Nyakunkon a világválság. A világgazdaság történetében talán a legsúlyosabb, az első igazán globális válság. A kezelése nemzeti kihívás, mely a politikán túli öszszefogásra szólít fel, egyelőre mégis inkább csak a küzdelem látszik és a pártok közötti viszály. Nő a munkanélküliség, csökkennek a szociális kiadások, az emberek félnek a jövőtől.

Szabad ilyenkor bálozni?

Az ATTAC és a Dolgozói Akció Centrum (DAC) aktivistái szerint nem. Ők a bál vendégeit nemcsak a válság okozóinak, de egyúttal a vámszedőinek is tekintik. A bál estéjén jó nagy balhét csaptak a volt Balettintézet előtt, rohamrendőrök oszlatták fel őket. Csatlakozott hozzájuk 20-30 punk is, hogy kifejezze mély utálatát a bál közönségével szemben. Meztelen feneküket mutatták az estélyi ruhában vonuló hölgyek és urak felé, obszcén szavakat kiabáltak. Igyekezett is mindenki befelé, ahogy csak bírt.

Dühös tüntetők az Andrássy út egyik oldalán, korlátok mögé zárva, miközben az "úri közönség" halk zsongással tölti meg az Operaház termeit. Furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán fordul elő velem, hogy nem az utca emberének pártján állok. Nem olyan rég még magam is ennek az útnak a korlátokkal elkerített szélén meneteltem a tüntetők között. Azután jártam Párizs külvárosában a bevándorlók barikádharcai idején, részt vettem számtalan antirasszista felvonuláson, elutaztam Szászrégenbe a cigány gettóba, amikor a rendőrök gumilövedékkel lőtték a romákat, de tüntettem annak idején a rendszer- váltásért is, miközben Budapest legszegényebb kerületében, a "Csikágóban" dolgoztam szociális munkásként. Sokáig éltem szegénységben magam is, és nem felejtettem el a múltamat. Most viszont megnyitom Budapest legszebb, legelegánsabb bálját, mert tisztelem a hagyományokat, szeretek táncolni, és nem gondolom, hogy az Operabál kárt okozna az országnak, vagy ártana a szegényeknek. Nemcsak azért nem gondolom, mert a bevételek egy részét jótékonysági célokra fordítják - 1500 embernek osztottak ebédet, ingyenkoncertet adtak 2000 gyereknek - ez valóban csepp a tengerben.

De egy ilyen bálnak kultúraközvetítő szerepe is van szerte Európában. Éppen ezért kértem nyitóbeszédemben, hogy ez a mostani bál legyen más, mint a többi: legyen ez a szolidaritás bálja. Ne egyetlen napon jótékonykodjunk, hanem teremtsük meg a lehetőségét annak, hogy a kultúra mindenki számára nyitott legyen az év minden napján. Miért ne bővíthetnénk az Operabál szimbolikus jelentését - ami ma elsősorban a hagyományőrzés és az elegancia - új tartalommal? Azok, akik meg tudják fizetni a borsos belépő árát, ne csak kivételezett helyzetüknek, hanem a mások iránti felelősségüknek is legyenek tudatában. Olyan magatartást kellene képviselniük, mint például Szlovákiában a Volkswagen Művek, amely a rövidebb munkaidőben dolgozóknak is kifizeti a teljes, korábban kialkudott bért, azzal, hogy majd ledolgozzák a munkások, ha jobb idők jönnek. Ezt hívják társadalmi szolidaritásnak.

A bálozás nem mindig az anyagi helyzetünktől függött. Akár jól éltünk, akár nem, bálok mindig voltak, csak a nagy világégések alatt szüneteltek, háborúk alatt. Fényesek és kevésbé csillogóak, proccosak vagy otthonosan közvetlenek. Paloták kristálycsilláros termében és városi fogadók száláiban, főúri kúriákban vagy parasztházakban, társadalmi rangjától függetlenül bálozott mindenki: nemes, polgár, iparos, földműves. Volt tűzoltóbál, batyubál, citerás bál, bilétás bál. Idővel a bálozás demokratizálódott, s mindenkié lett. Az Operabál soha nem lesz mindenkié, viszont ez a primus inter pares - amire mindenki odafigyel, éppen ezért a tradícióját új tartalommal lehetne bővíteni. Miért is ne lehetne több mint pusztán szórakozás, vagy jótékonykodás?

Egy közösség tagjai vagyunk, felelősek egymásért, nem csak az ünnep perceiben, de a bajban is. Erről is szólhatna az a sok ragyogás. Bár egységes európai recept erre sincs, a kulturális mecenatúrának komoly hagyományai vannak több európai országban, ahol az olyan kitüntetett alkalmakat, mint az operabál, arra is felhasználják, hogy új tehetségeket mutassanak be, és megnyissák a tehetősebb emberek szívét és pénztárcáját, hogy ösztöndíjakkal, mesterkurzusokkal, külföldi utazással, fellépési lehetőségekkel nyújtsanak támogatást. A mecenatúra természetesen csupán kiegészítője az államilag működtetett képzésnek és tehetséggondozásnak, de szervesen beépül az adott ország kultúrájába és mentalitásába. Van, ahol egész iparággá nőtte ki magát a bálozás, árverésekkel, utcai rendezvényekkel gazdagítva, amelyek bevételét ugyancsak karitászra és kulturális mecenatúrára fordítják. Németországban a klasszikus bálokon az utóbbinak jut főszerep, Olaszországban inkább a gasztronómiai élvezetek és a szórakozás miatt vonulnak tízezrek az utcákra a báli szezon idején.

És igen, sok helyen tüntetnek is a díszes bálok ellen, Bécsben, Párizsban is, nemcsak Budapesten. Az ellentüntetők az utcán akarják megvívni osztályharcukat, pedig a világgazdasági válság elleni harcra nem ez a megfelelő helyszín. A válság kezelése sokkal inkább a nemzeti kormányok és a különféle társadalmi csoportok közötti egyeztetési fórumok alkalmasak. A tárgyaló asztalok mellett, ott viszont kemény csatákban, vitákban, érdekegyeztetéssel kell olyan döntéseket kiharcolni, amelyek az egész ország érdekét szolgálják, és felkészítik az embereket nemcsak a válság elleni védekezésre, de az azt követő időszakra is. Ehhez bizony több civil kurázsi szükségeltetik, mint egy operabál elleni tüntetéshez.

A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője