A szerző közgazdász

Azzal a politikával szemben fogalmazza meg Szili a maga programját, amely a nyugat-európai harmadik utat követve próbálta megteremteni a modern magyar baloldalt, s melynek gazdaságpolitikája Szili szerint "a neoliberalizmus fékezett habzású változata". Szili e tekintetben Földes György gondolatmenetét követi (Az új helyzet és a szocialisták, július 2.), aki abban látja a kívánatos baloldali fordulatot, ha "az MSZP emancipálja magát a liberális közgazdasági elmélet és ideológia befolyása alól, hivatalosan is ellép a harmadikutas szociáldemokrácia ideológiájától".

A kudarc receptje

Mi is az a neoliberálisnak csúfolt gazdaságpolitika, amellyel szemben Földes és Szili a maga baloldali alternatíváját megfogalmazza? Mi az, amit a magyar közéletben az elmúlt években "neoliberálisként" támadnak? Lényegében három dologról van szó. Az első az államháztartási egyensúly megteremtése, a kiadások visszaszorítása arra a szintre, amely a beszedhető adókból fedezhető. A második a privatizáció, annak az a változata, melyben alapvetően a valóságos befektetők számára értékesítik az állami vagyont, a harmadik pedig a külföldi tőke kiterjedt szerepvállalása.

A magyar gazdaság 1989-1990 óta legsikeresebb periódusát, a Bokros-csomagot követő évek viszonylag gyors és kiegyensúlyozott fejlődését éppen ennek, a stabilizációs, a privatizációs és a befektetővonzó politika együttes hatásának köszönhetjük. Nem másnak tehát, mint a "fékezett habzású neoliberalizmusnak". A kétezres évtized zsákutcába torkolló fejlődése ezzel szemben arra vezethető viszsza, hogy az Orbán-kormány előbb a privatizációs és befektetővonzó politikának fordított hátat, majd a bokrosi stabilizációval szemben elindult a Matolcsy-féle destabilizáció útján, s ez utóbbit a Medgyessy-Magyar-kormány nem állította le, hanem ellenkezőleg 2002-től hatalmas erővel felgyorsította (miközben viszszatért a privatizációhoz és a befektetőbarát politikához).

Szili programpontjai a liberális gazdaságpolitika legfontosabb elemeit veszik célba. Első számú célpontja a magántulajdon elsődlegességének elve. Azt írja: "A sikeres piaci jelenlét nem a tulajdonformától függ. A magántulajdon önmagában nem jobb és nem rosszabb a közösségi tulajdonnál. Vannak tevékenységi formák, amelyek magántulajdonban, vannak, amelyek önszerveződő közösségi formában, s megint mások állami (önkormányzati) kézben működnek a legszerencsésebben." Szili egyrészt fellép az állam tulajdonosi szerepvállalása mellett, másrészt különféle közösségi tulajdonformákat szorgalmaz. Ezt a felfogást közgazdasági ismereteink nem támasztják alá. A magyar közgazdászok nyugati kollégáiknál többet tudnak arról, hogy mit is jelent az állami és "közösségi" tulajdon: azt, hogy a döntéshozó tipikusan nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik, és ez óhatatlanul aláássa az erőforrásokkal való felelős gazdálkodást. Nemcsak a négy évtizedes tervgazdasági múlt támasztja ezt alá, de az elmúlt évek mindama tapasztalata, amelyet az államigazgatási és önkormányzati költekezés kínál. A sokszor reprezentatív jellegű oktatási, kulturális és sportberuházások (pl. a raktárba került beléptető rendszer, a kétszer elindított Nemzeti Színház, a pécsi konferencia-központ, a kihasználatlan csarnokok országszerte), a köröshegyi viadukt, a méregdrága négyes metró és számos más fejlesztés mutatja, hova vezet az, amikor a döntéshozók kontroll nélkül rendelkeznek a más - az adófizetők - pénzével. Még nagyobb baj lenne, ha az effajta döntéshozatal a "fejlesztő állam" koncepciójának jegyében a versenyszférában is nagyobb szerephez jutna. Nincs okunk ezért felülvizsgálni a magántulajdon fölényére vonatkozó nézetünket.

