek bele a tükörbe, mielőtt elindultak Hencidára? Mit válaszoltak otthon az asszonynak, ha megkérdezte tőlük, hogy „hites uram, melyik ruhádat készítsem ki, a lovagosat, a vitézeset, vagy a kurucost”? S erre nem röhögték el magukat? Mit mondtak a gyereknek, ha megkérdezte tőlük, hogy „édesapám, hová mész abban az izében”? Talán azt felelték összevont szemöldökkel, hogy „háborúba megyek, kisfiam”?

Hibát követnék el, ha csak nevetnék rajtuk. Hiszen nem egyedül ők a felelősök. Hiszen ők csak parancsokat hajtanak végre, elvégre mindig erre vágytak: hogy ezen az ingatag, bizonytalanul sodródó, és annyi bajt megért kompon az egymással folyton vitatkozó révészek helyett a parancsnokságot végre vegye át egy teljhatalommal megbízott tengernagy, aki egyúttal átveszi az irányítást az életük fölött, s kiadja a parancsokat. Hiszen olyan nehéz talpon maradnunk a saját erőnkből.

Olyan nehéz a következő lépésünket kiszámítanunk, ha csakis magunkra számíthatunk. Olyan nehéz a felelősséget a saját vállunkra rakni. És olyan édes, ha a döntéseink, bűneink és hibáink súlyát valaki átveszi helyettünk. Ha tehermentesít minket saját magunktól egy Horthy, egy Kádár, egy Orbán, bárki, valaki, csak jöjjön, aki a dolgokat helyettünk tisztába teszi. Hiszen olyan könnyű „gyurcsányozni”, és minden szennyesünket arra a bizonyos őszödi beszédre kenni.

Az őszödi beszédben voltak védhetetlen mondatok a trükkök százairól, voltak kimagyarázhatatlan megjegyzések arról, hogy a szocialista kormány mi mindent csinált kormányzás helyett. De az őszödi beszéd a baloldalon senkit sem fanatizált, csak Gyurcsány Ferencet, mert ha fanatizálta volna azokat is, akikhez szólt, akkor megértették volna, hogy mit jelent. Az őszödi beszéd a jobboldalt fanatizálta, a jobboldalnak azt a rétegét, amely máig nem fogta föl, hogy az őszödi beszéd egyetlen sora sem rejtett olyan halálos veszélyeket magában, mint a 2002-es vereséget elviselni képtelen Orbán Viktor azon kijelentése, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ennek a hazug mondatnak a mákonyától bódultak el ezrek és tízezrek. Akkor húzták magukra anakronisztikus maskaráikat, azóta masíroznak fel és alá a saját maguk által elképzelt magyar történelemben, és azóta várják az újabb és újabb tűzparancsot a tengernagytól, mert azt hiszik, hogy ami szemben áll velük, az egy ellenséges sereg. Pedig nem az. Csak egy tükör.