Zsanett és a bocsánat
Egy lány feljelentés tett 2007. május 4-én, állítva, hogy két rendőr megerőszakolta, három másik pedig ezt végignézte. Ez a – kevéssé tapintatosan a Nőnapra időzített – bírósági ítélet szerint nem történt meg, de ez nem változtat azon, hogy az eset annak idején hatalmas botrányt kavart, és még ma sem lehetünk nyugodtak felőle.
Akkor Zsanett vádja egy olyan közegbe került, amit meghatározott, hogy a rendőrség nem állt a helyzet magaslatán sem a 2006. őszi, sem a 2007. március 15-i zavargások idején. A hol szakszerűtlen, hol durva intézkedések miatt hónapok óta folyt a politikai háborúskodás, amelyben a vád olaj volt a tűzre.
A rendőrség előbb csak annyit közölt, hogy a lány által állított bűncselekmény idején a fővárosban sehol sem volt egyszerre öt járőr szolgálatban. A kötelező nyilvántartás dacára két hét telt el, mire kiderült: valódiak voltak a rendőrök, ha nem is feltétlenül elkövetők.
Megindult a nyomozás, és az öt járőrt előzetes letartóztatásba helyezték. Mintha már a jogerős ítélet is megszületett volna: a Fidesz tüntetést szervezett, hullottak a fejek, menesztették az országos és a budapesti főkapitányt, lemondott az igazságügyi és rendészeti miniszter, akit a tévészékház ostroma után a kormányfő még nem engedett el. Gyurcsány Ferenc a Parlamentben magyarázattal szolgált, mondván, a rendőrség ősszel védte, most sértette a rendet.
Nem telt el azonban sok idő, és a rendőröket kiengedték, bár az eljárás folyt tovább. Az eset után nyolc hónappal az ügyészség kimondta: nem történt erőszak. Ha tényleg így volt, kért-e valaki bocsánatot az ezek szerint politikai justizmord áldozatául esett főrendőrökről, a szégyenében elkullogó minisztertől? Vélhetően nem.
Zsanett nem adta fel. Bírósághoz fordult. Most már tudjuk, hogy első fokon – hiába. Az eset egyik tanulsága, hogy más a politika és más az igazságszolgáltatás. Az előbbi puszta feltételezésekre alapozva is ítélkezhet, a bírónak viszont a bizonyossággal határos valószínűség sem feltétlenül elég. Bűnügyekben jobb, ha az ítélkezést szakemberekre bízzuk. A konkrét ügyben azonban vannak más szempontok is. Bár az igazságát kereső hölgynek pótmagánvádlóként sem sikerült bizonyítania a rendőrök bűnösségét – maradtak kérdőjelek bőven.
Az első és legfontosabb: miért tartott annak idején két hétig átnézni a szolgálati naplókat, hogy megtalálják a rendőröket? Ez éppen elég ahhoz, hogy a „forró nyom” kihűljön, és a szakértők ne találjanak semmit. S vajon a XIII. kerületi rendőrök miért nem kezdeményeztek igazságügyi orvos szakértői vizsgálatot? Ha megteszik, nem folyna máig vita arról, vajon a lány orvosa által leírt sérülések mikor és hogyan keletkeztek.
Ezután csak a TASZ független szakértői bizottságának az üggyel kapcsolatos véleményét idézhetjük: „a visszásságokat tartalmazó elemek (…) olyan súlyúak, hogy az egész eljárás hitelességét megkérdőjelezik”.
Ez is egy ítélet. Ennyi, ami csaknem három év után szinte teljes bizonyossággal állítható.