A Szili-program másik kulcseleme a külföldi tőke magyarországi jelenlétének támadása. "Magyarország a rendszerváltás kezdetétől máig sem volt képes olyan fejlődési pályára állni, amely esélyt adna a társadalom egészének boldogulására. A magyar piacgazdaság dominánsan multinacionális karakterű. A nemzetközi tőke a felemás gazdaságpolitika miatt hosszú időre mentesült a közteherviseléstől, sőt beruházási és adókedvezményeket élvez, miközben - a közbeszerzési erőforrások jelentős részét uralva -, az állami költségvetés forrásait is használja. A kötelezettségek és a juttatások azonban nincsenek arányban egymással."

Ma minden fejlett piacgazdaság "dominánsan multinacionális karakterű", a befektetőknek mindenfelé adókedvezményeket adnak. Ez nem "felemás gazdaságpolitika" és nem jelent mentesülést a közteherviseléstől, hiszen a béreket terhelő járulékokat és az áfát természetesen a multinacionális cégek is fizetik, és ezek nagyobb költségvetési bevételt jelentenek, mint a nyereségadó, amelyből kedvezményeket kapnak. Szili álláspontja tehát nem meggyőző és nem veszi tekintetbe a nemzetközi gazdasági viszonyok realitásait.

Kitérés a valóság elől

Szili egy alcímben államháztartási reformot követel, majd a szövegben szembefordul azzal. "Mondjuk ki egyértelműen és határozottan: az állam nem vonulhat ki sem az egészségügyből, sem az oktatásból, nem számolhatja fel a szolidaritás elvét, nem mondhat le az egyenlőtlenségek csökkentésének igényéről." - írja, mintha a szocialista-szabad demokrata-koalíciók az állam kivonulására törekedett volna. Ezt a vádat a jobboldal ismételgette éveken át. A valóságban a jóléti rendszerek átalakítására irányuló reformpróbálkozások az állami szerepvállalás megtartása mellett, annak új formáival, a magánkezdeményezés és a verseny bekapcsolásával próbáltak reagálni arra a helyzetre, hogy a jóléti rendszerek rohamosan növekvő kiadásait nem lehet a rendelkezésre álló adó- és járulékbevételekből fedezni. Szili ezt a problémát egyszerűen megkerüli, s azt állítja: "A magyar társadalom a teljesítőképesség mai szintjén is megtermeli az erőforrás-fedezetet ahhoz, hogy az oktatást, az egészségügyet, a társadalmi szolidaritást fenntartó szociális-jóléti szolgáltatásokat közpénzekből lehessen működtetni!" Ha így van, akkor miből származik az államháztartás krónikus hiánya? Nemcsak Magyarországon, de gazdagabb országokban sincs erre elég pénz, ezért vezetnek be számos nyugat-európai országban térítési díjakat, hogy mérsékeljék a szolgáltatások iránti keresletet és pótlólagos forrást teremtsenek. Való igaz: "...meg kell szüntetni azt az igazságtalanságot, hogy az állami szolgáltatásokból és újraelosztási javakból az erősebbek, a jól értesültebbek és a képzettebbek könnyebben részesülhetnek, mint az igazán rászorulók". Csakhogy az elmúlt évek minden tapasztalata azt mutatja, hogy a teljes állami finanszírozás és térítésmentes hozzáférés éppen ezt az állapotot termeli újra!

