Nemrég elmondtam valahol, hogy mennyire kietlennek tartom a kormányzat árnyalatlan, monoton, szüntelen szidalmazását. Ezt a közönség is unja, még az a része is, amely mélán utálja a jelenlegi rezsimet, meg semmi értelmes politikai célt nem szolgál.

Mindkét jelenség – az elítélő, ellenséges, megvető kormánybírálat egyhangúsága, illetve a perspektíva és alternatíva nélküli dohogás és korholás népszerűtlensége és visszhangtalansága – azt jelzi, hogy a közvélemény beletörődött, hogy hosszú éveket, esetleg évtizedeket fog leélni ebben a rendszerben. Az anyagi szükség miatt egyre tömegesebben emigráló fiatalok mellett mind több az olyan értelmiségi, egyetemista és egyszerűen: szabad szellem, aki azért hagyja el az országot, mert nem bírja a fullasztó légkört.

Sok középosztályi család az utolsó megtakarításait áldozza föl, hogy útnak indíthassa a gyerekeket, hogy aztán sírhasson utánuk.

A nacionalista propaganda nem hat rájuk. Nem kell eszükbe juttatni, hogy van hazájuk. Tudják. Magyarok maradnak, sokan közülük nagyon is hazafiasak. Nem az országukat, a népüket nem szeretik, hanem a rendszert rühellik, s úgy érzik: itt nem lehet élni.

A választási rendszer átalakítása az egyik utolsó szög – nem a legutolsó: lesz még pár – a magyarországi polgári demokrácia koporsójában. Mindenki láthatja, aki nem vesztette el a józan eszét, hogy ha nem lesznek váratlan katasztrófák (nyolcszáz forintos euró, etnikai polgárháború, európai összeomlás, atombomba-robbantás a Közel-Keleten és/vagy Közép-Ázsiában, effélék), akkor a kevéssé kedvelt, de egyre megszokottabb, meghittebb autoritárius rezsim sokáig hatalmon marad, és folytatódik a gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi hanyatlás mellett a szabadságérzés, a jogérzék, a honpolgári önérzet, az igazságosság – egyszóval: az emberi méltóság – atrófiája.

A választás egyfordulóssá tétele, az egyéni választókerületek súlyának megnövelése, a nyertesnek kiosztott bónusz akár harminc százalékkal is javítja a Fidesz esélyeit. Ne feledjük, hogy a választást bonyolító helyi önkormányzatok mintegy 90 százaléka, a teljes közigazgatás (ezt majd a járási kormányhivatalok teszik teljessé), az Országos Választási Bizottság stb. mind-mind a Fidesz kezében van. Az ajánlószelvények (kopogtatócédulák) anonimitására nincs garancia. A nagy hatókörű médiák vagy teljesen depolitizáltak (a legtöbbjük ilyen), vagy a kormányzat céljait szolgálják. A szabadabb újságok, rádiók anyagi – s emiatt szakmai – nehézségekkel küzdenek, az ellenzéki hányad harci kedve pedig lebiggyesztett ajkú, kesernyés gúnnyá változott. Mivel a csalódott s egyre közönyösebb többségnek nincs meg az az illúziója, hogy változtathat bármin is, nem látja értelmét, hogy érdeklődjék a represszív hatalomgyakorlás részletei iránt. Ha személyesen érinti, hát szitkozódik. Különben meg azt mondja, nagy általánosságban: „megette a fene az egészet”. Nem kizárt, hogy ezúttal a többségnek igaza van.

