Ez az írás, mint egy felturbózott Zsiguli, tengelyesen fordul; előbb a reménytelenség kétségkívül ismerős áttekintése következik, aztán megkíséreljük összesöprögetni a remény morzsáit.

Yes we can – mondja a felcsúti tükör, és nem téved nagyot. Egy kettős politikai és társadalmi projektet futtat a Gazda, meglehetős sikerrel.

A politikai projekt lényege a hatalom megszerzése után annak minél hosszabb időre való megtartására irányul. Ennek érdekében a kormányfő egy kissé áthangolta a demokratikus intézmények hagyományos működését: balsaisított alkotmánybíróság, egypárti OVB, választási törvény „optimalizálása”, határon kívülieknek adott szavazati jog és a legújabb találmány, az előzetes regisztráció már az olyan gerincesebb, korábban Fideszhez simuló jobboldaliaknál is kiverte a biztosítékot, mint Sólyom László. A politikai projekt mögött persze pénz van: a Közgépnek és a Simicska-birodalom egyéb nyúlványainak juttatott sok százmilliárdnyi közpénz megkíméli majd a kampánytervezőket a pénzügyi korlátokkal való hadakozástól. A baráti média seregei a hirdetőoszlopoktól az elkötelezett heti- és napilapokig, a „kereskedelmi” tévéktől a kistafírozott honlapokig, a „független elemzőktől” a baráti értelmiségiig mindenki készen áll, hogy a pozitív kampányüzenetek hordozója legyen.

Mivel politikáról, vagyis versenyről van szó, nem függetleníthetjük az állampárt pozíciót az ellenzéktől. Itt azt láthatjuk, hogy a kigyúrt orbánista Fideszhez képest a demokratikus ellenzék erői gyengék, szétforgácsoltak, egymással veszekedők. Ez soha nem jó előjel, de az új választói jogi rendszerben, amely megköveteli az együttműködést, bizonyosan a kudarc előszobája. Mindez nagyjából közismert. Amire érdemes felfigyelni, az a politikai mellett futtatott társadalmi projekt. Orbán a 2002-es és 2006-os vereség sokkjára azt a – némiképp skizofrén – feloldást találta ki, hogy alapvetően újraértelmezze az 1989-es rendszerváltást, amelynek, mint tudjuk, ha nem is főszeplője, de fontos alakja volt.

Ebben az új olvasatban a posztszocialista gazdasági hatalom átmentése olyan akadály, amely a politikai projekt kudarcához vezetett ezeken a választásokon. A megoldás saját gazdasági elit felépítése – ám ahhoz, hogy ez életképes legyen, az eliteken túlnyúlva egy a társadalom teljes metszetét lefedő önálló pillért kell teremteni. Ez lényegében újrateremteni igyekszik azt a képletet, amelyet Erdei Ferenc a két világháború közötti magyar társadalom kettős szerkezetéről megfogalmazott. Ebben egyfelől az „állam-egyház-arisztokrácia-uradalom-nemzeti középosztálynemzeti kispolgárság” rendies szövetségét találjuk, amely szemben áll a kapitalista vállalkozás, a szabad értelmiségi pályák, a polgári középosztály, a munkásság világával.

Orbán sikeresen hozta tető alá ezt a rendi, újfeudális szövetséget – már csak arra kell ügyelni, hogy ez a másik pillér fölénybe kerüljön és kiszorítsa a „posztszocialista, kapitalista, liberális” maradványszerkezeteket. Itt, bár nem lényegetlen, de eltekinthetünk a szimbolikus szférában zajló Horthy-korszak-rehabilitációtól, azt mézeskalács országként megjelenítő kormányzati erőfeszítésektől. Fontosabb, hogy a keményen koppanó valóságban elindított folyamatok is ennek a világnak a megerősítését szolgálják: e rendies-feudális, autoriter világhoz való visszatérést célozza Orbán adó- és társadalompolitikája, az oktatás, az egészségügy és a közigazgatás átalakítása, ezért terelik a társadalmi mobilitást a rendies, államilag kontrollált szerkezetekbe. Ennek a társadalmi projektnek a sikere a politikai projekt fenntarthatóságának a záloga.

Amitől ez a helyzet aggasztó, az a két projekt együttjárásából fakadó időtáv. Nem feltétlenül kell Mikola doktorra – a fiatalabbak kedvéért: valamikori, eldobható Fidesz-politikus – emlékezni, hogy lássuk, a Fidesz két évtizedre rendezkedik be a hatalomba. Az Orbán-féle Fidesz egy esetleges valamikori vereség esetén is elég erős lesz ahhoz, hogy tüntetéseket szervezzen, megbénítsa a szükségszerűen gyenge kötésekkel kapcsolódó koalíció működését, megteremtse a káosz érzetét – a hatalomba való visszakerülés érdekében. Nem igaz, hogy Orbán politikailag nem élheti túl a következő vereséget: Berlusconit is háromszor választották meg, és az ő hátországa aligha volt oly erősen centralizált és kontrollált,mint Orbáné. Márpedig amíg Orbán marad, addig marad a fixa ideája is: hogy a haza nem lehet ellenzékben, csak akkor van normális, elviselhető állapotban a világ, ha ő van hatalmon. Következésképpen ehhez minden eszközt be kell vetnie, és mint láttuk, eszközei bizony számosak. A helyzet nemcsak ma, hanem hosszabb távon is, nagyjából reménytelen. (A reménytelenség kimerítő listáját adta TGM az augusztus 17-i Népszabadságban megjelent kiváló cikkében.)