Szili azt az eddigi politikát támadja, amely szerinte "a tőkeérdekeket a társadalmi érdekekkel azonosítja", amely "a reformok során csak a profitmaximalizálás szempontjait tartsuk szem előtt". Annyiban a tőkeérdek valóban egybevág a társadalom érdekével, hogy a növekedés, a termelés és a foglalkoztatás bővülése a vállalkozónak is, a társadalomnak is érdeke. Annyiban is, hogy amikor a vállalkozó a költségeivel takarékoskodik, akkor a társadalom egésze szempontjából erőforrásokat takarít meg. Azok számára, akik a "fenntartható fejlődést" oly gyakran emlegetik és állítják szembe a neoliberálisnak vélt gazdaságpolitikával, felidézném az elmúlt évszázad ama tanulságát, hogy a környezettudatos gazdálkodásnak Nyugaton összehasonlíthatatlanul jobbak voltak az esélyei, mint Kelet-Európa tervgazdaságaiban. Ez azért volt így, mert a tőkés vállalkozók szigorúan takarékoskodnak a nyersanyagokkal és energiahordozókkal, ami a más pénzével gazdálkodó állami döntéshozókra sohasem volt jellemző. A tőkés piacgazdaságokban sokkal magasabb életszínvonalat értek el fajlagosan sokkal kevesebb nyersanyag és energia felhasználásával sokkal kevesebb környezeti kárt okozva. A tőkeérdek persze nem azonos a társadalmi érdekkel, amely sok más szempontot is követ, de a társadalmi érdek a való világban csak akkor érvényesíthető, ha a gazdasági életben a tőkeérdek érvényesülhet.

Ez az oka annak, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia - akár kimondta, hogy harmadik utat keres, akár csak gyakorlati lépéseivel tette ezt - a kapitalizmus kereteit vállalva fogalmaz meg baloldali alternatívát a konzervatívokkal és liberálisokkal szemben. Más jövedelempolitikát szorgalmaz, másképp szabályozná a béreket, másképp adóztatná a profitokat és a vagyonokat, mást gondol a munkaügyi viszonyok szabályozásáról és a jóléti juttatásokról, mint a konzervatívok és a liberálisok, de nem kérdőjelezi meg a magántulajdon dominanciáját, nem ábrándozik közösségi tulajdonról, és nem kelt bizalmatlanságot a multinacionális cégekkel, a világgazdasági integrációval szemben. Tisztában van vele, hogyha megkérdőjelezné a kapitalista rendszer alapjait, kormányképessége válna kérdésessé, már csak azért is, mert választást nyerni mindig csak a középen szerzett szavazatokkal tudott. Az MSZP-n belüli baloldali alternatívakeresés nem a nyugati szociáldemokrácia, hanem például a német Balpárt gondolkodásmódjára emlékeztet.

A baloldal leépítése

Vegyük észre: Szili bírálatának célpontja nemcsak, sőt nem is elsősorban a Gyurcsány-kormány, hanem mindenekelőtt a Horn-kormány politikája. A Horn-kormány valósította meg a Bokros-csomagot és gyorsította fel az MDF-kormány bukdácsolása után a privatizációt - ami azután a Fidesz-kormány idején leállt -, a Horn-kormány vezette be a magánvállalkozást a jóléti rendszer egyik részébe, a nyugdíjrendszerbe. Gyurcsány csupán megpróbálta elvi szinten is megfogalmazni azt, amit Horn "nem tudott, de tett", továbbá megismételte a stabilizációt, és újabb területeken próbált teret nyitni a magánkezdeményezésnek. Az MSZP kormányzásának "baloldali" bírálói tudják ezt, ezért - a jobboldali kritikusokhoz hasonlóan - nemcsak a Gyurcsány-féle kormányzással, hanem az egész eltelt húsz évvel szemben keresnek alternatívát.

