„Míg Szeged áll, addig van haza, és a hazán magyar nemzet él... Szegednek nem lehet, nem szabad ellenség kezére kerülni." Ezt idézi Kossuth Lajostól Szalontai Csaba szegedi régész, aki a Délmagyarország napilapban bemutatja annak a sáncrendszernek a maradványait, amellyel 1849 nyarán a Honvédelmi Bizottmány meg akarta védeni Szegedet.

Kossuth lelkesedése Szeged előnyös-fontos helyzetéből adódott. A szabadságharc és forradalom idején a folyószabályozás – amely az 1879-es nagy árvíz után kezdődött – még nem kényszerítette mai medrébe a Tiszát. Jóval kiterjedtebb vízfelületek, mocsarak védték a várost, amely ősi kereskedelmi-hadi útvonalak csomópontjában állt - magyarázta a lapnak a régész.

Csak a keskeny hídon hömpölyögtek évezredekig a Balkán felől, Keletről érkező kereskedők – mutatta meg a szentmihályi hídfőt a kutató. Ahol az árusok, ott a katonák is be tudtak jutni Szegedre, így 48–49-ben az osztrák sereg elleni védelem kiemelt pontjává vált az átkelő. A forradalom és szabadságharc idején Maróthy Mátyás városi főmérnök ötlete volt, hogy Szegedet épített sánccal védje meg. A kiterjedt élővizek közti területeket „összekötögetve" lőállást és fedezéket épített ki a városvédő seregnek.

1848–49-ben – ahogy Mészáros Lázár hadügyminiszter  is rávilágított egy feljegyzésében – divat lett erődrendszert építeni a városok köré. Így '49 nyarán a Tisza-parti város ásót, lapátot ragadott. A szegedi várbörtön számos hadifoglyot és bűnözőt biztosított, de a város is rengeteg önkéntest, közmunkást adott a munkálatokhoz. Nagy összefogást követelt az építkezés, fuvarosokat fogadtak, a város ásónyeleket és talicskákat ajánlott fel.

Kossuthék komolyan bíztak abban, hogy Szegednél meg tudják fogni Haynaut és seregét – beszélt a szabadságharcbeli reményekről a régész. De rövid ideig, összesen két hónapig tartott ki optimizmusa. A katonai vezetés 1849. augusztus 1-jén ugyanis azt a döntést hozta: feladják a külső gyűrűt, visszavonulnak a többi, korábban épített védvonal mögé az újszegedi oldalra.

A döntés oka volt, hogy Maróthy az előző évek csapadékmennyiségével számolt, de a 49-es nyár aszályos, forró volt. Új területek száradtak ki, az ellenséges seregnek egyre nagyobb mozgásteret biztosítva. De minél szélesebb az arcvonal, ahol Szegedet tudják támadni, annál valószínűbb, hogy a város elesik. Nem volt elég ember megvédeni a várost a váratlan helyzetben.