L. Simon László politikusi karrierje villámgyorsan ívelt fel, 2010-ben választották rajt-cél győzelemmel egyéni képviselővé, rögtön a kulturális bizottság elnöke lett, és Szőcs Géza álmos államtitkárkodása alatt gyakorlatilag e funkcióból irányította a kultúrpolitikát.

A ciklus második félidejében már államtitkárként futott ki a pályára, és alighanem az volt a baj, hogy mindezek miatt elhitte: egy igazi kormány igazi közhivatalnoka, hogy érdekelnek bárkit is a tervei és a szorgalma.

Pedig a kulturális terület feje nem ő, hanem Orbán Viktor volt (Simicska Lajost az ilyesmi nem érdekli), és neki valamilyen szeszélyből kifolyólag megtetszett például a Magyar Művészeti Akadémia nevű baráti társaság, úgyhogy szépen kistafírozta.

L. Simonnak ellenvetései voltak, így búcsúzni kényszerült. Visszaült a bizottságba, a ciklus maradékát Novák Előd fegyelmezésével, ocsmányságainak megválaszolásával töltötte. Egyéniben nem indították, listán – a mélyéről – bekerült végül.

Most búcsúzott a bizottsági elnökségtől, amelyet Novák felesége vesz át tőle, és tegnap kiderült, hogy az NKA alelnöke sem lesz már. Bár lapunknak nyomatékosan hangsúlyozta, mindez, hogy ő kiszorulna, puszta látszat, de látszatnak azért elég megtévesztő.

Holott L. Simon végül majdnem mindig lojálisnak bizonyult, alávetette magát, ha kellett, a legrémesebb döntéseknek is.

Csak a száját nem tudta befogni. Ez is épp elég volt.

A kultúrharcban a galambok közé tartozott, de nem ez volt a baj, hanem hogy egyáltalán volt saját álláspontja, vagy hogy úgy tűnhetett, mintha volna. Ennél kevesebbet sem tudtak például Martonyi Jánosnak megbocsátani. Hoppál Péterek és Szijjártók kora jő.