Van a gazdaságpolitika mellett még egy fontos pont, ahol Szili nemcsak a Gyurcsány-, de a Horn-féle politikával is szembekerül. Gyurcsánnyal a legmarkánsabban a 2004. december 5-i népszavazás kapcsán ütközött össze, ő akkor állítása szerint igennel szavazott, s azóta is számos nyilatkozatában foglalt állást a kettős állampolgárság mellett. Házelnökként kezdeményezte a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozását, majd parlamenti határozattal történő intézményesítését, amely jelen cikke szerint döntéshozó intézmény lenne, hiszen "nemzetpolitikai stratégiát" kell elfogadnia. A Horn-kormány más utat követett: a szlovák és román alapszerződés megkötésekor a szomszédokkal való együttműködés, a kisebbségi magyarság jogainak nemzetközi szerződésben való rögzítése révén igyekezett segíteni, nem is eredménytelenül. Az előbb státustörvényt alkotó, a Magyar Állandó Értekezletet létrehozó, majd a kettős állampolgárság mellé álló Fidesz ezzel szemben közjogi és politikai entitásként kezeli a Kárpát-medencei magyarságot, vállalva a szomszédokkal folytatott tartós hidegháborút is. Szili ehhez a "nemzetpolitikához" csatlakozik, szintén vállalva - mint a KMKF esetében - annak a kisebbségi magyarságra nézve kedvezőtlen, hidegháborús következményeit.

Szili programjának ez az egyedüli eleme, amely már tettekben is kifejezést nyert, s ez mutatja: egyáltalán nem biztos, hogy amit Szili a baloldal újjáépítésének vél, az valóban a baloldalt építi. Az internacionalista antikapitalizmus hagyományosan baloldali, a nacionalista antikapitalizmus Európa-szerte jobboldali. A privatizáció és a multinacionális cégek olyasféle támadása, amellyel Szili írásában találkozunk, bizony kísértetiesen emlékeztet arra a gazdasági nacionalizmusra, amit évek óta a magyar jobboldaltól hallunk. Ha óvatos fogalmazásban is, de megjelenik Szili írásában a Fidesz egyik legveszélyesebb fenyegetése, a privatizáció felülvizsgálata is: "Éppen ezért a privatizációs megállapodások, és egyéb támogatási szerződések betartását időszerű lenne végre áttekinteni. Legyen a támogatás visszatérítendő, ha a támogatott cég nem tart be bizonyos - eredetileg vállalt - környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi, munkavédelmi, foglalkoztatási, beszállítói stb. minimumokat". Persze, a jogtalanul felvett támogatást vissza kell követelni, de a kérdés ilyen felvetése nem más, mint a privatizációval, a befektetőkkel szembeni bizalmatlanság meglovagolása. Ugyanakkor, az állítólag baloldali fordulatot szorgalmazó Szilinek egyetlen szava sincs azokról a jövedelempolitikai kérdésekről, a családtámogatásokról és az adórendszer átalakításáról, amelyekben a szocialista-szabad demokrata kormányok egyértelműen szegénypárti alapról fordultak szembe a jobboldali kormányok középosztály-barát megoldásaival.

A szocialista párt súlyos dilemma előtt áll. Akik az MSZP-ben "baloldali fordulatot" - akár csak "félfordulatot" - szorgalmaznak, valójában azzal a modernizációs politikával fordulnak szembe, amelyet az elmúlt húsz évben a szocialista párt követett - a szabad demokratákkal együtt. Ez a modernizációs politika a kapitalizmus kereteinek elfogadására épült, mint ahogyan erre épül a szociáldemokraták kormányzása szerte Európában. E kereteken belül a szociáldemokrata kormányzás a jövedelempolitikában, a munkaerőpiac szabályozásában stb. kínál alternatívát, és nem a rendszer alapjainak felborításában. Az MSZP belső kritikusai most a párt modernizációs szerepvállalását kérdőjelezik meg, s átveszik a magyar jobboldal nacionalizmusával együtt annak bezárkózó antikapitalizmusát is. Ha az MSZP őket követné, azzal nemcsak Gyurcsánnyal, de Horn Gyulával is szembefordulna. Nem újjáépítené a magyar baloldalt, hanem leépítené, kormányképtelenné tenné, perspektíva nélküli politikai zárvánnyá változtatná, amelytől az országnak nincs mit várnia.