Több mint negyven településen éltetik emlékművek az 1998-ban elhunyt író kultuszát: Verőcén 2005 decemberében Bethlen Farkas polgármester leplezi le szobrát

MTI - Kovács Tamás

Én egy ajánlattal jövök – tért a tárgyra látogatóm. Írjon egy könyvet, ahogy ezt mi kitervezzük magának, és garantálom, hogy bestsellert csinálunk belőle. A Reader’s Digest is lehozza, filmet is csinálunk belőle, s egy év se telik bele, egymillió dollárt keres vele. Megkérdeztem, hogy mi lenne a téma. Az én életem, például – jött a felelet. Zsidó fiút megvernek a fasiszta diákok, sok kaland után kijut Amerikába, és itt kibontakozik a tehetsége, híres ember lesz belőle.

Talán tíz percet tölthettünk együtt. – Ide figyeljen – mondta végül is –, ha elfogadja ajánlatunkat, és úgy ír, ahogy ezt mi akarjuk, sikeres amerikai írót csinálunk magából. De ha nem – és itt fölemelte a hangját a Havas úr –, soha egyetlen könyve se jelenik meg ebben az országban, érti? Kezünkben van az amerikai sajtó, a könyvkiadás és a filmipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk a kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy ezt mi kívánjuk, vagy nem ír semmit!

Két esztendő se kellett hozzá, s rájöttem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Hiába küldözgettem angolra fordított kézirataimat kiadóknak és folyóiratoknak, többnyire még csak vissza se küldték azokat. Végül is egy jó nevű irodalmi ügynökség embere elárulta a titkot: „A neve feketelistán van. Nincs kiadó, aki el merné fogadni.” (Wass Albert élete. Pomáz, 2004. 120–21.)

Az anekdotának egy az interneten található, 1993-ban írt „Így lett belőlem antiszemita” című változata nem hagy kétséget afelől, hogy a szöveg Emil Havasa „mi” alatt az (amerikai) zsidóságot érti. Fenyegetése azt az ismert antiszemita klisét idézi fel, hogy az amerikai sajtó, kiadók és filmgyárak egy mindent átszövő zsidó földalatti hálózat kezében vannak. És Wass epilógusa azt sugallja, hogy ez nem csak Havas beteges agyának szüleménye: hiszen az író szerint ő valóban feketelistára került. Valóban igaz, hogy Wass minden erőfeszítése ellenére csakugyan nem talált művei számára jó amerikai kiadókat, de ezt a sorsot osztotta sok más jó magyar és kelet-európai íróval, akik biztos, hogy nem voltak feketelistán. (Az eset eredeti, teljes leírása Wass Életem története című kéziratában olvasható, www.wassalbert. eu – A szerk.)

Havas Emil azonban nem volt fiktív figura. A New York Timesban megjelent nekrológusa szerint Kárpátalján született és 1938-ban ment Amerikába; 1942-ben kezdett dolgozni a New York Times életrajzarchívumában. A háború után részidős tudósító volt Prágában, és dolgozott a Szabad Európa Rádiónál is. Hatalma Amerikában aligha volt, de kiadott az 1950-es évek első felében egy Antibolseviki Fórum című rövid életű újságocskát, amelynek 1952. novemberi számában ő is beszámol a Wass által felidézett találkozásról – csak másképp. Pergessük hát vissza a találkozás filmjét, és hallgassuk meg a párbeszédet Havas szemszögéből.

Mikor is találkoztak? Wass 1951. szeptember 21-én érkezett New Yorkba (és nem 1950 augusztusában, mint ahogy ezt az említett internetcikkében írja); Havas cikke és egy benne leközölt Wass-levél egyértelműen 1952 őszére teszi találkozójukat; Wass új amerikai feleségének társaságában volt, akivel 1952-ben házasodott össze. A kérdéses találkozó mindkét beszámoló szerint kétségtelenül az első volt.Wass úgy állítja be a dolgot, mintha Havas kereste volna fel, hogy filoszemita zsidó elbeszéléseket zsaroljon ki tőle. Havas „véletlennek” nevezi a beszélgetést: Wass valaki mást keresett telefonon, és váratlanul Havast találta a másik oldalon.

