Figyeljük meg, valahányszor nagyobb nyilvánosságot kap a baloldali értékvilág teljes hiányának számonkérése az MSZP-n, azonnal megszólal valamelyik neoliberális hitszónok, akár a szabad demokraták, akár a szocialista párt felkent ideológusai közül, aki azután konok elszántsággal bizonygatja a soha nem igazolt tételek üdvözítő voltát, miközben heves elutasításban részesít mindent, ami a tényleges baloldali politikát jellemezhetné. Ez történt most is Szili Katalin cikkével (Idő van). Bauer Tamás ízeire szedi a mondanivalót (Jobbra van balra?).

Az elmúlt néhány évben Szili számos írásából, nyilatkozatából kitetszett, hogy a legtöbb kérdésben egyáltalán nem ért egyet pártja vezetőinek politikájával, csupán magas közjogi tisztsége okán tartózkodott attól, hogy kenyértörésre vigye a dolgot a korábbi pártelnök-miniszterelnökkel, illetve a vele kollaboráló pártelnökséggel.

Az MSZP-kongresszuson - július 4-én - megtett bejelentése, miszerint a parlament első őszi munkanapján lemond házelnöki tisztségéről, kétségtelen jelzése volt annak, hogy leszámolt korábbi gátlásaival és nemcsak hogy nyíltan vállalja nézeteit, hanem saját példájával, önfeláldozásával cselekvésre szólítja fel elsősorban pártjának, másrészt a társadalomnak a baloldal iránt elkötelezett tagjait. Látva, hogy Gyurcsány távozása sem nyugtatta meg az embereket - az ismert személycserék miatt -, hogy az MSZP zuhanórepülése folytatódott, hogy az EP-választáson elszenvedett megalázó vereség sem hozta meg az elvárható kijózanodást, a szembenézést, hanem mint egy nyilatkozatában mondja: "a szocialisták tovább szappanozzák maguk alatt a lejtőt".

Bizonyára nem okozott volna ekkora riadalmat, ha kevésbé fontos személyiség jutott volna hasonló elhatározásra. Így viszont érzékelhető, hogy páni félelem fogja el a globálkapitalizmus lovagjait, miután egész életművüket, önazonosságukat, nem utolsósorban magas egzisztenciájukat érezhetnék veszélyeztetve, ha a szocialista párt e népszerű politikusa képes lenne elindítani egy olyan érzelmi-gondolati forradalmat, amely alapjaiban rendezhetné át a rendszerváltás után kialakult torz gazdasági és társadalmi viszonyokat. Ez még a jobboldalnak sem jönne jól. Máskor lelkesen tálalnak minden kis balhét a baloldalon, most fanyalognak.

A Szili által közzétett publikáció több, mint egy újságcikk, inkább egy nagyobb - politikai program igényével bíró - irat rezüméje, mely számos fontos programelemet tartalmaz. Gondolatvilága több kérdésben radikális, bár számos helyen azért elbizonytalanodik és inkább belesimul a maistreamre, mintsem attól eltérő, kemény megoldásokra tenne javaslatot. Bauer félelmeit még ez sem oldja: elszántan vitatkozik, érvel, próbálja a szerző ellen hangolni az olvasót.

Azon értetlenkedik, hogy egy ízig-vérig baloldali asszony, a baloldali értékvilágot megvalósítani szándékozó politikus miként meri bírálat tárgyává tenni a liberális gazdaságpolitika legfontosabb elemeit: a magántulajdon primátusát, az állami szerepvállalás, szabályozás háttérbe szorítását, a külföldi tőke mindenhatóságát. Megvádolja Szilit, hogy még csak nem is Gyurcsányt, hanem magát a Horn-korszak - a Szadi számára mindenképpen - virágzó időszakát teszi a kritikája legfőbb tárgyává, amely olyan fényes sikereket mondhatott magáénak, mint az ország termelőbázisainak gátlástalan kiárusítása, vagy a Bokros nevével jelzett - egyébként az AB vizsgákon nagyobbrészt elbukott - államháztartási reform végrehajtása.

Arról persze mélyen hallgat, hogy Bokrosnak alig volt szerepe az átmeneti egyensúlyjavulásban, mert éppen elkezdődött egy emelkedő pálya a világgazdaságban, másrészt a Surányi kezdeményezte csúszóleértékelés hozta meg a tényleges eredményt, amely a kisemberek tökéletes kifosztását eredményezte, miközben megteremtette ebből a jövedelemtranszferből a hazai burzsoázia gazdasági alapjait. Bauer dicsérőleg említi e korszakból a nyugdíjrendszer privatizációjának elindítását, amelynek súlyos következményeit ma még felmérni sem tudják azok, akiknek e magánkasszákból kellene a nyugdíjuk egy részét kapniuk, melyek folyamatos feltöltése több ezer milliárdjába került már eddig is a költségvetésnek, melyeknek így az államháztartási hiányban igen nagy szerepük van, s melyek tőkéje éppen most semmisül meg a szemünk láttára a pénzügyi válság hatására.

Bauer szemére veti Szilinek, hogy nem volt képes meglátni azokat a - szerinte nagyszerű, valójában lesújtó - jövedelempolitikai, családtámogatási, adórendszerbeli átalakításokat, amelyeket éppen a Bajnai-kormány hajtott végre szabad demokrata támogatással, s amelyek igazán szegénypártiak a jobb módúak rovására.

Megvádolja Szilit, hogy szembefordult a szocialista-szabaddemokrata modernizációs politikával, amelyet szerinte valamennyi nyugat-európai szociáldemokrata kormány követ (ami így nem igaz), és amely a kapitalizmuson belül keresi az alternatívát a munkaerőpiac szabályozásával, jövedelempolitikai változtatásokkal (az ázsiai színvonalat megcélozva a versenyképesség jegyében), és nem a demagóg magyar jobboldal nacionalista, antikapitalista jelszavait hangoztatja.

A nemzeti kérdést is a célkeresztbe helyezi Bauer, kemény szavakkal, illetve Szili házelnökként elfoglalt álláspontját a 2004. december 5-i népszavazás ügyében.

Számos más elemet lehetne még kiemelni, amelyekről helyhiány miatt most nem tehetünk említést. De nem is fontos, hiszen a felsoroltak is plasztikusan mutatják a két nézetrendszer közötti antagonisztikus különbségeket, amelyek a liberális és baloldali gazdaság- és társadalompolitikát mindig is elválasztották egymástól. Azok a kísérletek, amelyek valamiféle harmadikutas megoldást próbáltak elfogadtatni Európa számos országában, megbuktak. A magukat baloldalinak mondó pártok, amelyek ezt a politikát követték, rendre elvesztették választóik bizalmát. A magyar szocialisták mazochista módon mégis követik őket a politikai vesztőhelyre, s ráadásul megpróbálnak ebből erényt kovácsolni.

Szili ennek az őrületnek próbál véget vetni. Riadót fújni. Cselekvésre szólítani, amíg nem késő. Helyesen, mielőtt a jobboldal totálisan "rárontana a nemzetre".

A szerző az MSZP Társadalompolitikai Tagozat elnöke