Tamás Gáspár Miklós: Eszmélet

A Nemzeti Kulturális Alap finanszírozza az állami könyvtárellátó folyóiratbeszerzéseit. Ez életfontosságú a magyarországi folyóiratoknak, hiszen egyre kevesebben olvasnak, a sokat olvasóknak jellegzetes módon nem nagyon van pénzük, és az ún. online fölületek nem pótolják a könyvet és a folyóiratot (csak azok mondják, hogy a papírra nincs szükség, akik maguk már rég nem olvastak semmit).

A Nemzeti Kulturális Alapnál pályázni kell, aztán a hatóság eldönti, hogy mit lehet olvasni a könyvtárban. Az egyetlen érdemleges baloldali folyóirat, az Eszmélet, persze vesztett, 300 (háromszáz) városi közkönyvtárból tiltották ki – mert a döntés ezt jelenti. (Arra én most nem leszek tekintettel, hogy itt nálunk vidéken mi mindent neveznek „baloldalinak”.) Az, hogy a közel száz „általános érdekű” magyarországi folyóiratból csak egy (az egyértelműen) baloldali, tipikus a mai Magyarországon. Eltekintve bármelyőnk politikai beállítottságától, mindenkit tűnődésre késztethet ez a nemzeti kultúra állapotáról.

Olyan országban, amelyben állítólag – ismétlem: állítólag – évtizedekig hivatalos világnézetnek számított a marxizmus egyik (nem a legjobb) változata, a rá való hivatkozások minden egyes esetben tárgyilag tévesek. Hiszen már az is súlyosan problematikus, hogy lehet-e a marxizmus világnézet. Ugyanis a marxizmus eminenter kritikai természetű, ennélfogva nem nagyon képzelhető el nem rendszeroppozíciós alakban; de még mint lázadó doktrína se világnézet, hanem kritikai elmélet, ezért nincs „tanítása” az eljövendő eszményi társadalmi rendről, amivel azonosítják (tehát nem utópia, de nem is terv, nem is program, legkevésbé állami vagy kormányprogram). Evvel nem azt akarom állítani, hogy a marxizmus egyáltalán nem „felelős” az 1917 (ezt nevezi így a Magyar Nemzet: „zavaros finanszírozású oroszországi puccs”) utáni forradalmi („szocialista”) rendszerekért, már amennyire a kapitalizmus radikális kritikája „felelős” lehet akkor, amikor a belőle levont következtetések megfogalmazói a saját fejük (és géppuskájuk) után mennek.

Akárhogy is van, az ember megdöbben, amikor olyasmit lát az újságban, hogy Marx szerint „a lét határozza meg a tudatot”, a lehető legvulgárisabb értelmezésben tehát: a gazdaság határozza meg (vagy „okozza”) a társadalmi és kulturális viszonyokat (csakugyan Marx mondta, hogy az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi – miért, talán nem?), mintha Marx ezt helyeselte volna, mintha nem ebben látta volna a kapitalizmus korának az átkát! Az érett Marx nem volt gazdasági determinista, de az volt a véleménye, hogy a kapitalizmusban a „gazdaság” (persze nem a gazdaság, hanem a tőke a maga fölhalmozási, növekedési és mindent áruvá változtató imperatívuszaival) határoz meg (determinál) egyebeket, szemben más korokkal (tehát nem mindig, nem pl. a középkorban) – és éppen ezt átkozta el. Azt is látja az ember az újságban, hogy Marx az osztályharc „híve” volt, holott Marx az osztályharc ellensége volt, hiszen az osztályharc a tőkés rendszer sajátossága. Az ugyan igaz, hogy az osztályharcban Marx a munkásosztály oldalán állt, mert a proletariátustól remélte az osztályharc, tehát az osztálytársadalom megszüntetését. (Annyiban igaza is volt, hogy ez a proletariátus érdeke lett volna.) A tőke (tetszik érteni, A tőke c.könyv) világosan kimutatja, hogy mindez nem transzhistorikus (nem történelem fölötti), hanem csakis és kizárólag a kapitalizmus tulajdonsága.