„Wass Albert beszél” – volt a meglepő válasz, amikor jelentkeztem. Az író aznap érkezett, és kereste egyik barátját, aki az Irodalmi Kör vezetője – így talált rá az Önképzőkörre. Beszélgetni kezdtünk a telefonon, és abban állapodtunk meg, hogy másnap találkozunk.

Nagyon kíváncsi voltam erre a nagyon tehetségesnek indult íróra, aki az utóbbi években, úgy látszik, rossz politikai befolyás alá került, mert két írása – az egyik egy kétségtelenül antiszemita novella, a másik a legújabb könyve, a Tizenhárom almafa című politikai hátterű regénye – erős antiszemita tendenciákat árult el. Így másnap összekerültünk egy szállodai szobában – éspedig Mrs. Wass jelenlétében, aki nagyon csinos és intelligens asszony,amerikai, és Taft szenátor családjának távoli rokona.

Havas azt kifogásolta, hogy Wass a Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és Tizenhárom almafa című regényében „hálátlan, gonosz, rosszindulatú embernek” láttatja a zsidót, és „egyik könyvében sem mondott egy jó szót sem arról a népről, amely a legtöbbet szenvedte ebben a háborúban, és kétségtelenül ártatlanul”. Havas csatlakozott ezzel a novella sokkal szigorúbb bírálatához, amely Göndör Ferenc Az Ember című New York-i hetilapjában jelent meg. Wass dühödten válaszolt az utóbbira (l. Wass Albert élete, 83–85.): a szocialista Göndört és lapját bolseviknak bélyegezte és a szerkesztőket rémült „patkánynak” nevezte, mert véleménye szerint reszkettek attól, hogy a jobboldali Taft szenátor amerikai elnökként majd leszámol velük. Mint tudjuk, végül is Eisenhower lett az elnök.

Wass „klasszikusan” reagált Havas kritikájára:

– Tiltakozom az ellen, hogy engem antiszemitának nevezzenek. Semmi sem áll távolabb tőlem és sohasem volt ilyen a beállítottságom. Én a zsidókat fajnak tekintem és mint ilyent kritizálom. Tudom, hogy vannak jó zsidók és vannak rosszak. Vannak polgári harcosok, vannak bolsevisták közöttük. Ezek, akikről én írtam, ilyenek – ez azonban nem tesz engem zsidógyűlölővé. Nekem kitűnő zsidó barátaim voltak, akikkel ma is a legjobb barátságban vagyok.

Hogy Wass szívélyes viszonyt ápolt volna zsidó barátokkal, ezt már Kunstár Csaba is megkérdőjelezte, bár kicsit pontatlanul (ÉS, 2007. július 1.). Nyugtalanító az is, hogy Wass ugyan elismeri, hogy vannak „jó zsidók”, de a zsidókat fajként kívánja kritizálni. Havas azt válaszolta a cikkében, hogy a magyar zsidók nem „zsidó fajúnak, hanem izraelita vallású magyaroknak” érzik magukat, s hűek maradtak a magyar nyelvhez és kultúrához, mindannak ellenére, ami velük történt. Célzott arra is, hogy a zsidók magyarságából a Baumgarten-díjon keresztül Wass is részesedett. Az író mentegette magát, hogy nem voltak „sértő” szándékai, de írói szabadságát hangsúlyozva hozzátette: „a jövőben is szabadon akarom megírni a véleményemet minden kérdésben”. Ezt meg is tette, például a következő, 1966-ban írt megjegyzésekben, amelyek ma egy Józan magyar szemmel című kötetben olvashatók. „Ma már minden nemzet, kicsi és nagy, egyformán tudatára ébredt annak, hogy bizonyos elemek ilyen vagy amolyan üldöztetésre hivatkozva meg nem érdemelt befolyásra tettek szert, s ezt a befolyást arra használták föl, hogy jótevőik kárára a maguk érdekeit szolgálják. Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy mindkét világháború egy nagyon ravaszul megszervezett összeesküvés céljait szolgálta csupán. Hogy úgy a marxizmus találmánya, mint az Egyesült Nemzetek létrehozása ezt a titokzatos kis összeesküvő csoportot volt hivatva a világ élére állítani.” (1: 163.)

