" „Nincs rá pénz" - ez volt a szöveg az utóbbi negyedszázadban. Sahra Wagenknecht (az Európai Parlament képviselője, Die Linke) joggal jegyzi meg, hogy a takarékossági intézkedések nyomán a németországi társadalombiztosításra a költségvetés 141 milliárd eurót szánt (ehhöz járul a Hartz-IV 23 milliárd eurója), mert „nem telt többre", most viszont a bankkonszolidációra egyetlen utalással 500 milliárd euró került „valahonnan". A „nincs pénz" dogmatikus jelszava az elmúlt negyedszázadban nem abszolút mennyiségeket fejezett ki, hanem politikai erőviszonyokat, egyrészt a „tőkét" és a „munkát" megtestesítő társadalmi szereplők, másrészt az egyes államok között. Az Egyesült Államok államadóssága a bruttó nemzeti termék (GDP) 316 százaléka. Ha valamely állam ezt megengedheti magának, miközben a befolyása alatt álló nemzetközi pénzügyi intézmények éhínség és pusztulás árán is ragaszkodnak (másutt) a költségvetési egyensúlyhoz és az adósságcsökkentéshez, akkor ez valamit talán elmond az illető állam geopolitikai, katonai és financiális hatalmáról.

A „piaci rezsim" (a policy régime értelmében) úgy jöhetett létre, hogy mindenki elhitte - és szűk értelemben némi joggal -, hogy a „fordista" (a tömegtermelésre, nagyüzemre, sorozatgyártásra, futószalag-munkára, iparosításra-urbanizációra, növekvő fogyasztásra) támaszkodó jóléti állam az adottnak tekintett fölhalmozási, megtérülési és profitcélok változatlannak tekintése mellett nem finanszírozható, civilizációs és (egalitárius) politikai előnyei nem tarthatók fönn hitelből, elsősorban a fenyegető inflációs veszély miatt. A „kínálati oldal" közgazdaságtanának befolyása alatt álló „piaci rezsim" ugyanakkor más problémákkal küszködött, amelyek a kritikai elmélet számára nyilvánvalóak voltak, de amelyeket az uralkodó elmélet (és az általa meghatáfrozott politikai diskurzus) nem nagyon vett tekintetbe."

A teljes szöveg az ÉS honlapján található>>>>>