A szerző politológus

Az intellektuális konzervativizmus létező öröksége

Van a dolgozatnak két markáns állítása, amelyet magánkörökben nyilván sokszor megvitattak már, azonban (különösen az utóbbi időben) a nyilvánosságban nagyon kevésszer mondták el őket. Az első a mai magyar konzervativizmus intellektuális megalapozatlansága (hogy ne mondjam: üressége) és a jobboldali politika - nem kis részben ebből fakadó - szellemi deformálódása. Röviden szólva a mai jobboldali térfélen nincsenek a mának szóló modern, újraértelmezett konzervatív gondolatok, ami pedig van, az (a konzervativizmus álcájában) minden, csak nem konzervatív. Ez bizony rendkívül súlyos, s mindamellett jogos kritika, de hozzá kell tennünk valamit, amivel - éppen a megújulás érdekében - a konzervatívoknak szembe kell nézniük.

Hogyan definiálja ma egy konzervatív magát? Gyurgyák szerint a konzervatívok a politikát korlátozott tevékenységként fogják fel, ami a gyakorlati tudás előnyben részesítését jelenti az elméleti tudással szemben. Ha Oakeshottot hívjuk segítségül (márpedig a szerző ezt teszi), akkor nyugodtan megkérdezhetjük: nem az okozza-e az említett szellemi sivárságot, hogy ezt ellensúlyozhatónak vélik gyakorlati tudásuk túlhangsúlyozásával? Az, hogy a konzervatív "elméletellenes", régi dogma. Ha konzervatív reneszánszot akarunk, ezzel nagyon is érdemes szembenézni, s valamit mondani kell arról, hogy mit akarunk tenni a dogma felülvizsgálatára.

Másodszor: a fentiek alapján elképzelhető, hogy a konzervativizmus intellektuális kiteljesedésének - gondolati értelemben - saját maga a legnagyobb gátja, az ti., hogy szántszándékkal nem akarja a két rivális ideológia (a liberalizmus és a szociáldemokrácia) útját járni. Csakhogy Gyurgyák szerint nem elég, ha a jobboldal pusztán csak elutasítja a bal- és a liberális oldal elméleties beállítódását, hiszen ezzel még nem tudja elreteszelni az utat egy másik veszély, nevezetesen a forradalom elől. Ha jól értem, a dolgozat állítása itt az, hogy ha nem megfelelő az értékkonzervatív szellemi megalapozás, akkor az önmagát konzervatívnak vélő (valójában másmilyen) irányzat akár társtettessé is válhat egy valódi konzervatív számára teljesen idegen és elfogadhatatlan kaotikus állapot - mint akár a mai - előidézésében. Példamutató állítás: végre egy szerző a jobboldaltól nem éppen távol, aki felveti a jobboldal szellemi felelősségét is a mára kialakult helyzet tekintetében.

Továbbá azt is megfogalmazza, hogy a konzervativizmus előtt álló, szerinte kedvező jövőbeli lehetőségek nem abból adódnak, hogy az elmúlt években bármi is történt volna szellemi síkon. Igazából alig történt valami, ami elrugaszkodási pontot jelentene a szerző számára (talán az egy Kommentár című folyóirat kivételével, amit külön meg is említ). Közvetlen szellemi előzmények híján így a szerző a távolabbi múltba tér vissza, ám a számára etalonnak számító értékkonzervatív szerzők felvonultatásából még sajnos nem olvasható ki semmiféle aktuális stratégia. Csak megemlítem, hogy éppen az (akkor még) általa szerkesztett Századvég című folyóirat 1988-89-es számai számtalan ilyen összeállítást tartalmaztak - többek között a mostani cikkben is sokat emlegetett Klebelsbergről vagy Szekfűről. Gyurgyákot nyilvánvalóan régóta foglalkoztatja e "konzervatív" múlt feltárása, de bizonyára több is: valamifajta konzervatív cselekvési program indukálása.