Havas és Wass megállapodtak, hogy az író „alkalomadtán véleményét leírja és elküldi” a szerkesztőnek közlés céljából. Havas cikkének második része valóban közli Wass 1952. november 11-én kelt levelét, amely egy újabb polémiára reagál. Egy magyar összejövetelen Wass megtámadta az amerikai magyarokból álló katonaegységet, amely 1945-ben nyilas vezetőket tartóztatott le Nyugaton, és felsőbb parancsra átadta őket a magyar hatóságoknak. A magyar bírók legtöbbjüket halálra ítélték. Wass levele szerint „az ilyen módon kiszolgáltatottaknak” 90 százaléka nem volt sem bűnöző, sem gonosztevő, hanem derék magyar hazafi, aki semmi egyebet nem cselekedett, csupán amit helyében minden amerikai patrióta megtett volna: igyekezett megvédeni hazáját az orosz „fölszabadítóktól”. ... „Arra a kijelentésre, hogy az akkori magyar kormány nem volt bolsevista kormány, csak ennyit mondhatok: rosszabb volt annál.” Havas udvarias felháborodással csak azt válaszolta, hogy a nyilasok elfogásával megbízott tisztek rossz munkát végeztek, mivel sok „bandita” Nyugatra tudott menekülni, s ott most módjuk van „gyilkosságokra és gazságokra uszítani. Ne védje ezeket Wass Albert, mert ezzel csak önmagának árt – és azoknak, akik hisznek a tehetségében, amelyet most nagyon rossz dolgokra pazarol”. A jó szándékú felszólítás nem egyeztethető össze a Wass által leírt durva fenyegetéssel; Havas nem hasonlít aWass által ábrázolt erőszakos és utálatos emberhez. Mivel Havas cikkének a címe egy Wass-idézet – „Tiltakozom az ellen, hogy engem antiszemitának nevezzenek” –, Havas nyilvánvalóan nem elhallgattatni, hanem meghallgatni kívánta az írót.

Bár Wass minden bizonnyal megkapta Havas cikkét, de a saját anekdotájának írásakor „elfelejtette”, talán mert azzal számolt, hogy senki sem fog rá emlékezni. Közeledő halálával szembesülve Wass azt akarta megindokolni, hogy miért nem sikerült neki az amerikai áttörés, amelyen oly szívósan, de eredménytelenül dolgozott. Csak kevés amerikai magyar volt hajlandó terveit pénzügyileg támogatni, s az angolra fordíttatott és önkiadott regényeinek alig akadtak olvasói. Nagyszabású kiadói terveivel az amerikai nyilvánosságot kívánta Magyarország keserű sorsával megismertetni. Egy Duna-medencei föderációt pártfogolt, de cikkei egyértelműen mutatják, hogy csak egy magyar hegemónia alapján. A prágai tavasz leverése után így írt: Nincs okunk feltételezni, hogy a mai cseh kommunisták lelki alkata különbözik a húsz évvel ezelőtti cseh kommunisták tipikusan szláv lelki alkatától, kik örömüket lelték a megkínzott asszonyok sikoltásaiban, templomkapujára fölszegezett lelkészek halálhörgéseiben és védtelen falusi lakosság legéppuskázásában. Gyanúnk azonban az, hogy ez a ma jelentkező kétirányú cseh propaganda a valóságban arra szolgál, hogy megalapozza a cseh prioritást Európa közepén. (Józan magyar szemmel, 2: 136.)

Mint Ágoston Vilmos kimutatta, hasonló sztereotipikus antiszemita nézetek találhatók Wass irodalmi műveiben is. Kutatásaim alapján azt mondanám, hogy néhány, a sír szélén álló öreg zsidótól eltekintve, Wass minden zsidó regényalakja negatív, legtöbbje visszataszító. A későn írt Havas-anekdotában a zsidó összeesküvés legendájával akarta Wass saját kudarcát mások terhére róni. Mindez csak történelmi kuriózum lenne, haWass Albert nem volna maMagyarország és Erdély egyik legnépszerűbb magyar írója, egy gigantikusWass-kultusz és -mítosz centruma. Turcsány Péter szerint Wass „írófejedelem” volt: „Shakespeare óta ennyi drámai szituációt nem írt meg író, nem érlelt meg ember”;Wass „Orphikusabb minden Homérosznál” (Wass Albert emlékezetére, 642.).

