Február 28-án, a Népszabadságnak adott interjú keretében elhangzott a nagyon várt nyilatkozat.

Gyalázatos bűn

"Tény, hogy a cigányok zöme a rendszerváltás vesztese lett", mondta Sólyom László. "Kérdés, hogy ráadásul a válság vesztese is lesz-e azzal, hogy rájuk hárul annak minden súlyos társadalmi feszültsége... Az ellentéteket orvosolni kell, szítani nem szabad. Kérdezhetnék: hogyan viszonyuljunk akkor a cigányokat sújtó, másfél éve tartó bűncselekmény-sorozathoz? Talán mindenekelőtt - még mielőtt cigánykérdésről, rasszizmusról, maffiáról beszélnénk - bele kellene gondolnunk magának a történteknek a rettenetébe. Abba, hogy megismétlődik: szerencsétlenekre rágyújtják a házat, és amikor menekülnének, lelövik őket. Ilyen még nem volt Magyarországon, ez olyan gyalázatos bűn, amelynek a súlyát föl kéne fogni: s ez ma Magyarországon történik, a mi társadalmunkban, a mi országunkban."

Ezek mértékadó, erős szavak, sokat jelent, hogy az államfő kimondta őket. Az interjúban ugyanakkor sok minden más is van, amivel a magam részéről nem értek egyet. Úgy vélem, a köztársasági elnök tisztsége és személye iránti tisztelet nemhogy kizárná: megkívánja, hogy beszéljek ezekről.

Cikkembe nem fér bele mindaz, amiben szemléletünk különbözik. Egyetlen kérdést vetek föl: azt, amelyik a legsürgősebb vészteendőkről szól.

Politikai korrektség

Az interjú ezzel a felütéssel indít: "A problémahalmazra rárakódott egy hihetetlen ideológiai teher, amit jelez az is, hogy minden megszólalást beskatulyáznak. Persze politikai megosztottságunk talaján hogy is lenne másként? Ha a szimbolikus politika fontosabb a tényeknél, miért a tényekről folyna a beszéd? De legalább a nyelvpolitikai harc talán most véget ér. A politikai korrektség eredetileg segítőkész, empatikus gesztus, amellyel az erősebb jelzi a gyengébbnek, hogy megérti őt, elfogadja, figyelembe veszi érzékenységét. De nem a kiszolgáltatottat és az ártatlant védi, ha ideológiai bunkósbotként használják. Ezzel ugyanis elzárják annak a lehetőségét, hogy nyíltan lehessen beszélni a tényekről."

Sólyom László nem először ad hangot a politikai korrektséggel szembeni ellenérzéseinek. Nem állítanám, hogy ezek mögött nincs valódi probléma. A nyilvánosan használható szavak, az elfogadható állítások erkölcsi kontrollja kényes eszköz. Ha sikerrel alkalmazzák is, óhatatlanul ára van. Liberális szellemiségű jogászok és társadalomtudósok közt épp most zajlik figyelemre méltó vita arról, hogy az etnikai adatok gyűjtésének szigorú korlátozása milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, s hogy az előnyök megérik-e a hátrányok vállalását. Az elnök azonban a mérlegelést félretéve jelenti ki: "nem az a kérdés és a vita tárgya, hogy milyen szót használ valaki, hanem hogy pontosan mit is állít". Annak a véleményének ad hangot, hogy ha ebben sikerül megegyezni, akkor "végre a tényekről beszélhetünk".

Az elmúlt években sokszor visszatért ahhoz a gondolatához, hogy a demokrácia jó működése többet igényel a törvénytiszteletnél: bizonyos erkölcsi normák érvényesülését is feltételezi. Ilyen erkölcsi normák betartásában és betartatásában - a megsértésük elleni tiltakozásban - áll az, amit politikai korrektségnek neveznek. Egyetértek Sólyom Lászlóval abban, hogy baj volna, ha a nyilvános beszéddel szemben támasztott erkölcsi követelmények a tények tárgyilagos megvitatásának útjába állnának. Ez azonban nem jelenti, hogy a tárgyszerű vitát az erkölcsi normák feloldása mozdítaná elő. Épp ellenkezőleg.