Az előzetes regisztráció egyáltalán nem ártatlan dolog. Az amerikai példára hivatkoznak, hisz ott is van ilyen. Nagyon jó példa. Az 1960-as években azért kellett óriási kampányokat folytatnia a keleti parti baloldalnak, hogy rávegye a Dél feketéit, hogy regisztráltassák magukat, s le kellett győznie „Jim Crow”-t (a helyi rasszista, szegregáló adminisztrációt), hogy elérje, föl is vegyék őket a választói névjegyzékekbe. Ezek voltak a szabadságmenetek („freedom rides”), amelyek lincselésekkel és merényletekkel jártak, sok lelkes fiatal önkéntes (a mai sótlan terminussal: „emberi jogi aktivista”) halt meg a fajüldözők golyójától. Évtizedekbe telt, ameddig a feketék választási tényezővé váltak. Itt ki fogja mozgósítani a romákat, hogy „iratkozzanak föl” – és miből? És csakugyan, minek is erőltessék meg magukat a romák? Hiszen a korábbi, állítólag baloldali kormánypártok tették magukévá a „monoki gondolatot” (segély helyett munkát!), amely elvette a szociális gondoskodás nagy részét a legszegényebbektől (akiknek kb. a fele roma), és morálisan megalázta őket evvel. Amerikában sincs baloldal, de ott a Demokrata Párt legalább fontos politikai pozíciókat juttatott a feketéknek, ahol tudta – nagyobb újraelosztási fölfordulás nélkül – ösztönözni a függőleges társadalmi mobilitásukat, ott ösztönözte, és elég feketét juttatott be a Kongresszusba, hogy a fekete kisebbség korporatív érdekeit ne lehessen többé figyelmen kívül hagyni. Ez nem olyan és akkora eredmény, amiért hősi halált szokás halni, de az Eper és vér, a Szelíd motorosok, a Zabhegyező, az Egydimenziós ember nemzedéke megtette, amit megtehetett; ráment teljesen, a siker szerény, de ez így szokott lenni. S ehhez a kiábrándítóan csöppecske haladáshoz milliós mozgalmakra, erős világnézetre, rengeteg pénzre, az amerikai nép közismert szervezési tehetségére és gyakorlati talpraesettségére, az önkéntes akció magas társadalmi rangjára volt szükség. Mindez itt hiányzik. (Vagy még az arányokat tekintetbe véve is gyönge.)

Hiszen az elkötelezett – tehát a regisztráció macerájára hajlandó – választó annál elkötelezettebb, minél közelebb van „a politikához” a szimbolikus térben, minél inkább sejti úgy, hogy „köze van” a döntésekhez, akár abban az értelemben, hogy azt hiszi, hatással van rájuk, vagy pedig abban az értelemben, hogy azt hiszi: kifejezik őt (megtestesítik a politikai-történeti identitását, önazonosságát), tehát valamiképpen az a benyomása: „képviselve van”. Ezt a vagyonosabb és iskolázottabb rétegek szokták érezni, amelyek többnyire – nálunk is – konzervatívak, legalábbis abban a tekintetben, hogy a status quo (a fönnálló, a jelenlegi állapotok) támogatói.

Éppen ezek a status quo-konzervatív szavazók mentek át a szocialistáktól a Fideszhez. A szocialista párt mint a „szakértelem”, a „hozzáértés” – értsd: a rend, a stabilitás, a köznyugalom, a „politika helyett igazgatás” – pártja elvesztette a hitelét. A „reform” ezért is lett az „izgágaság”, az „ugrálékonyság”, a „kiszámíthatatlanság” szinonimája, mert VÁLTOZÁST jelentett, ezt pedig a status quo-párti konzervatív középosztály nem szereti. A mai magyarországi jobboldaltól azért fogadják el könnyebben a sok-sok változtatást, mert a mai kormányzat ezt nem változtatásnak, pontosabban: NEM ÚJÍ-TÁSNAK állítja be, hanem visszatérésnek a hagyományhoz. Van is benne némi igazság – a legrosszabb hagyományokhoz tér vissza, bár egyelőre főként csak retorikailag –, de nem sok.

A vereségbe beletörődött, pártjukat csak lanyhán kedvelő ellenzéki választókat nehéz lesz rávenni az előzetes regisztrációra. A politikát most már végképp (és teljes joggal) „úri huncutságnak” vélő plebejusokat még nehezebb. A mindenfajta közösségből kihullott szegényeket még annál is nehezebb. Akik meg elmentek, azok elmentek. Nem számítok kilométeres, kígyózó sorokra 2014-ben a londoni magyar nagykövetség előtt a választás napján. A jobboldali kormányzat – amely zavarba jött ténykedésének nemzetközi, főleg európai fogadtatása miatt (ennek a skálája a megvetéstől a fölháborodásig és a nyílt utálatig terjedt) – csak lassan, ösztönösen jött rá, melyik számára a propaganda legjobb módszere: nem dicséri és védi az intézkedéseit, hanem letagadja őket.

