A szerző közgazdász

A magyarországi rendszerváltás 20 évének romjain, egy pattanásig feszült ország - a hazám! - lakóinak többsége előtt álló beláthatatlanul nehéz időszak, a világtörténelem eddig legnagyobb gazdasági válsága küszöbén olvasva Lévai Katalin magyarázkodását (Áll a bál, február 28.), megkérdezném a képviselő asszonytól, tudja-e, mit tesz? Mi az a rendszer, amelynek - az Európai Parlament brüsszeli és strasbourgi steril világához szokva - a szolgálatába állt?

Először is egy "szocialista", esélyegyenlőségi politikustól furcsa, hogy "hízelgőnek" találja egy hírneves színésszel táncolni: ez bizony sznob gondolkodás, amely-nek társadalmi-pszichológiai gyökereit Christopher Lasch már a 70-es évek végének Amerikája kapcsán megvilágította Az önimádat társadalma című művében: "Az átlagos képességű ember üressége és jelentéktelensége folytán, a sztárokról visszatükröződő fénynél próbál melegedni".

Másodszor: a bálozást - amely tipikusan úri (királyi) mulatságként jött létre - általános, örök, történelmen és osztályokon felüli hagyományként tünteti fel, egyenlőségjelet téve fennhéjázó pompa és sárdagasztó lakodalom között, az egészet összemosva az emberiség valóban örök táncos-ünneplős kedvével. Ugyanakkor öntudatlanul leleplezi a "bál" - és nézőpontja - valódi tartalmát azzal, hogy a "munkás" szó csak a nehéz szociális helyzettel, valamint az "ingyen" (!?) kapott óradíjak majdani kötelező ledolgozásával kapcsolatban szerepel a cikkében. Franco Nero és az Operabál hírességei (pl. Kiszel Tünde) mellett az 1937-ben a német nemzetiszocialista kormány által alapított, mára óriás multinacionális vállalattá nőtt, csak 2008 első 9 hónapjában 5 milliárd euró profitot élvező Volkswagen-csoport tőkés tulajdonosai is a mennyekbe emeltetnek azzal, hogy "társadalmi szolidaritást" vállalnak az (e profitot létrehozó) munkásaikkal szemben... Egy olyan válság idején, amelyet nem a munkások, hanem a tőketulajdonosok okoztak!

Harmadszor: Lévai Katalin egy szót sem szól arról, hogy mennyi volt az idei Operabál bevétele, mennyi a rendezők nyeresége. Azt viszont az "Operabál Múzeum" honlapjáról (http://www.operabalmuzeum.hu/?menu=26) tudni lehet, hogy az elmúlt 14 év Operabáljának "jótékonykodása" jórészt kimerült néhány elit kulturális alapítvány, szobor támogatásában, és a Heim Pál gyermekkórház eddig összesen is kevesebbet kapott, mint amennyit pl. Friderikusz Sándor egyetlen alkalommal csendben kifizet egy lélegeztetőgépért. Az egy (két?) páholyjegy áránál is kevesebbe kerülő 1500 tányér "Gundel"-levest pedig - ezt a képviselő asszony is érzi - még említeni sem illett volna. Lévai Katalin bizonyára tudja, hogy a jótékonykodáson alapuló szociálpolitika semmire sem jó, hiszen ismeri az Eger város 1927-es kísérletéből induló, adományokra épülő "Magyar Norma" kudarcos történetét.

Negyedszer: olybá tűnik, mintha Lévai szociológus létére társadalmi ismereteit a legfelületesebb médiahírekből szerezné. Az ellen-Operabál közönségéről semmivel sem tud többet, mint az operabáli "elit" mibenlétéről, pénzének eredetéről, mindennek a társadalmi berendezkedésünkkel való összefüggéséről. A sértő módon leszólt punk fiatalok ma a fiatalság baloldalához tartoznak, vörös zászlót vittek, a rendőröket nem támadták meg, minden bűnük az volt, hogy nem hagyták el az Opera járdáját a felszólításra, ami után a rendőrség durván félrelökte őket. És valóban: közülük egyesek "tablettás" bort is ittak, nem az operabálózók ötcsillagos whiskyjeitől rúgtak be... Az az egy (!) fenék, amelynek alapján Lévai etikátlan módon beáll az elmúlt 20 év oktatást, kultúrát, munkahelyet, jövőt szétverő világában megnyomorított gyermekeink ellen a finnyás kispolgároknak tetsző megvetést és haragot gerjesztő hangulatkeltők sorába, összehasonlíthatatlanul kevesebbet árt, és a maga módján még helyes tükröt is tart elénk, mint az Operabál az aktmodell primadonnájával.

Ötödször: Lévai egy olyan elit kultuszát zengi, amely a vespasianusi ("a pénznek nincs szaga") elven működő világban a pénzbevételt hozó nézettség oltárán feláldozza a kultúrát, az erkölcsöt, és ezért szükségszerűen emel olyan valakit a saját báljának élére, aki tevékenységével - öntudatlan eszközként - megalázza Lévai Katalint éppúgy, mint engem, minden nőt és vele minden férfit ("a nő rabszolgasorban tartását senki sem szenvedi meg jobban, mint a férfi" Fourier), mert puszta ösztönlénnyé silányít mindannyiunkat. Miként az Operabál többi "halkzsongású" résztvevője: aki a limuzin előtt fényképezteti magát, vagy aki szerint "minden nő gyerekkori álma, hogy szépen felöltözik szép ruhába, és... és ilyen helyen van", vagy az ellen-Operabálról így nyilatkozik: "Hát nagyon sajnos, hogy ilyenek előfordulnak még mindig Magyarországon".

