Győz a szittya fergeteg

Szélsőjobbos jelmezbál keretében szobrot állítottak Hencidán Horthy Miklósnak.

Szobrot állítottak Horthy Miklósnak a születése 145. évfordulója alkalmából szombaton a Hajdú-Bihar megyei Hencidán, ahol az ünnepség egyes szónokai szerint „egészen biztosan” megjelent a kormányzó lelke is, és a rendezvényt „örömmel szemlélte a magasból”.

Ha így volt, Horthy Miklós bizonyosan elcsodálkozott rajta, hogy az ő tiszteletére összegyűlt több száz fős sokaság mennyire tarka képet mutat. A mai magyar szélsőjobboldalra jellemző koreográfia szerint leginkább jelmezbálra hasonlító rendezvényen ugyanis a zászlótartó gárdisták szigorú tekintetű kéményseprőnek öltöztek, mások XIX. századi táblabírót alakítottak, ám akadtak pogányok is, akiknek az oldalán tarsolylemez lógott, nyakkendőjükön pedig csodaszarvas inalt.

Láttam második világháborús hadfiakat, sőt fekete köpenyes, fehér kesztyűs, igen komor képű vitézeket is, akik Horthy szobra mellett kivont karddal álltak a kánikulában. A hazai szélsőjobbos szubkultúra efféle elemeihez hozzászoktam már, ezért volt különösen feltűnő, hogy Horthy Miklós színe előtt megjelentek kék mentét és strucctollas süveget hordó férfiak is, akiknek az övén egy-egy fokos fityegett, s akiknek látványán tán a megidézett kormányzói lélek is eltűnődött kissé.

Odaléptem egyikükhöz, s a következő párbeszédet folytattam vele:

– Bocsánat, ez miféle viselet?

– Kuruc, kérem.

– És honnan jött?

– Most éppen a nagy víztől, mert az árvíznél segédkeztünk, a Dunánál.

– Nem úgy értem, hanem a viselet. Miért éppen kuruc?

– Bihardiószegi vagyok, nem messze tőlünk volt az álmosdi csata, annak a tiszteletére öltözünk kurucnak. De vannak nálunk labancok is!

– S kit tisztelhetek önben?

– Kuruc vagyok, kérem.

– Ezt értem, de mi a neve?

– Mondom, hogy Kurucz, cézével. Idősebb Kurucz Imre.

A szoboravatás alkalmából elhangzott szónoklatok rövidesen rávilágítottak arra, hogy egy efféle ünnepség vajon miért hasonlít katonai hagyományőrző csoportok fesztiváljára. Vélhetően azért, mert a szónokok többsége szerint igazából valamiféle háború folyik a magyarság ellen. E háborúban nemzetünk védtelen testét világtipró nagyhatalmak keselyűként szaggatják, vérünket szívják, a Szent Korona szent földjére pedig rablók, gyilkosok és összeesküvők hada les. Más megoldás nincs, csak a megosztó pártoskodás befejezése, a magyarságnak ugyanis össze kell fognia, és egy emberként fölsorakoznia egy várva várt nagy vezér mögé, akiről nem tudni, hogy mikor jön el, de legalább Szent István királyhoz és Horthy Miklóshoz hasonlatos nagy államférfinak kell lennie.

Arról egy szó sem esett, hogy a nagy király műve és Horthy országlása semmilyen tekintetben nem mérhető össze, miként arról sem, hogy a kizárólag szuperlatívuszokkal méltatott kormányzó politikája Magyarország történetének legtragikusabb háborújába torkollott. A szónokok szerint Horthy Miklósról szándékosan terjesztenek hazugságokat, a kormányzó ugyanis nem akart háborúzni, sőt a százezerszámra meggyilkolt magyar zsidók vesztét sem a magyar állami szervek, hanem a németek okozták. E szobor állításával tehát „Hencida történelmet ír, s e nap az igaz magyarok ünnepe lesz az idők végezetéig”.

Majd hosszú beszédek következtek a kormányzó lovagi erényeiről, emberszeretetéről, a gyöngék, elesettek és bajbajutottak melletti kiállásáról, ami igen különösen hangzott éppen Hencidán, ahol a zömében cigányok lakta Sallai utcát a közelmúltban Retek utcának nevezték el. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a falunak Szémán László személyében jobbikos polgármestere van, márpedig szélsőjobboldali portálokon a romákat szokás „retkeknek” nevezni. Ebből a szempontból tehát a történelmet író Hencida visszafogott volt, hiszen a Sallai utcából könnyen lehetett volna Orkok útja is.

Magát a szobrot a jobbikos vezetésű önkormányzat erkölcsi támogatásával állíttatták föl, méghozzá Csukás Ferenc adományaként. Utóbbi férfiút a rendezvényen folyton „nemzetes uramnak” szólították, és „vitéz nemes vitéz zetényi Csukás Ferencként” szólították színpadra, mint később megtudtam, azért, mert a Vitézi Rend Kárpát-medence Kormányzósága főkapitánya, valamint a Horthy István Honvéd-huszár Bandérium tiszteletbeli kapitánya, s a Horthy István Mártírok és Hősök Alapítvány elnöke. A műalkotást Glatz Sándor és Veres Attila készítette, s Horthy Éva – a kormányzó bátyjának leszármazottja – leplezte le a déli forróság ellenére másfél órásra nyújtott ünnepség végén.

– Nem volt meleg ez a mellény? – kérdeztem tikkadtan egy fekete ruhás, zászlótartó férfitól, aki vitéz Ballagó Zsoltként mutatkozott be. Majd azt válaszolta:

– Ugyan, mi ez a kis hőség? A kormányzó urunkért mindent! Ha ő nincs, az ellenség szétszedte volna ezt az országot!

– De hát szétszedte, nem? – szóltam utána. Ám ezt már nem hallotta, mert a háttérben már vígan nótáztak harmonikaszó mellett. Valaki azt énekelte, hogy „győz a szittya fergeteg”. Tán a kormányzó lelke is hallotta a magasból – ha ott volt egyáltalán, amikor Hencida történelmet írt.

(Az ünnepségről a debreceni vagy.hu videót készített, amely megtekinthető itt.)

Kardra, magyar!
Kardra, magyar! A SZERZŐ FELVÉTELE
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.