A legutóbbi hetekben a miskolci rendőrkapitány elhíresült nyilatkozata lobbantotta föl a politikai korrektség körüli vitát. Sokan azt mondták: a kapitány csupán tényeket állított. Én ezt tagadom. Az inkriminált mondatok így hangzanak: "Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a közterületi rablások elkövetői cigány emberek. Igazából Miskolcon legfeljebb pénzintézetet vagy benzinkutat rabol ki magyar, minden más rablás viszont az ő részük."

E kijelentés azt közli, hogy a közterületi rablás cigány dolog, magyar ember ilyet nem csinál. Sőt a bankok és benzinkutak elleni támadásokat leszámítva minden más rablás a cigányokhoz köthető.

Ha a kapitány valóban tárgyilagosságra törekszik, valahogy így fogalmazott volna: Az elmúlt évben felderített közterületi rablásokat cigány származású emberek követték el. Tudjuk, hogy ez indulatokat kelt a cigánysággal szemben. Azonban az elkövetők száma ennyi és ennyi. A városunkban és környékén élő cigányok száma ennek a sokszorosa. A rendőrség határozottan fellép a rablások visszaszorítása érdekében. De azt nem teheti meg, hogy mindenkit igazoltat és előállít, akit cigánynak néz. Ez jogsértő volna, nem vezetne eredményre, és csak gerjesztené az etnikai feszültségeket.

Ezekhez hasonló mondatok a sajtótájékoztatón nem hangzottak el. Elhangzott viszont más. Például az, hogy "a sok kis aranyos cigány gyerekből gyakran lesz durva és kegyetlen bűnelkövető". Meg az, hogy "kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az együttélés".

Mindennek vajmi kevés köze van a tények nyílt és tárgyilagos megbeszéléséhez. Inkább hangulatkeltésnek nevezném. Veszélyes hangulatkeltésnek.

Előítéletek

Nincs a többségi társadalomhoz tartozó ember, akinek az idézett mondatok hallatán az jutna eszébe, hogy vigyáznia kell, ha magyart lát, mert könnyen lehet, hogy az illető bankrabló. Viszont nagyon sokan értik úgy a közterületi rablások elkövetőiről tett kijelentést, hogy a cigányoktól tartani kell, mert jellemző tulajdonságuk a rablásra való hajlam.

A kilencvenes évek óta rendszeresen megismételt vizsgálatok egész sora mutatta ki, hogy a magyar társadalomban rendkívül erős a cigányellenes előítéletesség. A Medián 2009 elején végzett felmérésében a megkérdezettek közel hatvan százaléka helyeselte azt az állítást, mely szerint "a cigányoknak a vérében van a bűnözés". 2001-ben 29 százalék értett egyet azzal, hogy a cigányokat el kellene különíteni a többségi társadalomtól, ma 36 százalék. 82 százalék szerint "vannak rendes cigányok is, de a többségük nem az".

Egyoldalú, hamis beállítás volna a magyarországi romák zömének kritikus helyzetét mindenestül a velük szembeni előítéletek káros hatásaival magyarázni. A háttérben súlyos gazdasági, szociológiai és történeti okok munkálnak; ezeknek oroszlánrészük van abban, hogy a roma népesség túlnyomó része társadalom alatti helyzetbe szorult. De az is tagadhatatlan, hogy az előítéletesség szerepet játszik az emberhez méltatlan állapot kialakulásában és fennmaradásában. Az előítélet diszkriminációra és szegregálásra sarkall, a diszkrimináció és szegregáció pedig újra és újra visszataszítja a felzárkózni igyekvő embert nyomorúságos helyzetébe.

Az előítélet ráadásul etnikai színezetet ad a minden társadalom életében jelen lévő erőszaknak. Az előítéletes ember nem arra figyel, hogy hány erőszakos bűncselekményt követtek el iskolázatlan, munka nélkül kallódó emberek, hanem arra, hogy hány erőszakos bűncselekményt követtek el cigányok. S ha megszilárdul a vélekedés, hogy a cigányoknak "vérükben van" a bűnözés, akkor veszedelmesen közel kerülünk ahhoz, hogy a közvélemény helyeselje vagy legalább semleges tétlenséggel tűrje a cigányok ellen irányuló erőszakot.