Azt is lehet látni az újságban, hogy Marx mint afféle tizenkilencedik századi gondolkodó, „elavult”, mintha a marxizmus nem számtalan nő és férfi közös munkája lenne azóta is, mintha a marxizmus afféle (politikai vagy tudományos) „irányzat” és „filozófiai iskola” lenne, nem pedig kulturális forma (műfaj), mint – teszem azt – a skolasztika, a klasszikus tragédia, a kísérleti vegyészet, a pszichoanalízis, az istentisztelet vagy az irodalombírálat. Magyarországon – azt hallom –vannak emberek, akik még azt se tudják, hogy a marxizmus soha nem virágzott olyan élénken az 1970-es évek óta, mint épp ma. Ezt nehéz elhinni, de a csekély számú magyar hivatkozás mintha azt jelezné, hogy az ellenfél se sejti, hogy milyen – rá nézve – veszedelmes üzelmek folynak nyugaton, délen, sőt: Kelet-Európa többi országában. Itt két hipotézis lehetséges: a marxista tudományos és politikai kultúra meg se karcolta a nemzeti műveltség fölszínét, pedig döntő jelentősége volt másutt, főleg Nyugat- és Közép-Európában – vagy pedig a magyar nemzeti műveltségből egészen szokatlan mértékben hiányzik a folytonosság.

A Népszabadság nemrégi publikációiból mintha mindkettőre következtethetnénk: a Hétvége mellékletben (április 13-án) Hargitai Miklós próbálja meg a lázongó diákok politikai identitását keresni: képtelen fölismerni a baloldali (antikapitalista) jegyeket, pedig ha megnézte volna a teljesen hasonló bécsi, zágrábi, belgrádi, kolozsvári stb. egyetemfoglalások terjedelmes irodalmát, láthatta volna, hogy itt azonos okokról és azonos okozatokról van szó. De a baloldal Magyarországon fekete lyuk: még a társadalmi igazságtalanság egalitárius támadása sem elég egyértelmű jelzés a szerzőnek. A Magyar Nemzet még ennél is tovább megy: „neoliberálisnak” nevezi a diákmozgalmat (azon az alapon, hogy volt közöttük kettő, aki a szakadár LMP-sek közé tartozik: ráadásul az egyikük, a karakterisztikusan nem szabadelvű, hanem antikapitalista baloldali Misetics Bálint a mandiner.hu blogon támadta Bajnai politikáját; az egész tökéletesen alaptalan, de nem csak a Magyar Nemzet szemszögéből látszik minden ellenzéki liberálisnak; Magyarországon még mindig minden a liberalizmus körül forog, pró vagy kontra).

Egy másik írás egyenesen lélegzetelállító: Bächer Iván Polgári dolgok c. sorozatának legújabb darabja. Bächer, a legjobb mai magyar karcolat- és tárcaíró a legcsekélyebb habozás nélkül a polgárság kvintesszenciájának tekinti a magyarországi (meglehetősen zsidó) kommunista értelmiség életformáját. Mély részvéttel tudatom, hogy annak idején a lipótvárosi (nem újlipótvárosi) nagy- és középpolgárság egységesen Tisza Istvánra szavazott, Kornfeld, Weiss, Chorin és Goldberger Horthyt támogatta, Csányi, Demján, Széles, Simicska, Töröcskei a mai jobboldalt; az, amit Bächer polgárinak képzel, az antipolgári. Legföljebb megható-régimódian antipolgári. Polgárinak nevezi a munkássportpályákat és a szociáldemokráciát. Miért? Azért, mert a tévesen „baloldalnak” nevezett liberális ellenzék szótárában a „polgári” az egyetlen vagy a legfőbb pozitívum, és a burzsoázia ellenségeit is „polgárivá” kell emiatt varázsolni, hogy egyáltalán szabad legyen beszélni róluk.