Ez ügyben azonban egy kicsit zavarba jövünk, hiszen a szövegben különféle történelmi személyiségek idéződnek meg, akik között nehéz volna bármiféle értékkonzervatív "egyezséget" kötni. Szekfű nem ugyanaz, mint Kemény Zsigmond, ketten együtt nagyon mások, mint a hazai közvélemény előtt teljesen ismeretlen Szécsen vagy Sennyei; nem is beszélve Klebelsbergről vagy - a fő példakép - Széchenyiről. Vajon melyiküket milyen tulajdonsága teszi a mai konzervatívok lehetséges előképévé? Vannak ugyanis közöttük reformerek, és vannak, akik mindenféle reformtól távol álltak. (Szekfűről például Gyurgyák azt állapítja meg, hogy a 30-as években antiliberális és antiparlamentáris nézeteket vallott, s ha a 40-es évek elején a reformkori centralistákhoz fordult is, 1945 után a forradalom szükségessége mellett tette le a voksát.) Nem is beszélve arról, hogy például Széchenyi reformprogramja az 1830-as években a pártpolitikai arénától teljesen független. Vajon hogyan lehet ezeket a különböző karaktereket eggyé gyúrni és a mai konzervatív gondolkodás számára mintává tenni?

A konzervatív pártpolitikai tradíció teljes hiánya

De ez a kérdés már átvezet ahhoz a hiányhoz, amelyet írásom elején említettem: Gyurgyák János nem beszél a pártpolitika arénájáról, sőt szinte egyetlen szót sem ejt róla. Mindazok számára, akik előző évtizedekbeli munkásságát ismerik, ez nem meglepő. De vajon meg lehet-e érteni (netán változtatni) az általa elemzett problémaköteget pusztán a konzervatív gondolkodás síkján?

Sajnálatos módon, a szerző csak utal szövegében arra, hogy a magyar jobboldal nem értékkonzervatív alapon áll, és ő ezt bajnak tekinti. Megoldásképpen a szellemi építkezést ajánlja, de elmulasztja, hogy ezen túlmenően bepillantást engedjen a konzervatív pártpolitika hagyományaiba, ami azért is meghökkentő, mert - mint láttuk -, a konzervatív szellemiség tradícióját igen részletesen és színvonalasan vizsgálja. Ezzel a kérdéssel a szerző egyáltalán nem foglalkozik, holott a mai problémák hiteles megközelítéséhez és megértéséhez nélkülözhetetlen látni, hogy - túlmenően a szellemi restségen - miért nincs konzervatív pártpolitika a mai Magyarországon.

Igaz a szerző állítása, hogy szép számmal vannak konzervatív szellemi elődök Magyarországon, ám hogyan lehetséges az, hogy konzervatív pártok viszont nincsenek. Nem kielégítő válasz az ellentmondás feloldására, hogy a Kádár-rendszer mindkettőt (gondolkodást és pártalakulást) negligálta; ezek már jóval a Kádár-rendszert megelőzően sem váltak a hazai politikai hagyomány részévé. Aki tehát ma fel akarja támasztani ezt a hagyományt - ha csak nem féloldalasan, a pártoldal nélkül tenné - ezzel számolnia kell.

Hadd illusztráljam ezt egy példával. Angolszász értelemben masszív konzervatív párt mindössze egy van a honi történelemben, az, amelyet Szécsen Antal neve fémjelez 1846-ban. Ez a párt, Szécsen által írott programjában - két ével 1848 előtt! - angolszász típusú kétpártrendszert szeretne Magyarországon! Gondolatai, iránya az angol minta ismeretéről és átvételi szándékáról tanúskodik; azt is mondhatnánk, hogy progreszszív. Csakhogy az ajánlat - hogy úgy mondjam -, "rossz pozícióból", a bécsi udvar árnyékából érkezik, és ez lehetetleníti a mérlegre tételét és a kétpárti váltógazdálkodás hagyományának megalapítását. Sőt: ahelyett, hogy a Konzervatív Párt olyanná válna, mint a brit toryk, ellenkezőleg: "rendszeridegen" elem lesz, képviselőit pecsovicsoknak nevezik, szellemi és politikai hitelük szinte a nullával egyenlő. Épp ezen tapasztalatokra alapozva írja jóval később egy már közismert és híres konzervatív, gróf Apponyi Albert: Magyarországon 1848 előtt olyan mértékben lejáratódott a konzervativizmus fogalma, hogy ezzel a cégérrel 1867 után sem lehetett pártot alapítani. (Megerősíti ezt saját példája is, hiszen az általa vezetett konzervatív szellemiségű párt - a Nemzeti Párt nevet vette fel.) S a közönség nem pusztán azért utasította el a konzervativizmust, mert képviselőit (Gyurgyák kifejezésével) "állapotkonzervatívoknak" tekintette. Hanem azért, mert a kor emberének a konzervatív - bármennyire furcsa ez a ma olvasói számára - idegen érdekek kiszolgálóját jelentette. Ez a (tapasztalatokra alapozott) megítélés pedig olyan mélyen rögzült, hogy a későbbi korok jobboldali pártjait (saját jól felfogott érdekükben) belekényszerítette a "nemzeti", a "keresztény", a "népi" és más "antikonzervatív" fogalmak használatába, végső soron pedig a konzervativizmus kifejezés és az azt vállaló pártpolitikai programalkotás elhagyásába.