Amíg azonban az előítéletekkel megvert emberek azt tapasztalják, hogy vélekedéseik a nyilvánosság előtt nem vállalhatók, addig a helyzet szülte, alkalmi erőszakcselekmények nem fordulnak át előre kitervelt, sorozatban végrehajtott támadásokká. A Molotov-koktélos gyújtogatás, az égő házból menekülők lemészárlása akkor kezdődik el s válik ismétlődő gyakorlattá, amikor a rasszista beszéd legitimitást nyer a nyilvánosság színterein.

Magyarországon az elmúlt években leomlottak a nyilvános rasszista beszéd erkölcsi korlátai. Népszerű televíziós showman évek óta gátlástalanul cigányozik. Országos napilapok uszítanak a cigányság ellen. Vegyes lakosságú településeken paramilitáris gárdák masíroznak; vezérük arról szónokol, hogy majd ők megfékezik a "cigánybűnözést". Önkormányzati vezetők a szociális miniszterhez intézett levelükben a cigányok munkakerülő életmódját teszik felelőssé a segélyre szoruló családok nyomorúságos helyzetéért. Polgármester odanyilatkozik, hogy ha éhséglázadás jönne, azt le kell verni, aztán majd rend lesz. Az előítéletekre politikai jelszavak, cselekvési programok kezdenek települni.

Ez borzasztó, de még mindig nem volna elég az erőszak legitimálásához. A folyamat megállítható volna, ha az állam bizonytalankodás nélkül véget vetne a gárdajárásoknak. Megállítható volna, ha a miniszter aszszony nem hagyná szó nélkül a hozzá címzett levél szörnyű kijelentéseit. Megállítható volna, ha az állam képviselője nem beszélhetne úgy, ahogy a miskolci rendőrkapitány. Megállítható volna, ha a miniszterelnök a döntő pillanatokban nem hátrálna meg saját pártjának azon erős emberei előtt, akiket egy interjújában ő maga nevez előítéletesnek, s akikkel állítása szerint szélmalomharcot vív. Megállítható volna, ha riválisa, a jelenleg legnagyobb támogatottságot élvező párt vezére legalább a szélmalomharcot vállalná.

Pár héttel ezelőtt, a veszprémi gyilkosság utáni zaklatott közhangulat napjaiban a Fidesz elnöksége azt nyilatkozta: "A dolgok nem mehetnek így tovább, itt az ideje az őszinte, egyenes beszédnek. Ki kell mondani: a cigány származású emberek által elkövetett súlyos bűncselekmények száma aggasztó módon növekszik." Ezt a vélekedést semmilyen ismert adat nem támasztja alá; valószínűleg hamis. De nem csak ez a baj vele. A nyilatkozat nem használja a "cigánybűnözés" kifejezést, de száz felnőtt magyar állampolgár közül kis híján hatvan - aki úgy véli, hogy a cigányoknak vérükben van a bűnözés - aligha érti másképp az elhangzottakat, mint tévhiedelmük megerősítéseként.

A tűzzel játszik az a politikai vezető, aki így beszél.

Szólásszabadság

Nem gondolnám, hogy amit politikai korrektségnek szokás nevezni, merev szabályokba volna foglalható. A politikai korrektség - hogy az államfő egy kedves kifejezésével éljek - jórészt "habitus és mérték kérdése". Ez a "habitus és mérték" 1990 után nem igazán vált a politikai vezető réteg és a vezető állami tisztségviselők közös kultúrájává, és most a maradéka is elenyészőben van.

Nem csoda, hogy akik a demokráciát és a jogállamot féltik a rasszizmus térhódításától, utolsó mentsvárként a gyűlöletbeszéd büntetőjogi üldözésének szabályait módosítanák. A most, ki tudja, hányadikként, benyújtott tervezet egyenesen az alkotmány gránitjába vésné, hogy "A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási gyűlölet keltését, valamint a faji felsőbbrendűségre vagy a fajgyűlöletre alapozott eszmék terjesztését a büntető törvény akkor is szigorúan bünteti, ha az mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat közvetlenül nem sérti vagy nem veszélyezteti."