És végül, hatodszor: Az ellen-Operabálon részt vevő fiatalok döntő többsége értelmes, dolgozó (bár kétségtelenül szegény, alkalmi munkákra szoruló), vagy középiskolás, egyetemista fiatal, továbbá idősebb fizikai és szellemi dolgozó volt. Bár a fiatalok szabálysértést követtek el, mert nem előre bejelentett módon csoportosultak az Opera előtt (nem úgy, mint a becsületnapi, magukat "titánok fajának" nevező neonácik a Hősök terén), és énekelve, táncolva, a rendőrökkel beszélgetve jelezték, hogy ők is itt vannak. (És ott voltak a neonáci erődemonstráció elleni megmozduláson is, hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot - hol volt akkor Lévai Katalin?) Én büszke vagyok rájuk, aggódom értük, és szégyenletesnek tartom azt a rendszert, amelyben ők, a gyermekeink - a jövőnk - a társadalom perifériájára szorulnak.

S hogy nem az utcán kellene? Mondja ezt egy egykori szociális munkás? Hány millió (milliárd) forint is kell egy mozgalom, párt, rendezvény megszervezéséhez, a médiába jutáshoz - feltéve, ha nem akar valaki a kamerák előtt levetkőzni?

Vigasztalja Lévait az a tudat, hogy nincs egyedül a "lábszagú" néptől való elfordulásával, a valós problémák szőnyeg alá seprésével, a kiüresedett, önző és pazarló elitkultúra védelmével a "primitív" néppel szemben. Kurt Tucholsky ezt így fogalmazta meg a 80 évvel ezelőtti nagy válság előestéjén a Rend és nyugalom című versében:

"Fontos elnémítani az éhezőket.

Fontos nem zavarni az utcaképet.

Csak nem kiabálni.

És sietni se jó.

Meghoz majd mindent az evolúció.

Így határozta el ezt a képviselőtök.

És ha időközben mindnyájan

megdögöltök?

Szép sírkövek alatt nyugosznak

majd a holtak.

Felirat:

Mindig rendesek-csendesek voltak."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy bál bevételével kirántjuk Magyarországot a válságból, ahogyan azt sem, hogy a bálon való részvétel árulás a munkásosztállyal szemben. Mind szociológusi, mind politikusi munkásságom azt a célt szolgálja, hogy javítsak a lemaradottak, az esélyüket elveszítők sorsán. Egy bálon való részvételem miatt két évtizedes tevékenységemet megkérdőjelezni álságos dolog. Ezt nem tették egyetlen más politikussal, miniszterrel sem, aki részt vett már Operabálon. Talán megengedhető, hogy politikusi munkánk során elmenjünk ilyen társadalmi eseményekre is, és talán az is, hogy olykor jól érezzük magunkat.

A meztelen fenék mutogatását nem érzem túl nagy bátorságnak. Sokkal inkább a fellépést konkrét ügyekben. Nehezebb megküzdeni nap mint nap az előítéletekkel és a társadalmi kényszerekkel, mint sodortatni magunkat zsigeri ellenérzések által. A gyakorlattá váló közmeghallgatások, a törvényjavaslatok, a szakmai hálózatépítés, a lobbizás a romák, a nők, a világtalanok, a mozgássérültek, az Alzheimer-kórban szenvedők mellett nem látványos, de talán hasznosabb, mint egy botrányt keltő tüntetés. Vannak természetesen olyan helyzetek, amikor az utcára kell vonulni, mert emberek élete vagy szabadsága forog kockán, mert agresszió éri őket, amit el kell utasítanunk. Ilyennek éreztem a meleg büszkeség felvonulást, a gumigolyós önkény elleni tiltakozást egy erdélyi szegénynegyedben, vagy a bevándorlók párizsi gettólázadását. De azt nem gondolom, hogy a világválság elleni tiltakozás céltáblájává éppen az Operabált kellene tenni. Én is elutasítom a "szegények mindig lesznek veletek" gondolatát, pontosan látom és érzem a globalizáció hatását és kíméletlen következményeit, ezért is beszéltem szolidaritásról és társadalmi felelősségvállalásról a megnyitón. Éppen azt szeretném, hogy a következő bálok ezek szellemiségében szerveződjenek. Ezért írtam, hogy bővítsük ki az Operabál szimbolikus jelentését az európai kultúrában honos mecenatúra fogalmával, ami sokkal több puszta jótékonykodásnál. Nem az évente egyszeri jótékonyság, hanem a kulturális értékek folyamatos megőrzésére és megújítására irányuló, az állami szisztémát kiegészítő támogató rendszer szükségességére hívtam fel a figyelmet, ami véleményem szerint összekapcsolható az Operabál szellemiségével. Más európai országok példáiból tanulva jutottam erre a következtetésre.

Minden árnak, szándéknak van hordaléka. Minden bálon vannak magamutogatók, látszat hírességek. A kétezer résztvevő közül vagy egy tucat biztosan ilyen volt, őket mutogatta a bulvár sajtó. Nem hiszem, hogy ez lenne egészében jellemző egy ilyen bálra. A mostani helyzetben a kontrasztok bizonyára még erősebbek, mint korábban, mégsem ítélkezhetünk pusztán a látszat, a külsőségek alapján. Ne az évente egyszer megrendezendő Operabálon kérjük számon bajainkat s azok megoldását. Komolyabb, elmélyültebb gondolkodásra van szükség, s ha netán ez a mostani vita ezt megindítaná - az Operabál kapcsán, de nem róla -, annak örülnék a legjobban, és szívesen vennék részt benne.

Lévai Katalin