Amennyiben tehát nem pusztán a magyar történelem értékkonzervatív szellemi tradícióiból kívánjuk (mint ahogy jómagam javaslom) kiolvasni a mának szóló üzenetet, akkor be kell kapcsolnunk ennek a pártpolitikai - a konzervativizmust "kirekesztő" - hagyománynak a megvizsgálását is. Ez a pártpolitikai dimenzió - kénytelen vagyok ezt mondani - szinte terra incognita napjainkban, alig van fogalmunk arról, hogy a manapság is jelen lévő irtózatos konfliktusok pártpolitikai alapjai hogyan, mikor és miért alakulnak ki. Majdhogynem azt mondanám tehát: érthető és a hazai elemzési gyakorlatba beleillő, hogy mindig csak a szellemi előzményeket (lásd például népi-urbánus ellentét) és szinte soha nem a pártpolitikaikat nézzük. Holott ez utóbbiakból sokkal jobban megérthetnénk a mát, történetesen a mi témánkat is.

Ugyanis a magyar konzervativizmus elől a kiegyezés korszakában egy manapság szintúgy jobboldalinak vélt irányzat, a függetlenségi-nemzeti eszme és az azt képviselő párt zárta el az utat. Ám ezt a pártot akkor történetesen baloldalinak minősítette a saját kora, megkülönböztetvén őt a Habsburg-magyar kiegyezést tető alá hozó, majd a "boldog békeidők" reformjait menedzselő jobboldali kormánypárttól. 1875 után ez a "nemszeretem" jobboldali kormánytábor alkotja a parlamentáris többséget, amellyel szemben áll a - Gerő András szavaival - parlamenten kívüli "elsöprő kisebbség". Az előbbit a Szabadelvű, az utóbbit a Függetlenségi (és kisebb részben a Nemzeti) Párt kontrollálja, miközben az 1846-os konzervatívok által vizionált váltógazdálkodásról szó sincs már. Ami van, váltógazdaság nélküli "kváziegypártrendszer", amelyben a konzervatív pártpolitikának egyszerűen nincs érvényesülési tere, amit a választási adatok tökéletesen viszszaigazolnak. Olyan, az angolszász konzervatívok (és Gyurgyák által is) alapnak tekintett értékek, mint például a szabadság és a piac már csak azért sem válhatnak a konzervatív politika részévé, mert nincs konzervatív párt, hiába is próbál Apponyi Nemzeti Pártja hevesen és folyamatosan ilyen irányba elmozdulni. A kísérletet (a választók szintjén) kudarc övezi, amit jól mutat, hogy a párt önálló tényezőként 1899-ben meg is szűnik, integrálódik az akkori kormánypártba. Igaz ugyan, hogy onnét rövidesen kiválik, ám önállóságát visszanyerve (1906 és 1909 között) nem éppen a konzervativizmus, hanem a nemzeti érdek egyik prominense lesz a darabont-kormány bukása utáni időszakban.