A Wass-kultuszt és -mítoszt ugyan már megkérdőjelezte többek között Kunstár Csaba, Cs. Gyimesi Éva és Ablonczy Bálint, de szisztematikus tudományos kritikát és kutatást Wass életéről és írásairól eddig csak Ágoston Vilmos könyvében, valamint Márkus Béla néhány cikkében találtam. Szűcsné Harkó Enikő Wass Albert írói pályaképe című munkáját és Balázs Ildikó életmű-bibliográfiáját (2004) Márkus joggal kritizálta. Wass Albert életének homályos pontjai és ellentmondásai, irodalmi műveinek értéke és mai népszerűségének okai ma egyszerűen nem tudományos témák Magyarországon. Miért hallgat ma a tudomány egy ennyire népszerű író életéről, műveiről és mai kultuszáról? A kérdést már 2005-ben feltette Márkus Béla is, de Ágoston Vilmos 2007-ben megjelent kitűnő könyvétől eltekintve a tudomány és a kritika azóta sem igen találta a témát érdekesnek.

Az irodalomtudósok, némán vagy nyíltan, nem vállalják a munkát, pedig az irodalomszociológiának kellene kikutatnia, hogy miért olyan kedvelt olvasmány ma Wass Magyarországon és Erdélyben. Az ilyenfajta empirikus irodalomszociológia nem örvend nagy népszerűségnek Magyarországon. Wass életének mítoszait a tényekkel kellene szembeállítani, ahogy ezt Havas Emil esetében kíséreltem itt meg. Meg kellene például vizsgálni, hogy volt-e szerepe Wassnak a háború alatt a kolozsvári Ellenzék című lapnál, és leltározni kellene Wass Albertnak széjjelszórt hagyatékát. Fried István helyesen jegyezte meg, hogy „amíg nem tárják fel Wass valóságos múltját, addig az író kultuszfigura marad”, de szerintem tévedett, amikor hozzátette, hogy ameddig ez nem történik meg, addig Wass „kívül esik az irodalmi kánonon”. A kánon formálása nem a tudósok monopóliuma. Ha tetszik, ha nem, ebbe az olvasók tömegei, a népszerű kultúra is beleszól, és úgy látszik, hogy ez a kultúra ma másként látja Wasst, mint az elit kultúra professzorai. Nem lenne az irodalmárok feladata is ezt a különbséget és annak okait kivizsgálni? A népszerű kultúra valamenynyire is objektív tanulmányozása megkívánná, hogy az irodalmárok és az értelmiségiek egyáltalán olvassák Wass Albert sokat olvasott irodalmi munkáit. Erre ők nemigen hajlandók, mert Wass Albertet harmadrangú írónak tartják. Elvileg ugyan elismerik, hogy az ízlés viszonylagos és változó, de mégis kategorikusak véleményükben. Csak azt olvassák, amit ők maguk csúcsteljesítménynek tartanak. Sok magyarországi (és külföldön élő) kollégám és barátom elismeréssel, de sajnálkozva beszél Wass-kutatásaimról: sajnálnak, hogy ennyi giccses és politikailag kételyes Wass-regényt kell olvasnom, amelyektől ők rövid betekintés után undorral elfordultak. Egy igen nívós irodalmi folyóirat elutasította egy Wass-cikkemet, mert nem kívánta „bemocskolni” magát az anyaggal, pedig szerkesztőbizottságában kiváló kultuszkutatók is helyet foglalnak. A Petőfi-kultusz bona fi de tudományos tárgy, de a ma sokkal elevenebb Wass-kultusz nem.

Hazafelé utazva egy ilyen beszélgetés után feldobogott szívem: egy rokonszenves középiskolás vagy egyetemista fiú mélyen könyvébe merülten várt a villamosra. Mikor felszállt, észrevettem, hogy a borítón Wass Albert neve csillog. Eljut-e hozzá a cikkem, és ha igen, mit szólna hozzá? És hajlandók lesznek a kollégáim valaha is ilyen Wass-olvasókkal párbeszédbe lépni?

A szerző az amszterdami egyetem nyugalmazott professzora

Kapcsolódó cikkek: A kokárda | A történet ereje | Túl átlátszó univerzum? | Ámítás nélkül | Ukrajnában „titokban” kérnének útlevelet