Ugyan kérem, Bächer, tessék megkomolyodni. De nem pusztán a marxista baloldalak halványultak itt mítosszá, hanem a múltjuk is a ködbe vész: „… hiába figyelmeztetett Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, hogy az ezeréves határokhoz való ragaszkodás tragédiához vezet…” – írja Mihályi Gábor (Népszabadság, április 16.). Ez olyannyira nem igaz, hogy Károlyi és Jászi maga ragaszkodott az ezeréves határokhoz (a „nem, nem, soha!” a Károlyi-kormány jelszava volt), ezért mondott le – közelebbről a Vix-jegyzék miatt – Károlyi, majd a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege föl is vette a harcot az antanttal „az ezeréves határok” (no jó, akkorra kb. ötvenéves határok) védelmében. És ezt Horváth Zoltánnak, a korszak máig legjobb krónikásának a nevelt fia írja!

Tanulságosnak tartom egyébként, hogy a korszerű, kritikai marxizmus (a Nyugaton kívül) leginkább a volt „szocialista” Jugoszlávia egykori tagköztársaságaiban támadt föl – ahol volt némi pluralizmus hajdan, tehát az Új Baloldal élő emlék, a „marxizmus” nem fiktív iskolai és katonatörténetek tárgya. Magyarországon is volt kritikai („pártellenes”) marxizmus, csak a föld alá szorítva, vagy külföldre száműzve. Ennek a legjobb termékei – Krédó és rezignáció, Lehetséges-e kritikai gazdaságtan?, A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, Diktatúra a szükségletek felett – sajátos módon éppen a doktrína bomlásának idején keletkeztek, és marxizmusbírálatnak is nevezhetők. (És még azt mondják, semmi nem került elő az asztalfiókból 1989 előttről. Dehogynem került, csak mindenkinek kényelmetlen.) Magyarországon a csakugyan baloldali társadalomtudomány és politikatudomány egyetlen következetes képviselője az Eszmélet. (A fiatalabb értelmiségiek nagyon magas színvonalú baloldali folyóirata, a Fordulat – amely természetesen szintén nem szerepel az NKA könyvtári listáján, és ez nem kevésbé fölháborító és gyalázatos – politikailag kevésbé egyértelműen osztályozható, elsősorban azért, mert vezető szerkesztője „jobbra tolódott”, polgári liberális irányban. Ugyanakkor ez talán nem annyira döntő, hiszen az Eszmélet volt főszerkesztője ma egyenesen az Európai Bizottság tagja! Emberünk az ellenség főhadiszállásán!)

Az Eszmélet – szerkesztői különös fogalmazása szerint – „az ökumenikus baloldal” lapja 1988 óta (amikor a haldokló pártállam, majd az MSZP baloldali ellenzéke volt, majd a kialakuló piaci kapitalizmus rendszerellenzéke), nem sajátosan marxista folyóirat. Szerepelnek benne marxisták, nem is kevesen. (Ki kell emelnünk Mészáros Istvánt, az 1956-ban emigrált, Angliában élő és tanító, Lukács-tanítvány magyar marxista tudóst.) A lap elméleti „fővonala” – mert az is van neki – a világrendszer-elméletből (Immanuel Wallerstein, André Gunder Frank, Samir Amin – és Szigeti Péter, aki sok tekintetben izgalmasabb szerző, mint a mesterek) származik, amely szerintem empirikusan mély, elméletileg terméketlen, politikailag erősen antiimperialista (tiersmondiste), nem éppen antimarxista, de nem is marxista. (Wallerstein ezt írja összefoglaló műve egyik definíciójában: itt „…értéktöbbleten pusztán a termelő által realizált tényleges profitot értjük – amelyet a termelő könnyen elveszíthet az egyenlőtlen csere jelensége által”. Lehet, hogy technikailag egyszerűsíti a dolgokat, de ez nem marxizmus.)

