Magam úgy vélem – és véltem mindig is –, hogy a bűnösök az általuk elkövetett cselekedeteik arányában bűnhődjenek! Az ítélet pedig hozassék független, szakmailag hiteles bíróságok által. Márpedig a legkevésbé sem nevezhetők ilyeneknek az 1945-ben, a 81/1945. M. E. számú rendelettel létrehozott magyarországi népbíróságok, de még a Népbíróságok Országos Tanácsa sem.

Marabu rajza

Mert például miként is lett az utóbbinak a vezetője dr. Bojta Béla?

Dr. Valentiny Ágostont, az ideiglenes nemzeti kormány igazságügyi miniszterét idézem: „Bűnügyi védő voltál, jártas vagy az igazságügyi eljárás valamennyi területén. Magad is sértettje vagy az elmúlt időknek, tehát tudod azt is, miben áll a fájdalom, és hogy lehet azt kiegyenlíteni. Objektív gondolkodónak ismerlek, meg fogod tehát találni az igazságot, ami fedi a magyar nép érdekeit. Te leszel a Népbíróságok Országos Tanácsának a vezetője.”

S mit írt a Valentinyt követő igazságügyi miniszter – a később az ÁVO „legényei” által halálra vert – dr. Ries István a népbírósági törvényhez fűzött „magyarázatában? Idézem: „A felelősségre vonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lennie, hogy érezzük: ezeknek a bűnöknek az elkövetői nem várhatnak igazságot, csak megtorlást…”

S ez az ajánlás soha nem hagyatott figyelmen kívül!

Ennek igazolására álljon itt néhány részlet vitéz Béldy Alajos vezérezredes népbírósági perének irataiból: Az 1945. július 20-ai tárgyalás után megtartott kegyelmi tanácskozáson a szociáldemokrata párt által delegált népbíró, dr. Krebs Ernő azért nem ajánlotta kegyelemre a kötél általi halálra ítélt Béldyt, mert „…az államérdek azt kívánja, hogy az első háborús bűnös a legsúlyosabb büntetéssel sújtassék. Különösen áll ez a tétel azért, mert háborús bűnöseink úgy szólván kivétel nélkül külföldön vannak. Azoknak részünkre való kiadatása akadályokba ütközne akkor, ha az első felelősségre vont háborús bűnös a halálos ítélet után kegyelmet kapna.”

Béldy ügye fellebbezés után a Népbíróságok Országos Tanács elé került. A dr. Bojta Béla vezette tanács az ítéletet megerősítette, majd az 1945. július 30-i kegyelmi tanácskozáson Béldyt kegyelemre nem ajánlotta. A népfőügyész helyettese, dr. Cseh József, illetve dr. Simon Jenő, valamint dr. Farkas Béla kegyelemre méltónak tartotta Béldyt.

Dr. Farkas Béla a maga igen szavazatát így indokolta: „…azért ajánljuk kegyelemre, mert a bírói eljárás során a büntetőjogi eljárási szabályok olyan súlyos megsértésével állunk szemben (lásd a vezetőbíró előterjesztésében s az Országos Tanács tanácskozási jegyzőkönyvében foglaltakat), melyek a tényállás kellő tisztázását, ennek megfelelően az anyagi igazság felderítését is nagy fokban gátolták, s az ilyen körülmények között hozott halálos ítélet végrehajtása később esetleg jóvátehetetlen.”

Béldy halálos ítéletét végül a Nemzeti Főtanács 1945. augusztus 13-án életfogytiglan tartó kényszermunkára változtatta. A politikai jogai gyakorlásától tíz évre „eltiltott”, vagyonától és rendfokozatától is megfosztott egykori tábornok 1946. december 22-én hunyt el Budapesten a „Gyűjtőben”. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. november 21-én Béldyt, az ellene emelt vádak alól felmentette.

A 298-as, parcellában – de az Új köztemető más parcelláiban is – nyugosznak olyan személyek is, akiket a népbíróságok 1945 után, „háborús és népellenes bűncselekmények” vádjával ítéltek halálra. Az ítéleteket végrehajtották.

A 298-as parcellában eltemetettek – 1945 után általában emberhez méltatlan módon „elkapartak” – esetében azt kell mondanunk: nem azok a háborús bűnösök, akiket 1945 után annak mondtak ki a magyar igazságszolgáltatás egyik legszégyenteljesebb korszakának népbíróságai, hanem azok, akik valóban azok voltak.

