„Egy rokonszenves középiskolás vagy egyetemista fiú mélyen könyvébe merülten várt a villamosra” – írja Neubauer János (Wass Albert „Havasai”, február 5.), majd így folytatja: „Mikor felszállt, észrevettem, hogy a borítón Wass Albert neve csillog. Eljut-e hozzá a cikkem, és ha igen, mit szólna hozzá? És hajlandók lesznek a kollégáim valaha is ilyen Wass-olvasókkal párbeszédbe lépni?”

Egyszerű a válasz: ha a „Wass-olvasó” nem csak „ilyen” („rokonszenves”), hanem azért „olyan” is egy kicsit, akkor a kollégák nem lépnek vele párbeszédre, ha van egy csöppnyi eszük. Hisz’ maga Neubauer János is „kultusz”-ról (istenimádatról) beszél. Wass Albert olvasója nem a művészi katarzis kedvéért olvas: – Hogy milyenek a zsidók? Én azt eleve tudom, „a zsidókat fajnak tekintem, és mint ilyent kritizálom” (Wass), vagyis nem megismerésre vágyom, hanem lelki megerősítésre! – mondja a Wass-olvasó; s pontosan ez az előítéletesség lényege. – Kívülem még sokan tartják a zsidót fajnak, összeesküvőnek. Sokan vagyunk! Többségben vagyunk! Szellemi vezérünk is van, mégpedig nem akárki, hanem „orphikus” lény, Shakespeare egyetlen méltó utóda… (Turcsány Péter).

A polémia eredménytelen. Egy állítás, egy tagadás: létezik zsidó összesküvés vs. nem létezik. A két állítás között nincsenek árnyalatok, nincs közege a vitának.

Párbeszéd tehát szóba sem jöhet, vita még kevésbé. Helyette tárgyi kritikával illessünk minden bárgyú hiedelmet, így a Wass-mítoszt is, ám csakis gondosan, precíz, meggyőző fogalmazással! Nem az antiszemitát kell meggyőznünk (azt nem lehet!), nem is az elvbarátainkat (azokat minek?), hanem a potenciális Wass-olvasót!

Ezért szerintem ironizálhatunk is a bornírtságon, persze csak módjával, finoman, gyöngéden, ne sértsük mélyen a zsidófalók amúgy érzékeny lelkét! Míg viszont Neubauer János szerint a Wass-kultusz okát „az irodalomszociológiának kellene kikutatnia”. Tévedés. A Wass-kultusz nem irodalomszociológiai, hanem politikai, gazdasági, szociális, lélektani probléma, az irodalomhoz csak áttételesen lehet köze. És így van ez akkor is, ha Wass Albert „homéroszi Orpheusz”, s akkor is, ha harmad-, esetleg másodrangú író. Wass ideológiai nótafa, sőt ma már politikai szervező erő.

Ez a specifikuma. Mint kultuszhordozónak ez a „sóhajos” funkciója a „szorongatott teremtmények szívtelen világában” (Marx). A Wass-kultusz nem forrás, hanem közvetítő elem. Őskultusz terjeszt kórt, a meg nem gondolt gondolat, amelyhez az irodalomszociológia még a villamosmegállóban is csak messziről köszön.

Vágréti László Pomáz