Minden napra jut egy, mondhatnánk, de keddre például kettő is jött. Magyarország a Freedom House szerint a tavalyinál is mélyebben süllyedt a „fél konszolidált demokráciák" közé, az igencsak respektált Bono pedig a szenátusban példálózott a lengyel és a magyar „hipernacionalizmussal", mint ami hozzájárul Európa fenyegető gondjaihoz. Szerdán az amerikai külügy éves emberi jogi jelentése szedte le a keresztvizet az Orbán-kormányról, aprólékosan elemezve a 2015-ös eseményeket, különös tekintettel a menekültekkel és a civil szervezetekkel szembeni bánásmódra. (Némely kommentelő olvasónk kedvéért megemlítjük, hogy a 2006-os jelentése részletesen beszámolt a Gyurcsány-kormány elleni demonstrációkról és elmarasztalóan szólt az alkalmazott tömegoszlató módszerekről.)

Az egész arra emlékeztet, amikor Papp Laci a pofonok völgyébe zavarta le ellenfeleit. A magyar kormányra zúduló jobbcsapottak és balfelütések között szinte felüdülés egy-egy, az EU-s pénzek visszatartásában megnyilvánuló gyomros: addig se a fejét ütik.
Szijjártó Péter visszakézből válaszolt: a Freedom House jelentésére reagáló közleménye szerint azonban „minket nem az motivál, hogy több ezer kilométerre lévő irodákban ücsörgő emberek dicsérő szavait kivívjuk". Ám a két jelentést részben magyarok, részben az itt dolgozó amerikai diplomaták állították össze. De ha úgy lenne, ahogy a miniszter gondolja, mi történt azzal az 1,4 milliárd forinttal, amit a Századvég és Connie Mack lobbista kapott a kormány amerikai fényezésére?