Belátások a mának

Mindebből számomra egy tanulság adódik: a mai magyar konzervativizmus értékrendi-gondolati megalapozásának súlyos anomáliái mögött az is állhat, hogy konzervatívnak lenni a hazai pártpolitikában egyszerűen nem lehetett! Ezért konzervatív "búvópatakok" keletkeztek, minden különösebb társadalmi (és főképpen pártpolitikai) hatóképesség nélkül. Ez pedig azért baj, mert a magyar közönség 150 év alatt nem ismerkedhetett meg ezzel a politikai gondolkodás- és cselekvésmóddal, miközben másfajta kormányzási-cselekvési formákról nagyon is szerzett tapasztalatot. Nehezebb tehát a feladat, mint első ránézésre tűnik, ugyanis nem csupán a megfelelő elődöket és gondolatokat kell megtalálni és a mai közegre aktualizálni, hanem kiindulópontnak kell venni a konzervatív tradíció iránti sajnálatos társadalmi tapasztalathiányt és a vele szembeni idegenkedést. Utálhatjuk persze a "populizmust", de ezt a társadalmi és politikai hajlamot olyan mélyreható történelmi folyamatok egymásra rétegződése fejlesztette ki, amelyeket - rövid távon bizonyosan - nem győzhetünk le azzal, ha a mai helyzetre pusztán konzervatív szellemek nagy gondolatait "olvassuk rá".

Akkor hát van-e valami konkrét tanulság? Igen, van. Mindkettő a majdani magyar konzervativizmus pártbéli hordozóira vonatkozik. Nevezzük ezt a pártot Fidesznek. Először is elvben nem zárható ki, hogy a Fidesz a jövőben - saját belátása alapján - fokozatosan konzervatív párttá alakul át (ezt szokták nálunk eufémizmussal "középre húzódásnak" nevezni). Erre utaló jelek vannak (ma már valójában "két Fidesz" létezik), ám a "plebejus" és a "konzervatív" Fidesz közötti csatározásokban (mindennapi tapasztalataink alapján) inkább az előbbi áll jobban. Másodszor az a kérdés is fölmerül, hogy vajon a Fidesz alkalmassá tehető-e önmagában arra, hogy a konzervatív értékek felvállalója (értsd: mérsékelt középpárt) legyen. Ráébreszthetik-e a Fideszt művelt és sokat olvasott politikai filozófusok, gondolkodók, hogy jobb a konzervatív, mint a népi, nemzeti, plebejus, radikális stb. irányok zavaros elegye?

Gyurgyák cikke egyértelműen azt állítja, hogy a konzervatív újjászületésnek nem pártalapon kell megindulnia. Ugyanakkor ennek az újjászületésnek (ahogyan Széchenyi idején is) országos reformot kell eredményeznie. A program tehát - ha jól értem - ez: az újonnan megszerveződő "szellemi konzervatívok" a hazai reform legfontosabb segítőivé válnak, nagyjából ugyanúgy pártoktól függetlenül, ahogyan azt Bokros Lajos is teszi legújabb dolgozatában. Ebben a konklúzióban minden benne van, talán leginkább az értelmiségi csalódása a pártpolitikában, amiben - tegyük hozzá - van is okunk csalatkozni.

Ám én mégsem látok más utat - sem a konzervatív újjászületésre, sem a reformra -, csak pártpolitikait. A magyar történelem itt is ad nekünk példát, s ha megértjük ennek üzenetét, talán kamatoztathatjuk is. A kiegyezés után, de 1875 előtt a kormánypárt és az ellenzék szinte semmiben nem értett szót egymással. A kormány védte, az ellenzék (a nemzeti függetlenség jelszavával) támadta a kiegyezést. Az államháztartási deficit nőtt, az államadósság gyarapodott, a magyar pénzügyminiszterek folyton kalapozni jártak Londonba vagy Bécsbe (ismerős netán?). 1872-73-ban államcsőd körüli helyzetben volt az ország (öt évvel a nagyszerűnek vélt kiegyezés után). 1872 és 1875 között három év telt el, mialatt az ellenzék jelentős része - belátván, hogy az ország érdekei mit kívánnak -, megváltoztatta az álláspontját, s 1875-ben a kormánypártból és a vezető ellenzéki pártból - a pénzügyi válság kezelésére - új, egységes és nagy kormánypárt alakult.

Ma legyintünk erre, de én olvastam, mit mondtak 1872-ben és mit csináltak 1875-ben. A mai pártpolitikai helyzet ugyan kiábrándítónak tűnik, de mégis itt kell az átütő változás. Magyar konzervatív hagyomány pedig nem (csak) volt, hanem, ha valahol, hát a pártpolitikán keresztül újjá is teremtődhet.