Az államfő helyteleníti az ilyen próbálkozásokat. Szerinte a hatályos törvényt kellene alkalmazni, a kritériumok fellazítása szükségtelen és ártalmas volna. Egyetértek vele. Veszélyes dolog szavakat büntethetővé tenni anélkül, hogy azok mások alapvető jogát vagy a köznyugalmat kimutathatóan sértenék. Ha az alkotmánymódosítás beterjesztője végiggondolná, hogy az idézett cikkely alapján ki mindenkit lehetne bíróság elé citálni, elborzadna. A magyarságot rasszizmussal vádoló rockzenészt, példának okáért, vagy a klérust ostorozó közírót. Az igazságszolgáltatásra hatalmas nyomás fog nehezedni, hogy "kiegyensúlyozottan" járjon el, s a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tényállásának fellazítása tágra nyitná a kapukat e törekvés előtt. Nemhogy elérné a célját, a beterjesztett módosítás oda vezetne, hogy a rasszista gyűlölködés és a rasz-szizmus iránti gyűlölet kinyilvánítása együtt ülne a vádlottak padján.

Miközben azonban tévútnak tartom és ellenzem, hogy a gyűlöletbeszédet akkor is büntessék, amikor nincsenek jogsértő, köznyugalmat fenyegető következményei, magam is átérzem a szörnyülködést, a felháborodást és az aggodalmakat, amit a rasszista szenny terjedése kivált. "Ha alapvető normák válnak bizonytalanná, morális válság van", nyilatkozta bő két évvel ezelőtt Sólyom László. Ez a meghatározás pontosan illik a magyar demokrácia mai állapotára. Magyarországon ma morális válság van. A válság látványosan megmutatkozik a politikai közbeszéd elvadulásában.

"Kell, hogy legyenek világos határok" - ezt ugyancsak Sólyom László mondta, ugyanabban az interjúban (Népszabadság, 2006. november 25.).

Az elnök felelőssége

Való igaz, amíg a nagycsécsi és a tatárszentgyörgyi gyilkosságok elkövetőit el nem fogják, csak közvetett bizonyítékok utalnak rá, hogy e bűntetteket rasszista indítékból követték el. De azt közvetlen tapasztalatból tudjuk, hogy a nyilvánosságban akadálytalanul zajlik a rasszista hangulatkeltés.

A fajgyűlölő beszédet karanténba kell szorítani. Ebben a köztársaság minden demokratikus érzelmű polgárának megvan a maga felelőssége. A köztársaság első polgára azonban a felelősségben is első. Sólyom László úgy véli - és szerintem igaza van -, hogy ahol helye van a büntetőeljárásnak, ott a hatályos jog ezt ma is lehetővé teszi. Kifogásolja - szerintem ezt is okkal -, hogy "nem született az elmúlt tíz évben egyetlen elmarasztaló ítélet". Ha azonban így van, akkor az államszervezet demokratikus működésének őreként szorgalmaznia kell a következetes rendőri, ügyészi és bírói jogalkalmazást. Ahol pedig büntetőeljárásnak nincs helye, de helye van a világos erkölcsi határok kijelölésének, ott személyes és hivatali tekintélyének teljes súlyát latba kell vetnie.

Sólyom László tisztségénél fogva a nemzet egységének megtestesítője, személyes meggyőződéseit tekintve pedig a joguralom és az állampolgári egyenlőség rendíthetetlen híve. A tatárszentgyörgyi gyalázatos bűnről kimondott szavai arra bátorítanak, hogy emlékeztessem: neki kell mintegy elsőként s a legnagyobb nyomatékkal leszögeznie, hogy a cigányság elleni hangulatkeltés kívül áll az alkotmányos konszenzuson, s hogy az ország politikai vezetői nem engedhetik meg maguknak a kisebbségellenes előítéletekkel szemben sem a kétértelmű beszédet, sem a kétértelmű hallgatást.

A szerző filozófus