Ezt a mai médiahelyzetben nagyrészt simán megteheti. Az ellenzék állandóan terméketlen értelmezési és szemantikai vitákba bonyolódik a kormány védelmezőivel, akik nem propagálják a hatalom politikai húzásait, hanem elrejtik, elhazudják őket. Amikor például megszüntetik azt a sok évszázados jogelvet, amely szerint „senki nem vonható el illetékes bírája elől”, és a bírói hivatal – tehát a kormányzat – döntéseitől teszik függővé, hogy melyik törvényszék tárgyalja melyik ügyet, akkor ezt nem védik, hanem beláthatatlan fecsegésfolyamba fullasztják „az indokolatlan szemrehányásokat”, hamis, fiktív analógiákkal bizonygatják, hogy egyrészt másutt is így van, másrészt itt sincs így.

A fél füllel se odahallgató nagyközönség meg unottan kérdezi: „Mi van? Min veszekszenek ezek megint? Hisz elvégre az a fontos, hogy bekasztlizzák a tolvajokat, nem?”

Ebben a helyzetben csak a legelkötelezettebb választók számítanak. Belőlük az aránytalanul kis népességű vidéki választókerületekben kevés is elég. Részben ez magyarázza a kormány ideológiájának reakciós irányú kiélezését, radikalizálását. A tét a jobboldali választók motiválása, s ebben ideológiai verseny van a Fidesz és a Jobbik között. A székelyudvarhelyi Nyirő-cirkusz, a tusnádfürdői szónokverseny, a borzonti EMI-tábor (Dorka panzió, Hargita megye, Székelyföld, Erdély, Románia) irredenta szónoklatai, turáni-hun nagy népi hurál (tudom, tudom: Kurultaj) a bugaci pusztán – a négyből három közös Fidesz–Jobbik-demonstráció – szépen mutatja, hogy itt nem a kívülállókat akarják meggyőzni, hanem mozgósítani az övéiket, különösen a szélsőjobb felé menetelő fiatal középosztályt (amelynek a másik fele nyugati egyetemek, pizzériák és mosodák felé menetel).

Ezek a jobboldal rituális belügyei: ahol a fő ellenség a finnugor összehasonlító nyelvtörténet, a már rég nem létező zsidó banktőke, a tanácsköztársaság, a kisantant, Efraim Zuroff és az Európai Unió – egyszerre! –, ott nyilván nem az ilyesmikre a vállukat vonogató választók millióit, hanem az elkötelezett és regisztrált kisebbséget akarják aktivitásra serkenteni.

Ez nem kimondottan „műveltségi cenzus” – hiszen az értelmiségi középosztályt a maga egészében nehéz aktivitásra bírni (még én se szavaztam a múltkori képviselőválasztáson…) –, hanem a politikailag passzívvá tett választók furfangos kirekesztése. Mások is szóvá tették már, hogy evvel megkettőzték a választási versenyt: előbb jön a regisztrációs kampány, amelyben eleve a jobboldalnak van pszichológiai előnye, aztán jön maga a választási periódus. Nem nehéz kitalálni, hogy ki fogja ezt mindvégig győzni aktivistákkal, pénzzel, médiával. Meg azt se, hogy ki fogja villámgyorsan begyűjteni az ajánlószelvényeket a megrövidített időben.

A választási rendszer a politikai szisztéma viszonylag szilárd eleme szokott lenni. A magyarországi választónak az elmúlt húsz-egynéhány esztendőben kialakult a taktikája, amelynek az alapja a kétfordulós módszer és a koalíciós számítgatás volt. Ez most elesik. Itt a csekély relatív többséggel elért első hely mindenhez elég lehet. Ha valamilyen baleset folytán a Fidesznek csak a mandátumok – mondjuk – 47 százaléka jut, akkor majd azt mondja az MSZP-nek (esetleg az LMP-nek, ha bejut): „Jösztök a koalícióba, vagy hívjuk a Jobbikot?”

De azért nem kell kétségbeesni, 2026-ban valaki majd bizonyára megszorongatja Orbán Viktort.

Addig azt a pár évet ki kell bírni.

– Jöjjön csak bátran! Az új rendelkezés szerint a legszigorúbban ellenőrizni kell, hogy mindenütt megvalósul-e a választások titkossága! MARABU RAJZA