Az Eszmélet rokonszenvezik az antiglobalista mozgalmakkal, a Szociális Fórumokkal, az „Occupy!” jelenséggel, a leginformatívabb magyar folyóirat Ázsia és Latin-Amerika ügyeit illetően, remek kínai tárgyú tanulmányokat közölt, és általában nívós, változatos, anyaggazdag. Magyarországi politikába ritkán ártja magát, kivéve egy-egy történettudományi recenziót. A rendszerváltással szemben elutasító, határozottan antiliberális, piacellenes, a legtöbbször „baloldali keynesiánus” szellemben. Az 1989 előtti kelet-európai rendszerekkel szemben ambivalens, a rá vonatkozó, kötelezőnek számító „polgári” konszenzusról csak gúnyosan nyilatkozik. 1968, a „nyugati marxizmus”, az Új Baloldal nem tartozik a kedvencei közé. Az aktuális társadalombírálatot Tütő László nagyon éles – és nagyon érdekes – esszéi képviselik. Krausz Tamás professzor híresebb, mint a lapja, őt nem kell bemutatnunk.

Az Eszmélet közkönyvtárakból kitiltott 300 példánya – ez mintegy 1500 olvasót jelenthet – nagy vesztesége a mai magyar kultúrának. Az Eszmélet és a Fordulat ellen elkövetett merénylet, hiába a sokadik már, megérdemli a demokratikus közvélemény tiltakozását. A regnáló jobboldal politikai tisztogatása a médiákban, a művészeti intézményekben (színház, film, múzeumok, műemlékvédelem stb.), a könyvkiadásban, a kutatóintézetekben, a hivatalnoki karban – vagy a legutóbbi, tisztára paranoiás rágalomkampánya a diákmozgalom és a pesti tudományegyetem ellen, vagy akár az NKA idióta, ideológiailag elfogult és szakszerűtlen döntéssorozata, a kitüntetések és díjazások botránya – világossá teszi, hogy a kormányzat és ügynökségei a civilizációs rombolásra is elszánták magukat, mert az övéiktől eltérő nézeteket nem egyszerűen véleménykülönbségnek tekintik, hanem az igaz tant (melyiket?) bemocskoló gondolatbűnnek.

Pedig az a bűn, amit művelnek. Az is bűn lenne, ha a Hitel, a Századvég, a Kommentár, a Valóság terjedését és sikerét kívánná valaki ilyen módszerekkel akadályozni. A szabadsághoz a mai kultúrában állami támogatás kell, ez pedig nem csak némelyeknek jár. (Fontos leszögezni, hogy a támogatottak között is nagyszerű lapok vannak.) A Beszélő sajnos már csak az interneten olvasható. Mire várunk?

Megkomolyodás

Ha az általam végtelenül tisztelt és szeretett Tamás Gáspár Miklós úgy gondolja, én megkomolyodom bármikor. Csak annyit jegyeznék meg, hogy tudtommal Tamás Gáspár Miklós filozófus. Na most évtizedekkel ezelőtt folytatott tanulmányaimra visszarévedve úgy emlékszem, ez a diszciplína foglalkozik lételmélettel, ismeretelmélettel, nyelvfilozófiával és a fene tudja még mivel. De hogy a délutáni alvás problematikája mikor került a filozófiai gondolkodás homlokterébe, arról lemaradtam. Mindegy, majd TGM segedelmével pótolom a mulasztást – mindig sokat tanultam tőle. Még csak annyit jegyeznék meg, hogy apai nagyszüleim mintegy negyven éven át laktak a Lipótvárosban; soha nem szavaztak sem Tiszára, sem Horthyra, soha nem voltak kommunisták, délutánonként, ha csak tehették, ledőltek, viszont minden héten látogatták a Duna Evezősklub telepét, ahol kereskedőkkel, orvosokkal, ügyvédekkel ütötték el a szabadidőt. A zsidó az stimmel, ha a származást nézzük – amit TGM-től nehezményeznék. Mindazonáltal szeretettel üdvözlöm őt és a kedves olvasókat is.

Bächer Iván

A Tamás Gáspár Miklós által bírált többi szerzőnknek is felkínáltuk a válaszadás lehetőségét, de nem éltek vele. (A szerk.)

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

-
MARABU RAJZA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.