Megnevezésük kötelességünk, de állításainkat nem alapozhatjuk feltételezésekre és kétes hitelű bírósági ítéletekre.

Jó példa erre Tálas András esete.

Róla Csapody Tamás korábban többször állította, hogy Radnóti gyilkosa (amire a Tálas ellene lefolytatott népbírósági perben nincs semmi utalás). Az utóbbi időkben Csapody már nem biztos ebben, de azért úgy véli: bűnös.

Ha valaki veszi a fáradtságot és alaposan tanulmányozza Tálas perének anyagát, akkor erős kétségek fogalmazódhatnak meg a vele szemben felhozott vádakkal, a tanúk szavahihetőségével és az ítélet tisztességével kapcsolatban. Igaz, ehhez szükségeltetik némi jártasság a korszak történelmében, ismerni kell a magyar királyi honvédség különböző szabályzatait, a honvédség tagjai által használt fegyvereket stb., illő elolvasni Gerencsér Miklós – méltatlanul kevéssél ismert – Abdai talányok című köny vét.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy Tálas Andrást nem terhel(het)i felelősség, netán bűncselekmény a Borban dolgozó munkaszolgálatosokkal történtek miatt. De talán azon tanúk vallomásait is jó lett volna figyelembe venniük azoknak, akik Radnóti halálának körülményeit kutatják, akik valóban ott voltak a sokat emlegetett és irodalmi alkotásokban is megörökített menetnél, és nem csak „azt hallották”, „úgy értesültek”. Az előbbiek többen voltak, mint a vád „tanúi”, s az ő tanúvallomásaikból más kép rajzolódik ki Tálas Andrásról, mint amit Csapody felvázolt.

Ott vannak például a Budapest Főváros Levéltárában található peranyagban a munkaszolgálatos alakulat zsidó orvosának korabeli tanúvallomásai is, amelyek a vád tanúinak állításait igencsak gyengítik. A Csapody Tamás által szintén többször emlegetett Szokolits Ferencet szintén háborús és népellenes bűnökkel vádolta a budapesti népügyészség és ítélt halálra a budapesti népbíróság. Az ő perirataiból kiderül: a rendőrségi kihallgatások során tett beismerő vallomását a bíróság előtt visszavonta, mivel azokat állítása szerint kínzással kényszerítették ki belőle.

Ettől persze még Szokolits elkövethette a terhére rótt cselekedeteket, de némi ismerettel bírva az 1945-ben létrejött politikai rendészeti osztályok, illetve a belőlük „kifejlődött” ÁVO, később ÁVH, valamint a velük párhuzamosan működő, Pálffy György vezette Katonapolitikai Osztály kihallgatási gyakorlatát, megfogalmazódhatnak kétségek.

A 298-as és a 301-es parcellák sírjai között sétálva elgondolkozik az ember – történészként is – azon, hogy a 301-esben akadnak olyan kivégzettek, elhunytak, akik nem keveset tettek azért, hogy mások korábban a 298-asba kerüljenek. Erre szoktuk azt mondani: magyar múlt, magyar történelem...

S hogy vajon mi lehetne a megoldás, mi hozhatnak megnyugvást a lelkeknek? Úgy vélem, az, ha a ma már független magyar bíróságok egyenként vizsgálnák felül a két parcellában nyugvók ítéleteit és immáron minden külső kényszer nélkül „hirdetnének ítéletet” bűnösök és ártatlanok esetében egyaránt, végleg lezárva a jogi vitákat.

Nem a történész feladata az ítélkezés, hanem a független bíróságoké. A történész egy-egy életút, egy-egy történet megrajzolásakor lehet „elnézőbb” vagy „szigorúbb”, de nem feledkezhet meg arról, hogy munkájának alapelve a „sine ira et studio”.

Vannak sajnos, akik ezt az alapelvet nem veszik elég komolyan, a forrásokat és a korszakot nem ismerik elég mélyen és hajlamosak mellőzni a prekoncepciójukba nem illő forrásokat. Csapody Tamás esetében is ezt látom a legnagyobb gondnak. Azt a kitartást és meg nem alkuvást viszont amivel „nekimegy mindennek és mindenkinek”, csak tisztelni tudom. De legalább ennyire tisztelem a tényeket és a forrásokat is, amelyek mellőzésével semmilyen ügyet nem lehet hitelesen képviselni.

A szerző történész