Nem emlékszem már, mit csinált a Zsiguli meredek fordulók alkalmával, de most egy ilyen U kanyar következik – mert van két dolog, ami árnyalhatja ezt az elkeserítő képet. Az egyik: igaz, hogy Berlusconi vagy húsz évig uralta az olasz politikát –, de Orbán majd ennyi ideje vagy az ellenzék, vagy a kormányerő vezére. Az ő ideje is lassan lejár. Egyáltalán: meddig maradhat ez így? Mint fentebb láttuk, jó eséllyel még sokáig – de azért azt aligha gondolhatjuk, hogy pont Orbán rendszere lesz az, ami tovább marad fent, mint Dzsingisz káné, Mugabéé vagy Kádár Jánosé. Miközben Orbán gyakran feszegeti a demokratikus verseny szabályait – azért a politikai változás peremfeltételei némiképp jobbak, mint az előbb említett urak uralma idején.

Azt állítom tehát, hogy mindkét orbáni projekt esetében érdemes magunkévá tenni a káoszelmélet azon felismerését, hogy a látszólagos statikus, nyugalmi állapot néha villámgyorsan és érdemi előjelek nélkül induló változások nyomán tud átalakulni. Ha jól sejtem, az olvasók közül most jó néhányan ingerülten vagy lemondóan legyintenek – mondván, wishfull thinking, a semmit maszatolom. Hiszen végül is, amit állítok, az az, hogy mivel nincsenek a változás irányába mutató jelek, ezért higgyünk a változásban. Nos, lényegében valóban így áll: soha ne becsüljük alá a statikus helyzetek megváltozásának esélyeit. Sőt: minél beálltabb, merevebb a helyzet, annál inkább drámai lehet a törés, megjósolhatatlan, ám brutális erejű a változás. Ez a helyzet a rendszeren kívül állók számára gyakran jobban látszik. Így miközben igaz, hogy a külföldiek nem szavaznak – leszámítva állampolgárságot kapott honfitársainkat –, az Orbánról alkotott lesújtó véleményükre és a már megállíthatatlan zuhanására vonatkozó elemzésekre érdemes odafigyelni.

Az, hogy marad minden a régiben, vagy bekövetkezik-e az előre nem látható, ám elsöprő erejű változás, attól függ, hogy a pantha rei általános törvénye milyen feszítő erőkben ölt testet. Márpedig Orbán a hatalom megszerzése és megtartása mellett mestere annak is, hogy hogyan kell indulatokat gerjeszteni – nemcsak ellenfelei, hanem saját maga ellen is. Ma amerre csak nézünk, a „romkocsmák népétől” a „lusta” munkásokig, a „spekulánsoktól” a „labanc érdekek kiszolgálójáig”, a „kommunistáktól” az „ellenforradalmárokig”, mindenütt megsértett csoportokat látunk. Vak az, aki nem látja, hogy az indulatok egyre sűrűsödnek, az az egyébként brutális adat, hogy a társadalom több mint 80 százaléka szerint mennek rossz irányba dolgok, önmagáért beszél.

Azt, hogy ez a feszültség milyen alakot ölt, ma még nem tudhatjuk. Ezzel kapcsolatban hadd osszam meg egy személyes élményemet. Hárman beszélgettünk egy hosszú kocsiút alatt: egy fideszes barátom, egy ismert baloldali értelmiségi és szerénységem. Mivel a baloldali értelmiségi azok közé tartozott, akik annak idején reménykedve üdvözölték a kétharmados többség létrejöttét, rákérdeztem, hogy van most. Engem is meglepett az átkozódás és panaszáradat, ami sütött szavaiból és azzal a konklúzióval zárult: kész, elege van, befejezte, elmegy nyugdíjba, csinálják mások, nélküle. Fideszes barátom csendesen azt kérdezte: és nem lehet, hogy pont ez az, amit a Viktor szeretne?

És valóban. Orbán valódi erőssége nem az, hogy egyre zsugorodó, egyre frusztráltabb táborát egyben tartja, hanem az, hogy a vele elégedetlenek részben fásultak, részben kiábrándultak, megosztottak és szervezetlenek. Albert Hirschman nagyszerű fogalmaival: a kivonulást választják, mert a tiltakozást esélytelennek érzik. Ám ez nagyon hamar megváltozhat. A remény és reménytelenség útjai összeérhetnek.

Ám akárhogy is lesz, Orbán valamikori választási veresége, Churchilllel szólva, nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége lesz. Mert az lesz a valódi nagy kérdés, hogy a majdani új kormány képes-e olyan politikai és gazdasági teljesítményt nyújtani, amellyel az orbáni megosztó és szétszakító politika kettős projektjének sebeit begyógyítja a magyar társadalomban.

A szerző szociológus